|
A Mari babát kivitte a dajka messze-messze. El egészen a
parknak legvégibe. Az új kék fõkötõt adták fehére, amit alul rózsaszín
szalaggal szép »bébé«-csokorra kötöttek.
Mari baba még sohasem látott ilyen nagy darabot a világból.
Örült is neki. A kis szemvesztõ gödröcskék minduntalan megjelentek piros, kövér
arcocskáján, s két bogárszeme úgy nevetett, mint két ragyogó gyöngy.
Szép nyári délután volt, minden aranyos verõfényben úszott,
fák, nyiladozó virágok, a madarak fel s alá repkedtek, csicseregve, az egész
természet zsongott az élettõl. A kis Mari baba sohase látott ilyet. Persze,
mert még nem volt alkalma hozzá, a múlt karácsonykor született.
Volt már õ kint többször is, de még soha ilyen szabadon.
Néha-néha kivitték õt azelõtt is a kerekekre járó bölcsõben, de most valahára
otthon hagyták a »kék szobában« a megunt kis odút, s õ ott ülhetett a dada
karján egész kényesen, majdnem úgy, mint a mama, mikor a lóháton ül.
Igen, a kis bölcsõ ott állott üresen, mint egy gyöngyös
kagyló, ahonnan az ékszer, amelynek számára csinálták, ki van véve.
A nap besütött a zsalu bordácskáin át, beeregetve szúrós
nyelvecskéit, de bizony nem nyalogathatta meg a Mari babát, mert a Mari baba
kiment sétálni és csak a bölcsõt hagyta ott, hadd higgye a napocska, hogy õ
benne van. A szép fehér függönyök is le vannak rajta eresztve, mintha bent
aludnék, az angyalok közé vive álom-gyors lovain. A »bobo«, ez a rossz szellem sem találhatja most meg, az is azt hiszi
most, hogy a bölcsõben fekszik.
A szomszéd nappali szobában a mamácska ül egy karszéken, apácska
pedig dühösen járkál fel s alá és sötét felhõk tornyosulnak a homlokán.
- Ön engem sohasem szeretett.
- Lehet, mert nem szerelemért
vett el, hanem pénzemért!
- Hallgasson. Ön meggyalázta
nevemet. Ön tegnap jött haza a fürdõbõl, ahova egyedül ment, s én ma már arról
értesülök, hogy ön a fivérével volt ott, így van ez feljegyezve a fürdõzõk
lajstromában.
- Szemtelen gyanúsítás. Ez lehet
félreértés, tévedés, de egyéb semmi.
- Persze, tévedés - kiáltja a
férj rikácsoló hangon -, tévedés annyiban, hogy az illetõ nem lehetett fivére,
mert nincsenek fivérei.
- Kíméljen meg e hangtól! - szól
közbe a nõ, s az õ hangja is emeltebb és indulatosság rezeg rajta. - Különben
is…
- Csak folytassa. Régi praxis
ez! Vádolni, hogy védekezhessünk!
- Igen, vádolom önt azzal, hogy
szeretõi vannak.
- Hahaha! Csak rajta! No, és mi
következik ebbõl?
- Az következik, uram, hogy én
megyek, azonnal megyek.
- Isten hírével! - kiáltja a
férj.
Az asszony a dühtõl reszketõ
kezével megfogja a csöngettyût s a csengetésre belépõ szolgának azt
parancsolja:
- Fogjon be azonnal!
Ekkor a férjhez fordul:
- Köztünk mindennek vége. Még ma
beadom a válópört ön ellen. Isten önnel, uram, engedje meg, hogy ruháimat
becsomagolhassam.
S ezzel a szomszéd kék szoba
felé tart.
- Hohó! Asszonyom! - ordít fel a
férj dühében magánkívül. - Ön magával akarja vinni a »mahagóni-fiók« tartalmát,
bûnének bizonyítványait, a szerelmes leveleket, amiket kapott. Nekem ezekre
szükségem van.
- Ne merészkedjék… tiltakozom!
A férj a szoba felé tart, az
asszony eltaszítja s besuhan az ajtón, de oly hirtelen becsuknia mégsem lehet,
hogy az be ne tolja az ajtót.
- Ön szemtelen, uram, - szisszen
fel a nõ, de egyszerre megpillantja, hogy a szoba közepén a bölcsõ áll, az a
kis aranyos torony, a picike hajléka, s önkéntelenül lassú, suttogó hangba megy
át a kiáltása: - Távozzék… távozzék…
- Nem megyek… - suttogja halkan
a férj, kinek hangját szintén gúzsba köti a bölcsõ. - Akarom…
- Mit akar? - nyögi a nõ s
lábujjhegyen lépked elõre a mahagóni-asztal felé.
- Meg akarom kegyedet akadályozni.
- Miben! - mond a nõ emeltebb
hangon.
- Lassabban, Anna! Látja, hogy
nem lehet kiabálni. Hogy tud ilyen dühbe jönni?
- Hiszen ön dühös.
- Én? Ne bolondozzon, Anna.
Hiszen látja, milyen csendes vagyok.
- Aladár, maga bolond. Mondom,
nincs tökéletes esze.
- Nincs ám… - hebegé zavartan -,
mert… szeretem, nagyon szeretem… De maga haragszik rám!
- Én? Nem, én nem haragszom.
- Akkor hát csókoljon meg…
Anna végigsimítja rózsás ujjait
homlokán, aztán félig mosolyogva jegyzi meg:
- Hát azért jöttünk be?
- Persze azért… úgy gondolom
legalább.
- De hiszen veszekedtünk, mikor
bejöttünk…
- Igen, de mikor nem lehetett…
Hogy is csak. Miért is, hogyan is hagytuk úgy egyszerre abba?
- Ki tudná azt? Vagy igen…
alkalmasint a bölcsõ miatt.
- Ah, hiszen a kis fészek üres…
a baba elment… üres… üres…
- Õrá vigyáztunk, hogy fel ne
ébredjen. Oh, mi bohók?
- Pedig mégis felébredett,
kedves Anna. És azt mondta nekünk, hogy éljünk békében egymással - õmiatta.
|