|
A minap, hogy otthon voltam, észrevettem, hogy a kis húgom
már egészen elcsukta a bábut a szekrény fenekére. Nini, hiszen már hosszú ruhát
visel ez a gyerek… Sõt ami több, egy vendéget, egy idevaló fiatalembert
találtam nálunk, akirõl az öregem kérdezõsködésemre azt felelte kurtán:
- Ilonkának valami ismerõse.
Micsoda, az én kis Ilonkám ismerõse ez? Valami ismerõse. No, no, hát már ennyire vagyunk?
Az ismerõs szolid fiatalembernek látszott. Csinos is a szó
szoros értelmében. Nekem nem volt ellene semmi kifogásom, Ilonkának még kevésbé
sem… de mit hímezzem-hámozzam, szerelmes volt fülig szegény kicsike. Itt
ismerkedtek meg a Margitszigeten a tavasszal.
Míg otthon idõztem, Sándor (így nevezték) azalatt meg is
kérte a húgom kezét. Atyám lehetõleg rezervált választ adott, s engem kért meg,
hogy miután én is a fõvárosban hivataloskodom, szerezzek magamnak
lelkiismeretes információkat az ismeretlen »ismerõs« felõl.
Nos, ez bizonyára nem valami kedves megbízás, de mit nem
tesz meg egy kedves kis húgocska jövendõ boldogságáért az ember? A cél, ha
valahol, itt lehetõleg szentesíti az eszközöket.
Többször meglátogattam fiatalemberemet otthon szállásán, nem
foglalkozott semmivel, úgy vettem ki némely elejtett szavaiból, hogy valahol az
ország déli részeiben földbirtoka van, annak a jövedelmeibõl él, különben
hideg, zárkózott jellemû volt. Bõvebb szálat, amin elindulhattam volna, egyszer
sem ejtett ki. Csak tapogatóznom lehetett s napok múlva sem írhattam egyebet
haza az öregemnek, mint azt, hogy: semmit sem tudok.
Pedig közelgett már a terminus, amikorra a döntõ választ
ígérték meg neki az otthoniak.
Már le is mondtam a reményrõl, hogy valamit megtudhassak
jelleme és körülményei felõl, midõn tegnap véletlenül találkoztunk a Váci
utcában.
Vidámabb volt a szokottnál, s barátságosan szorított velem
kezet.
- Hova siet ön? - kérdé.
- Csak úgy céltalanul kóborgok - mondám mosolyogva. - Azaz a
Széll-féle betörõket kergetem.
Ugyanis rendõrhivatalnok vagyok a központban s evégre
küldött ki reggel a fõnököm. De eszemágában sem volt.
Sándor gúnyosan mosolygott. Meg se apprehendáltam rá. Hiszen
mirajtunk szabad mosolyogni mindenkinek.
A szögleten rózsákat árult egy szegény asszony. Egy szép
»Marschall-Niel« volt köztük, megvettem egy hatosért. Az asszony nem tudott
visszaadni a két hatosos pénzarabból, még egy rózsát vettem hát s megkínáltam
vele Sándort.
A gomblyukába tûzte, s együtt sétáltunk a lakásom felé.
- Várjon meg, mondám, megkérdezem a házmestert: nincs-e
levelem?
Beszaladtam, s csakugyan levelem volt otthonról és abban egy
kisebb levél a Sándor számára. Az »igen« van benne, mint atyám írta.
Elhatároztam, hogy némi bevezetés mellett adom csak át:
elõbb meg fogom tréfálni.
Kart karba fûzve mentünk tovább a Hatvani utca felé.
A Haris-bazárban egy fiatal úr üdvözlé Sándort s tréfálózva
fenyegette meg.
- Ej, ej, uram! Ön ruházkodik… úgy látom, ruházkodik…
S pajkosan mosolygott hozzá.
Sándor elpirult s kedvetlenül felelt, mikor kérdeztem:
- Nem vár ön valamit?
- Nem!
(Úgy látszik, nem szereti eléggé húgomat! - dörmögém
magamban.)
E pillanatban az öreg pocakos Mayer, a vén uzsorás a Három
dob-utcából, mellettünk termett, s megveregette a Sándor vállát, aztán
vigyorogva mondá a rózsára tekintve:
- Falusi rózsa, nemde? Hehehe! Ez már ott termett ugye azon
a bizonyos csallóközi négyszáz holdon?… hehehe.
(Hm! Éppen ennyi a húgom osztályrésze Csallóközben.)
Sándor mérges szemeket vetett az uzsorásra. Ostoba! dünnyögé
a foga közül s úgy ott maradt állva, mikor már Mayer elment is, mintha
odagyökereztek volna a lábai.
- Sapristi! - kiált rá egy ismeretes, futva járó
zsurnaliszta, ki majdnem beleütõdött Sándorba. - Az ember meg se látja önt
ettõl a nagy rózsától.
- Igen? - kérdé Sándor zavarral…
- Az ördögbe is, olyan ismerõs… Honnan is, honnan is? Igen,
igen, hiszen nem nehéz kitalálnom, bizonyosan a vén báróné keblén volt tegnap a
páholyban… hogy egy kicsit indiszkrét legyek - persze kivételesen… igenis
kivételesen.
Sándor tûkön állt s fészkelõdött.
- Nos, a báróné jó falat, kedvesem. Megér egy fõispánságot.
Remélem, ön nem fogja »elrontani« a kedves mamát. Ön nem elégszik meg a puszta
rózsákkal. A báróné rózsáira - nagy ráfizetés jár. Ezekre még a börzén is
adnak.
Sándor kékült, halványodott. Eleget tudtam. A rózsa elárult
mindent. Zsebembe nyúltam a balkezemmel, ott volt a szivartárcám és a kis levél
Sándor számára. Önkénytelenül összemorzsoltam. Nem neki szól az már - ezentúl.
Ez már nem parti többé.
Fölfedeztem benne a betörõt, aki húgom szívébe galádul
behatolt.
Elég ez nekem egy napra. A Széll-féle betörõket hadd fedezze
fel Zsarnay.
|