Mindennek vége van már, amit az otthon adhat. Madame elõször
elunta ezt a csúf, poros Pestet, miután elmúltak a bálok és hangversenyek,
hazament a falusi kastélyába, mint ahonnan jobban látszik meg a tavasz. Madarak
dala behallatszik a kertbõl, ifjon nõtt lombú fáknak ágai behajlanak az
ablakon, a virágok ott nõnek, mosolyognak a szeme elõtt.
Eleinte nagy volt
öröme ezekben! Sorba szaladgálta a finom selyemgyepet, gyönyörködve nézte, hogy
bújnak elõ az apró piros bogarak a rögök közül, mind olyan nagyon szép az, de
csak vagy három hétig.
Mert a
selyemfüvek és a piros bogarak szépek, csakhogy éppen nem mondhatók
mulatságosaknak. Hiszen olyan egyformák egytõl egyig!
A menyecske
panaszkodni kezd a férje elõtt, hogy nem jól érzi magát. Az asszonyoknak mindig
van valami bajuk. Ha egyéb nem, az a bajuk, hogy étvágyuk nincs, vagy az, hogy
férjük van.
Azaz, hogy ennek
a bajnak a gyógyításánál, amit most érez a fiatal nõ, a férj a legnagyobb
akadály.
De hát mire való
a rábeszélés, a könnyek és a doktor barátsága? Ezerszer elmondott dolgok ezek -
de mert mindég ismétlõdnek, sohasem avulnak el.
A doktor az
itt, ami a billentyû a furulyán.
- Kedves
doktorom, én meg fogok halni. Nem veszi ön észre, hogy sorvadok, hogy
megfogytam.
- Én semmit
sem látok, asszonyom, sõt inkább ellenkezõleg, pompásan néz ki.
- Oh,
kedves barátom, hogy mondhat ilyet! - szól a hölgyecske édes, megbûvölõ
mosolygással, bizalmasan simulva a doktorhoz. - Hanem tudom én jól, honnan fúj
a szél. Ön összebeszélt férjemmel s ligát képeznek ellenem, hogy ne mehessek
fürdõre az idén. Rám fogják a viruló egészséget, pedig oda vagyok, érzem.
-
Becsületemre mondom, asszonyom, hogy téved, szó sem volt köztem s a férje
között a fürdõrõl.
- Vigyázzon
kérem, mert mindjárt megtapogatom az orrát, ha igazat mond-e?
- A
legõszintébben beszélek.
- Akkor hát
miért ellenzi?
- Hogyan? Hiszen
én nem ellenzem…
- Nos, ha nem
ellenzi, akkor hát tanácsolja.
- Ez még nem
annyi.
- Maga nagyon
kötekedõ, édesem. Vagy, vagy! Doktornál nem szabad félrendszabálynak lenni. Önnek
állást kell foglalni.
- Akkor vakon is a nagysád pártján vagyok.
- Tehát fürdõre menjek?
- Tehát menjen. De hát miféle baja van?
- Furcsa! Hiszen azt önnek kell tudni. Azért ön az én
doktorom.
- Nincs igaza, asszonyom, a saját érdekében. Mert azt önnek
kell tudnia, hogy melyik fürdõre akar
menni.
- Nos, igen… de hát mégsem értem önt egészen.
- Ej, hát! Ha gyomorbaja van, akkor olyan fürdõbe kell
mennie, melynek vize a gyomorra jó, és nem küldhetem az olyanba, mely a
csúzfájdalmak ellen használ.
- Kezdem önt érteni.
- Láthatja ebbõl, hogy mégis kegyednek kell tudnia, hogy mi
baja van.
- Persze, kedves doktorkám. Igaza van önnek. Hiszen ön olyan
asszonyos ember.
- Köszönöm a bókot, asszonyom, de még mindig nem tudom:
miféle baja fölött aggódjam a férje elõtt.
- Várjunk csak, várjunk csak. Hát milyen bajom is van?
Engedje meg, hogy egy Bihar megyei barátnõmnél kérdezõsködjem eziránt. A levél
itt lesz négy nap alatt.
- Hahaha! kegyed a barátnéjától kérdezi meg, hogy mije fáj?
Ej, ej, asszonyom.
A menyecske elpirulva dadogja:
- Hiszen nem azt kérdezem én… nem azt. Ön egész zavarba hoz
engem. Azt sem tudom már, mit beszélek. Menjen - csúf ember!
- No, hát akkor el is megyek s hagyom ezt a nagy kérdést
nyugodni - négy napig.
Ez alatt a négy nap alatt csakugyan megjön a levél a Bihar
megyei barátnétól: amelyben meg van írva, hogy ki hova megy fürdõzni: »Naláciék
Koritnyicára készülnek - mondja a kimerítõ levél. - Berkeyék Karlsbadba mennek,
az özvegy alispánné Szliácsot fogja boldogítani, Hollós Lajos, a tavalyi
udvarlód, ha emlékszel még rá, Marienbadba pályázik…«
Csak éppen ezt a nevet kereste a szép menyecske. Ha
emlékszik-e rá? Hogyne emlékeznék, még most is mindennap gondol rá.
- Ugyan mondja meg nekem, doktorkám, milyen az a Marienbad?
- No, megjárja. Csinos egy fürdõ és nagyon látogatott.
- Milyen bajok ellen való az?
- A marienbadi fürdõ? Oh, nagyon sok ellen. Májbajok,
szívdobogás, megkövéredés, lépdaganat…
- Jajjaj, ne is emlegesse. Ne is keserítsen… Mindeniknek
rajtam van a keresztje.
- Tehát Marienbadba akar menni?
- Nem bánom, ha oda is… föltéve, hogy komolyan javasolja.
- Egész komolyan, asszonyom.
- Hát igazán olyan aggasztóan állok? Édes istenkém, de hát
mért nem szólt ön elõbb. János, János, gyere csak ki, édesem… gyere csak ki.
János elõtopog a szobából hálósipkában, öblös tajtékpipával.
- Mi baj van? - kérdi János úr, a férj ijedten. - Mért vagy
annyira elsápadva, Nelli? Szólj hát.
- A doktor megijesztett, édesem. János, János, én félek,
hogy itt foglak téged hagyni.
- Ne beszélj, kérlek bolondokat! Hát mi bajod van?
- Meg van rongálva a testszervezetem. Én veszve vagyok,
János.
- Igaz az, doktor? - kérdé János úr megdöbbenve.
A doktor néma hallgatásba burkolózik. Neki most ez a
legkényelmesebb.
- Csak szóljon, kedves doktorom, ne tartózkodjék… Az én
Jánosom erõs lelkû ember.
Az erõs lelkû ember egész testében remeg s hol a doktorra,
hol nejére mereszti megüvegesedett szemeit.
- Tehát csakugyan? - dadogja.
- Igen, igen… szól az orvos… óhajtandó, hogy õnagysága
fürdõre menjen.
Az orvos persze gondolja, de nem mondja hogy: általa
óhajtandó.
- El kell mennie, hát el fog menni - mondja a férj szigorú
hangnyomattal.
- De, édesem…
- Semmi de. Az egészség a legelsõ. Férjed vagyok, én
parancsolok a háznál.
- Hiszen te parancsolsz, angyalom, de tudod, hogy a ruháim…
a tavalyiakban nem mehetek.
- Majd lesz ruha is, punktum. Egy szót se többet. A jövõ
héten utazol.
- Nélküled? Oh, nem!
- Igenis, hogy nélkülem. Én rá nem érek, de én egészséges is
vagyok. Magadnak kell elmenned…
- Oh, te kegyetlen vagy, János!
A kegyetlen János azzal kiadja a rendeleteket s fizeti
szilaj következetességgel a hetekig érkezõ ferslagokat, a különbözõ skatulyákat
és kalapdobozokat, amiket a pipereárusok küldözgetnek a fõvárosból
utánvétellel.
…Így volt ez mindég s így is lesz ez mindég, amíg csak a
világon fürdõk, asszonyok és férjek lesznek.
Azaz, hogy férjeknek nem éppen szükséges lenni. Az ember más
minõségben is szerezhet magának fürdõre kívánkozó beteg asszonyt.
|