|
Semmi sem volt komikusabb a népünnepélyen, mint az, hogy a
kivégzendõ ökröt a hadastyánok kísérték kivont karddal, mint valami generálist.
A délceg veteránok, kiknek nevetséges hiúsága uniformisban lyukad ki, s kik nem
szégyenlik magukat, vén ember létükre, gyerekes katonásdit játszani, valódi
dicsõségére váltak, amelytõl át vannak hatva, az osztrák szellemnek, amint
kevélyen ott lépdeltek az országos ökör mellett, azon hitben, hogy õk a
földkerekség legnagyobb daliái.
A veteránok mellett két oldalról tömérdek gyerek futott, nem
tudván, az ökröt bámulják-e inkább, vagy a veteránokat?
De a gyermekek persze csak a kordonig jöhettek. Azontúl
mindenki fizetni tartozik, csak az ökör és a veteránok nem.
Nagy zsibongás támadt a kordonnál az apró-cseprõ népség
között. Nem egy nézte nagy sóvárogva az elzárt tündérerdõt, mert a
gyermekfantázia legalább is annak rajzolta a ligetet, amint zöld fái közül
ki-kicsillant itt-ott egy címeres pózna, vagy valamely filagória.
Hej, de sok boglyas fejecskében kóválygott ez a gondolat:
»Adnék most száz forintot negyven krajcárért!«
Hát amint ott zsinatolnak vala, akinek volt némi alaptõkéje,
kiegészítvén azt a kabátgombok vagy a penecilus elárusításával, éppen arra ment
egy elõkelõ rangú katona, kis fiát és leányát vezetve kezén két oldalról. Míg a
tiszt megváltotta a jegyeket, a két úri gyerek (könnyen megmagyarázható
rokonszenvbõl a kortársak iránt) a gyermek-raj közé vegyült.
- Hej, Pista! Biri! Merre vagytok? - kiáltá a tiszt a
gyerekekre. - Micsoda dolog az, hogy elmaradoztok? mit csináltok ti ott az
idegen gyerekek közt, mi?
- Nézzük õket - felelte a kis Biri szomorúan. - Nem tudnak
bejönni szegények.
- Hát mért nem jönnek? - mondja a tiszt, talán csak azért,
hogy mondjon valamit.
- Mert nincs papájuk! - felelte naivul Biri.
- Jaj, de ostoba vagy, kedveském - vágott közbe a
szabadszájú Pista -, azért nem tudnak bejönni, mert pénzük nincs.
- Nos, hát vigyünk be kettõt - indítványozza hangosan a tiszt,
s a nyolc hatost, melyet a jegyek árából visszakapott, odacsúsztatta a
pénztárnok asztalára két piros jegyért.
Azzal az egyik jegyet odaadta Birinek, a másikat Pistának.
- Adjátok oda, amelyik gyereknek akarjátok.
A kis Birike egy kékruhás, gyönyörû arcú leánykához lépett,
s annak az inggallérjába tette a piros jegyet, azután egészen kipirulva jött
vissza apjához.
- Ej, ej - szólt az apjuk -, mindig csak a szépet keresitek.
Ha a Gondviselés is ilyen lenne, mivé lennének a rútabbak. Nosza, Pista fiam, te
meg azért is keresd ki az egész csoportban a legcsúnyább leányt s azt
ajándékozd meg a jeggyel.
A szavak hangosan voltak mondva. A gyermekek közt halk moraj
hallatszott. Egymásra néztek, szemük mintegy önkénytelenül kereste, hogy ki itt
hát a legrútabb.
A vakmerõ Pista behatolt a csoport közepébe. A gyermekek
félénken húzódoztak tõle és mégis feszült érdeklõdéssel lesték minden
mozdulatát.
E pillanatban csörtettek oda a Nemzeti Színház ruháiba
felöltözött tarka alakok lóháton, de a piros jegy sorsa annyira lekötötte a
figyelmüket, hogy rá se hederítettek a páncélos lovagokra.
Pista végre megtalálta a legrútabb leánykát. Ott állt
leghátul, piciny, összenyomott képe volt, az is ragyás. Apró, bizonytalan
szemei szúrósan tévelyegtek szerteszét a tárgyakon. Alacsony homloka már is
ráncos volt. Egyetlen rokonszenves vonás sem szépítette ezt az arcot.
Pista odanyújtotta neki a jegyet.
- Ez a piros billét a magáé - mondá Pista úr -, ezzel
bemehet az ünnepélyre.
- A legcsúnyább, a legcsúnyább! - zsibongtak a kicsinyek,
körültáncolva a billétes leányt! - Lakatos Mari a legcsúnyább!
Felkiáltások hallatszottak: »Éljen a legrútabb! Éljen
Lakatos Mari!« Valamelyik ferencvárosi gyereknek eszébe jutott az »éljen«
szónál: »Éljen báró Kemény!« Erre aztán szûnni nem akaró derültség támadt az
emberpalánták között is. Lakatos Mari meg úgy megörült a piros jegy láttára,
hogy mindjárt megszépült a saját mosolygásától. Mit bánta õ, ha õ a legcsúnyább
is, csak lássa a nagy ünnepélyt közelrõl.
Én, aki tanúja voltam e kis epizódnak, elhatároztam, hogy
mert a legszebb leányhoz ma hihetõleg nehezen fogok férhetni, hát megszerzem
magamnak azt a mulatságot, hogy a legrútabbnak a sorsát fogom figyelemmel
kísérni.
De sajnálatomra a kis Mari nem ment egyenesen be a ligetbe,
hanem, mint társainak mondá, hazamegy megmondani az anyjának. Ott lakott anyja
átellenben a százháznál. Utána mentem a gyereknek, de nem sokáig kellett
mennem. Sorsa eldõlt útközben néhány lépésnyire.
Szemben egy borzas hajú fiú-gyermek jött bõgve, egy
cserépfolytonossági hiányban szenvedõ bögre fülét tartva kezében; a bögre
oldala fehér volt a lecsurgott tejtõl.
- Mi bajod, Gyuszi? - kérdi Lakatos Mari szelíden. - Ugyan
már megint mi bajod?
- Eltörtem a bögrét, - liheg az, új strófát kezdve a
siralmakban, miközben szaggatottan, szótagonkint folytatá: - Agyonver a
majszterné… bizonyosan… bizonyosan.
- Szegény Gyuszi, szegény! - mondá Lakatos Mari. - Lássuk
csak, hátha segíteni tudnék rajtad?
- Ne beszélj… - rebegé Gyuszi tágranyitott szemekkel.
- Egy billétem van, ha eladom valakinek… várj meg itt,
Gyuszi, eladom, megveszik azt az urak.
A kis Mari visszafordult, de útját álltam.
- Megveszem én a billétet tõled - mondám.
- Igazán megveszi? Mit ad érte?
- Egy forintot!
- Szent atyám! Hisz az nagyon sok. Hátha nem jó pénz.
- Ne búsulj, lányom, itt van ni, hatosokban fizetem.
Örömteljesen szaladt vissza s karon fogva Gyuszit, lázas
sietséggel mentek megvásárolni a szükséges tárgyakat, új bögrét és tejet.
- Látod, Gyuszi - mondá a kislány fennhéjázó hangon s némi
fölénnyel. - Nem illik ám, ha azt kiabálod utánam, mint tegnap is tetted, hogy
»csúnya« vagyok. Ez a pénz most nem lenne itt, s téged ugyancsak eldöngetne ma
a majszterné, ha szebb volnék.
|