|
E háromból áll az egész világ. Kivételt csak a nagyon
boldogok képeznek és a nagyon boldogtalanok. Azok, akik nem lehetnek sem az
egyik, sem a másik, sem a harmadik, s azok, akik nem akarnak azzá lenni.
Kötetekre menõ tanulmányt lehetne írni az adósokról és a
hitelezõkrõl. De minek elmondani dolgokat, amiket mindenki tud? Hiszen mindenki
benne van a gyakorlatban.
Elég szomorú biz az, de mégis a legszomorúbb, hogy az adósok
és hitelezõk nem elegendõk magukban, okvetlenül kellenek még azok a jótállók
is, akikhez olyan nehéz hozzájutni!
Az adósságcsinálás magában véve könnyû dolog, a kölcsönadást
sem tartom nehéznek (ha van mibõl) - hanem a jótálló-keresés, az olyan
kellemetlen, mint a kártyázásnál az osztás, kivált ha nagyon ragadós a kártya.
A tudatlan, szerénykedõ emberek kedveért miért ne fecsegjem
hát el legelõbb, miképp szokták fogni a jótállókat a professzionátus
kezesvadászok.
Kik ezek a kezesvadászok? Ejh, hát azok, akik dolgozni nem
akarnak ugyan, de lopni restellnek, akik kitalálták, hogy a kezes
legkényelmesebb eszköz a megélhetésre, ha az embernek semmije sincs.
Különben nem épp holmi dib-dáb emberek ezek a kezeskeresõk:
többnyire végzett földesurak, fényes családi neveikbõl élõdõ proletárok, gazdag
nagybátyáik hosszas életével sújtott uracsok. Azok, akik leszálltak oda, hogy
jótállót kell keresniök és azok, akik odáig vitték, hogy reményük van zsiránst
- fogni. Ez a láncszem tehát a felsõ régiókból leér egészen a százesztendõre
lefoglalt fizetésû hivatalnokig s a semmittevõ elegáns utcataposó
specialitásokig. Tovább nem megy. Ami azon alul van, az már a kvalifikáció alá
esik.
A kvalifikációt azért említem, mert embereinknek szigorúan
tisztességeseknek kell látszaniok,
miután megélhetési eszközük épp e külsõ tisztesség.
Ha az életfenntartási módozatok és eszközök osztályozásánál
a jogi definició a királyokat és írókat helyezi a legmagasabb sorba, mint akik
közvetlenül a nemzet által tartatnak fenn, harmadikul alaposan beválnak a
balekfogdosók, kiknek ambiciója abban kulminál, hogy mennél több ember
kötelezze le õket azzal, hogy kötelezze le magát értük.
Ennek következtében van szükségük nagy ismeretségi körre.
Szenvedélyes gazdák õk! Vagyonuk a - közönség. Mi természetesebb tehát, hogy
mindig a vagyonukkal foglalkoznak, ismeretségeket kötve, jelen vannak
mindenütt, minden és mindenki érdekli õket: könnyen felednek és könnyen
tanulnak; arcukon az életkedv derûje, homlokukról lesugárzik az emberszeretet,
mindenki iránt nyájasak s szorításra mindkét kezüket nyújtják.
Szeretetüknek azonban mégis vannak fokozatai. A kereskedõt
szeretik legkevésbé, az számító ember, filiszter; a falusi úri ismerõst
legtöbbre nézik, mert az könnyenhivõ, galant és szinte hízik bele, ha a nevére szorulnak: hiszen bagatell az
egész, csak az aláírása kell, egyéb semmi…
Csakhogy
nem megy mindig könnyen. A falusi erkölcsök rohamosan vedlenek az emberiségrõl
s a jótálló-keresés kezd háládatlan foglalkozás lenni. Akit talál az ember, az
rendesen nem jó, aki pedig jó, azt nem lehet megtalálni. Pedig fáradságos munka
ez a keresés s kitûnõ talentumot föltételez ott, hol a tökély magaslatáig
emelkedik.
Vannak ugyan még univerzális jótállók, a múlt századból
áthozott jó szívek, egzotikus növények, melyek a XIX-ik század talajában
pusztulni kezdenek a sok nyesegetéstõl, aminek a saját természetük teszi ki
õket.
Ezekhez könnyen fér a megszorult ismerõs, de mit ér, ha a
hitelezõk egyéb gyarló sajátságaikhoz amaz elvetemedett logikát is öröklék:
olyan jótállót kívánni, aki nem szeret jótállani.
Íme a világrendszer egy nagy hibája! Egy dilemma, mely
beleütközik a teremtés észszerûségének törvényeibe.
Ez összeütközés kiegyenlítése ama nagyfontosságú manõver:
»fogni« a kifogástalan kezest, a kifogásolható »elfogadónak«.
Vannak jószívû hitelezõk is, akik nem veszik nagyon szorosan
a jótállót. De ezek meg is járják némelykor.
Ismeretes képviselõi körökben, noha még sohasem volt megírva
az az eset, midõn egy képviselõ beállított egy hírhedt uzsoráshoz - hogy néhány
száz forintot kölcsönözzön tõle.
- Szívesen - mondá az uzsorás -, hanem egy jótálló kellene a
váltóra.
S itt hamisan, jelentõségteljesen hunyorított a szemeivel.
- Kit akarna például? - szólt a képviselõ kedvetlenül.
- Tudja, kedves képviselõ úr, én nem veszem ezt valami
nagyon szorosan, akárkit.
- No, de nekem nincs idõm zsiránsokat keresni.
- Ejh, hiszen mondom már, hogy nem a szó szoros értelmében
veszem a jótállót - s ezzel eléje tolta az íróeszközöket.
- Ahá, hm… kezdem érteni a dolgot. - S ezzel vette a tollat
s aláírta X képviselõtársa nevét.
- Igen jól van… teljesen jól van - szólt az uzsorás a kezeit
dörzsölve, zsebre rakván a hamisított váltót.
Azután szó nélkül fizette ki, persze illõ levonások után, a
megállapított összeget. Tudta, hogy jó üzletet csinált. Mert egy jó váltót nem
lehetne ugyan behajtani a tisztelt honatyán, hanem egy hamis váltót okvetlenül
ki fog fizetni. Az valóságos készpénz!
Mikor azonban a fizetési terminus megjött, nagyon
csodálkozott, hogy minden csendes és nyugodt, az érdemes honatya éppen nem
mutatja magát.
- Bizonyosan elfelejtette, amilyen könnyelmû… Üzenek neki
azonnal.
Az adós visszaüzente lakonice, hogy nincs pénze, különben
szívélyesen üdvözli Blaustein urat.
Blaustein dühbe jött. Micsoda? Még rimánkodni sem jött el?
Jól van tehát, ha a börtön kell neki, hát legyen meg a börtön.
Két tanút vett maga mellé s azokkal megjelent X
képviselõnél.
- Uram - mondá -, itt van egy ötszáz forintos váltó, amelyen
ön a jótálló.
X átvette a váltót. Megnézegette.
Nem sápadt el, nem kékült meg, amint az uzsorás várta, hanem
nyugodtan mondá:
- Sajnálom, uram! Nem fizethetek, mert nincs pénzem, sem
vagyonom, semmim a világon,… hiszen igaz, hogy aláírtam s fizetném is szívesen,
de a »lehetetlenség« nagy úr. Igen igen sajnálom…
- Nem igaz! - ordított az uzsorás kétségbeesetten. - Nem ön
írta ezt alá!
- Ej, ej uram! Türtõztesse magát, kérem, mert… De különben
is csak ösmerem a saját aláírásomat.
Így beszélik ezt a furcsa kis esetet, amibõl kilátszik, hogy
a hitelezõk sohasem lehetnek elég óvatosak, s hogy mégis legtöbbet ér a
szorosan vett jótálló - akinek megszerzése módját holnap fogom megírni.
|