A KIRÁLY RUHÁI

1882

Ki tehet arról, hogy néha a krónikaírók is szórakozottak? Följegyzik a Mórus király esetét a bolondok, de elfelejtik odatenni, hogy õfelsége hova való volt. Most aztán odajutottam, hogy akármilyen apróra szedem is, ha nem akarják, hát még el se hiszik az én igaz történetemet.

Mindegy már, elmondom én mégis hûségesen…

Egy délután éppen az államügyeket végezte el Mórus király, azaz aláírt vagy hetven iratot. A minisztere elrecitálta neki éneklõ hangon, mi van bennök; õfelsége behunyt szemekkel, nyugodtan méltóztatott végighallgatni az elodázhatlanul szükséges intézkedéseket, csupán ásított némelykor. Volt nehány kinevezés köztük, egy-két halálítélet s még egy sor csip-csup dolog; egy embert például elítéltek halálra, mert becsmérlõleg nyilatkozott az uralkodóról, mondván, hogy kevély és fölfuvalkodott, egy másik számûzetett, mert zsarnoknak merte mondani a legjobb szívû királyt. Mert minden király a legjobb szívû, míg a trónon ül.

- Készen vagyunk - mondá a miniszter, hóna alá csapva a testes iratnyalábot s mellényzsebébe csúsztatva az állampecsétet.

- Megállj még, Narcis - szólott a király. - Vedd ki csak azt a vasat a zsebedbõl s nyomd rá egy üres halálítéletre. Aztán hadd írjam én is alá.

- Üres halálítéletre, felség? - csodálkozék a miniszter.

- Nos, talán valami kifogásod van? Ej, Narcis, hiszen te eszembe akarod juttatni, hogy alkotmányos miniszterem vagy, hogy tudnod kell, mire nyomod rá a pecsétet, mely a te õrizetedre van bízva. Narcis, Narcis, kezdesz gyerekes lenni.

- Oh, oh, felség! Hova gondol, istenem? A legjobb királynak a leghívebb rabszolgája…

Mórus kegyesen megveregette az öreg Narcis váll-lapockáját, aztán átvette a kész iratot, aranyos köntöse belsõ zsebébe csúsztatván.

- Pedig megvan bennem a tántoríthatlan alkotmányos érzület, öreg. Istenemre, megvan bennem. Elmondom bizalmasan, mire kell.

- Királyok legdicsõbbike! - hajlongott Narcis.

- Egy szép asszonynak udvarlok, öreg, egy igen szép asszonynak. Az kérte tõlem ezt a szívességet. Egy halálítéletet kitöltetlenül. Bagatell! Beláthatod, hogy nem tagadhatom meg.

- Fölséged oly kegyes…

- Okos vagyok, Narcis. A szép asszonynak az a baja, hogy hatalma nincs, és hogy férje van. Én megadom neki a hatalmat s õ azzal megszabadítja magát a férjétõl. Pszt, Narcis, valaki meg ne hallja… mert így lesz, azt gondolom.

- Nagyobb kéj ölelni, mint ölni - hízelgett Narcis.

- Úgy van, öreg! Elviszem neki azonnal az iratot. Mert a királyok kegye: nekik termõ vetõmag. Jegyezd föl a birodalmi aranykönyvbe.

- Följegyzem, felség.

- Hát azt beírtad-e már, amit tegnap mondtam az új adókivetésrõl?

- Benne van, fölség.

- Hadd hallom, miképp hangzik!

A miniszter felütötte az aranykönyvet s elolvasta az utolsó sort:

»A jó király olyan, mint a kertész, gyakran nyesegeti az élõfákat.«

- Valóban igen csinos mondat - jegyzé meg elégülten Mórus, s fejére téve bogláros királyi fövegét, lement a palotája zárt kertjébe, mely a szent Nul partján volt, amerre nem szabad járni senkinek.

Amerre ment, mindenütt földig hajoltak elõtte a szolgák és az udvari nemesek, akikkel a folyosókon találkozott: »Légy üdvöz, nagy Mórus király!«

Csillogó aranyos ruhája megvakítá a szemeket, kevély léptei megrengeték a földet. Még az ebek is söprõdtek elõle és a farkaikat csóválták a távolból.

A kertben természetesen a csalogány énekelt a szerelemrõl, mert a király is errõl gondolkozott. A karcsú liliomok meghajoltak, a rózsa útjára hullatá szirmocskáit, az azaleák a fejükkel integettek s nevét suttogták. Már tudniillik nem az õ nevét, hanem a Florilláét, mert a bûbájos Florillához, a Narcis menyéhez sietett titokban a király. Lehajolt s bokrétát kötött a virágokból Florillának.

Bent a palotában pedig mindenki azon tanakodott, hogy vajon hova mehetett õfelsége.

- Sétálni a berkek közé!

Csak a miniszter súgta a fiának, Rognak:

- Valakinek a fejét vitte el valahova.

Rog pedig odakapott ijedten a saját fejéhez. Ott volt biz az hiánytalanul a maga helyén. Sõt, úgy érezte, hogy még tán nagyobb is - két szarvval.

Hirtelen így szólt egy csatlósnak, ki a kert bejáratát õrizte:

- Íme egy zacskó arany. Cseréljünk ruhát, s eressz a kertbe.

A csatlós fejvakarva ellenkezett.

- Nem tehetem; a király leütteti a fejemet, ha visszatér.

- Szamár vagy - mondá Rog. - A király csak akkor véteti fejedet, ha visszatér, én pedig most ütöm le, ha nem engedelmeskedel. Idõt nyersz, meg egy zacskó aranyat.

A csatlós ráállt az elõnyösebb ajánlatra, s a rég gyanakvó Rog beosont a kertbe, mindenütt a király nyomán haladva. A liliomok elõtte is hajladoztak, a rózsa útjára hullatá szirmocskáit, az azaleák fejükkel integettek s neki is a Florilla nevét suttogták. Rog letaposta valamennyit.

Mórus királynak egy titkos ajtója volt a kertbõl, melyet kulcsával felnyitván, kilépett a Nul-partra s annak mentében haladott a fényes kéjlakok mellett. Ezek közt volt Rog villája is. A király építtette azt tavaly-nyáron s aztán nagy kegyesen odaajándékozta a hû vitéznek, Rognak. Hüm! Hát már tavaly be lehetett volna írni az aranykönyvbe, hogy a királyok kegyessége nekik jövedelmezõ vetõmag.

Rog mindenütt utána lopózott a királynak, ami könnyû volt, mert az nyitva hagyta maga után a kerti ajtót.

Mély csend volt a Nul partján, csak a habok locsogtak, lágyan, halkan: az esthomály sötét acélszínûre festette õket. Úgy nézett ki a csillámló Nul, mint egy óriási pallos-penge.

Mikor a Rog lakához ért a király, ezüst sípot fújt meg, háromszor, s annak hangjára fiatal hölgy jelent meg az erkélyen. Csak annyit mondok röviden, hogy a piktorok ránk megörökítve olyan szép fejet nem hagytak abból a korból, mint ez volt. Szinte fény támadt körülötte. Hát még a szemei hogy ragyogtak! Hosszú, dús szõke haja, amint aláhajolt az erkélyrõl, úgy nézett ki a sötétben, mint egy tejút. Egy fehér út, nem fent az égen, hanem mely levezet a pokolba.

- Te vagy, Florillám? - suttogá a király.

Rog egy bokorba húzódék, onnan hallgatta dobogó szívvel, mi fog történni. Pedig már tudta, mert sejtette.

- Én vagyok, királyom, én vagyok - csendült meg a Florilla dallamos hangja.

- Felmehetek hozzád, szép mennyországom?

- A király csak parancsol, minek kérdezzen?

- Férjedet udvari szolgálatra rendeltem - nevetett a király -, az meg nem lephet. Akár vissza se jõ többé, Florilla, ha úgy kívánod. Itt az ítélet, elhoztam.

- A miniszteri pecséttel?

- Azzal, Florilla.

(Mégis nagy tuskó az az én apám - gondolá magában Rog.)

- Hozd fel, uram, egy óra múlva - suttogá Florilla. - Addig majd elaltatom a szolgáló-hölgyeimet.

Teljes egy óráig várakozni nagyon hosszú idõ a királyoknak, kivált ha még szerelmesek.

Forró est volt ez, a föld langy párát lehelt ki, a szél nem mozdult, a Nulnak nem volt fodra, még ránca sem. Olajfák behullott virágkelyheiben pajkos méhek utaztak, ringatózva a szelíd vizen: nem okozott nekik a habverés hajótörést.

A király addig-addig nézte a csábító folyamot, míg megkívánta. S amit a király megkíván!…

Leült a partra egy bokor mellé, közel oda, hol Rog rejté el magát tépõ gondolataival és zûrzavaros terveivel, lehúzta lábáról aranysarkantyús sárga csizmáit, levetette bíboros köntösét, narancsszínû gyémántgombos mellényét, leakasztá nyakáról az ezüst sípot, levetkõzött az utolsó ruhadarabig, s aranyos gúnyáit odahelyezte a puha fûbe.

Körülnézett a hatalmas úr. Nem látja senki. De ki is merne járni a tilosban, a szent Nul partján?

Csak a víz tükre volt szemtelen, hogy visszaadja alakját. Egy királyt meztelenen! Hahaha! Ugyan nevessetek neki, csintalan vízi tündérek!

Mórus megrestellte a saját alakját s hirtelen beleveté magát a habokba, azok helyet engedtek neki s lecsókolták róla a forróságot.

Pompásan érezte magát; a parti fákon fölkúszott virágindák szövevénye illatos falat képezett neki, lába alatt apró kavicsok csörögtek s a talpait csiklandozták. Mert a Nul kicsiny folyó s még azzal sem lett sokkal nagyobb, hogy a király teste benne volt.

Mikor aztán eleget fürdött, meg a pásztoróra homokja is kezdõdött, kijött a partra felöltözködni. Sietve, dideregve tartott a hely felé, hol ruháit hagyta.

Eltévesztette a bokrot: nem az volt! Tovább futott: a másik bokor is csalóka. Visszafutott. Ott sincsen a királyi köntös. Szaladozott bokortól bokorig fogvacogva. Sehol semmi. Egész Nul partját összenyargalta, minden cserjét fölturkált. Nem volt már hidege, izzadság verte ki testét. Elkezdett ordítani:

- Hol a ruhám? Ki lopta el? Ember nem tehette! Hallod-e, föld, ha te nyelted el, kitépem minden fádat, minden füvedet országomban.

A földre vetette magát s keservesen zokogott. Majd fölugrott s dühösen fenyegette meg öklével a holdat.

- Világíts jobban, te ostoba mécs… mert összetöröm a gazdádat a templomokban!

Hanem a hold oda sem hederített neki, sõt inkább úgy tett, mint valami szemérmes szûz, betakarta arcát felhõfoszlányokkal.

Biz ott cseperegni kezdett az esõ is s Mórust derekasan verte a fáról lecsepegõ lucsok, nem hagyott rajta emberi ábrázatot. Végsõ kétségbeesésében arra határozta magát, visszamegy a palotájába ruhát venni. A nagy szégyen, persze, meglesz az õrök között, akik látják majd, de azokra nézve egy pompás ötlete kerekedett: nyomban lenyakaztatja õket, ne beszélhessék el senkinek. Mert hiába, ember a király is, s illik valamit adni a külsõ tisztességre.

Odafut a rejtekajtóhoz. Hasztalan remény. Az ajtó be volt zárva, pedig úgy emlékezett, mintha benne hagyta volna a kulcsot. Ej, tudja is õ már, mint csinált, s fõleg, hogy mit fog csinálni…

Nemigen volt más mód, mint megkerülni az egész Nul folyam hosszában az elzárt várost s a déli fõkapun nekiindulni, számtalan utcán és sikátoron át a palota nyílt bejáratának.

Futnia kellett, mert már virradni kezdett. Teremtõ isten, milyen gúnydalokat csinálnak ebbõl, ha meglátják az alázatos jobbágyok! De szerencsére nem látta senki. Az utcák, melyeken lihegve futott õfelsége, még néptelenek valának. Embert nem látott sehol, csak egy alvót a székesegyház ajtajában. Egy vén koldus, Dim nevezetû, feküdt ott ócska daróccal letakarva.

A király megirigyelte és megrúgta.

- Add ide hamar azt a pokrócot - szólt parancsolón.

A fölriasztott koldus fölemelte mankóját és meglóbázta maga körül:

- Eltakarodj innen, mert végigütlek.

A király érezte, hogy õ a gyengébb, fogcsikorgatva rohant odább. Gazdátlan kutyák egész falkára szaporodva ugatták s vonítva futottak vele a királyi lak elé.

A külsõ palotaõr éppen arról álmodozék félszenderben a kapufélfához dõlve, hogy a király új, finomabb mundért szabatott a legénységnek s fölemelte a lénungot egy garassal, mert a valóságban mindig úgy történik, hogy komiszabb lesz a mundér s a lénungot leszállítják két garassal.

Egyszer csak a vállára üt hátulról valaki.

- Hophó! Ki vagy? Mit akarsz? Ejnye ni, hát ilyen lesz a mundér? - riadt fel a palotaõr és a szemeit kezdte dörzsölni.

- Eressz be - parancsolá a király lázas, izgatott hangon -, s add rám a köpenyedet.

Az õr tréfára vette a dolgot s úgy is tett, mintha nevetésre húzná szét a száját, de az, a történeti igazság kedvéért legyen megjegyezve, sehogy sem sikerült neki.

- Nincs egyéb kívánságod ugye? No, lássa az ember, még nem is olyan rossz élc tõled. Sajnálom, de a bevallott bolondokháza mégis másutt van.

- Parancsolom, azonnal engedelmeskedj! - sürgeté a király dühösen.

- Hogyisne? - mond a katona dárdát szegezve a szánandó alaknak, kinek lábai véreztek s haja csapadékban tapadt fejéhez.

- Hát nem ösmersz?

- Nem.

- Én a király vagyok.

- Vagy bizony futó bolond. Eredj! Ezer szerencséd, hogy nem vagyok ébren, mert úgy elvernélek a király nevében, hogy õ sem venné le rólad.

Mórus a szép szóhoz folyamodott. Hallotta õ azt, hogy ez használni szokott a jobbágyoknál.

- Hallgass meg, derék vitéz. Fürödni voltam este a Nul vizében, ruháimat azalatt ellopta valaki! Az egy élõ istenre esküszöm, én vagyok Mórus király.

- Bolond beszéd - mondá a katona. - A király odafönn van és most alszik. Az éjjel személyesen adott át egy sürgõs kivégzési parancsot a pajtásomnak, az aztán el is vitte. De most már pusztulj a rögeszméddel…

Mórus lankadtan, kimerülve tántorgott szorosan meglapulva a falak mellett a szeretõje palotájához, ott kopogtat be s onnan küld majd oda csatlóst ruháért. Ajkain iszonyú szitkok keltek. Porrá fogja égetni az egész várost, mihelyt… mihelyt…

Itt aztán megakadt gondolata.

…Mihelyt köntösét fölveheti.

A köntösét? Hogyan? Onnan kezdõdnék tehát a király?

Dim jött vele szembe. Már fölkelt a vén semmirekellõ és a pálinkamérések kinyitását leste.

- Add ide, kérlek, darócodat - szólítá meg fátyolozott hangon a király.

Dim arisztokratikusan lenézõ pillantást vetett rá.

- Ahá! Nem vagyunk már olyan hetykék, mint elõbb. Nos, hol ittad el a ruháidat? Ki vetkõztetett le így? Szégyen, gyalázat ezektõl a gaz korcsmárosoktól. Ha én volték a király, fölakasztanám valamennyit.

- Föl fogom akasztatni - hörgé Mórus -, csak add ide a darócot.

- Micsoda? Föl akarod akasztatni a csalfa kópékat? Hát ki vagy te?

- Maga a király.

Dim csodálkozva nézte végig.

- Nem láttad arcomat a pénzekre verve?

- Nekem nem jut a király pénzeibõl! - szólt a koldus s odaadta felsõ takaróját a királynak.

Most aztán bátrabban mehetett a Rog-kastélyhoz. A kora reggel dacára is sok nép állott a kapu elõtt, mintha várnának valamire. Suttogva beszélgettek. A király fölismerte köztük néhány bizalmasabb udvari nemesét, de azok éppen nem ösmerték meg s félreállottak elõle, nehogy a daróc finom ruháikhoz érjen.

A király odalépett a kapuhoz, s öklével megdöngeté.

- Nyissátok ki.

- Nem lehet.

- Én parancsolom, a király.

A kapus elröhögte magát.

- Szegény elmeháborodott ember.

Mórus kétségbeesett arccal, esdõ hangon fordult a tömeghez.

- De hát nem ösmertek rám? Jó emberek, kedves jobbágyaim, nézzetek meg s mondjátok, nemde én vagyok az uralkodó.

A nézõk arcán szánó mosoly a felelet.

- Te Kabul, kinek csak a múlt héten ajándékoztam egy jószágot, mit hallgatsz, hiszen ösmersz? S te Niles, kit a porból emeltem magasra, ki palástomat szoktad fogni az udvari miséken, te is megtagadsz engem?

De sem Kabul, sem Niles rá nem ismertek a királyra.

- Hálátlanok! - dühöngött. - Hol van az úrnõ? Hol van Florilla? Õ meg fog ismerni engem!

E pillanatban egy királyi herold lépett ki a kapun magasra emelt dárdával, melyre nõi fej volt rászúrva.

- Itt van Florilla!

Ott volt, õ volt, - hanem már ez sem fog ráismerni. Hallgat ez már örökre. Pedig még rajta van a korona is azon a szép fõn, a hosszú, aranyos haj, mely körülcsapkodja a szélben egész végig a dárda nyelét.

A nép ujjongott, a király fájdalmasan fölordított.

- Ki merte ezt cselekedni?

Senki sem felelt neki, de azért megtudhatta. A herold fölolvasta az ítéletet, majd kiszögezte a kapura, hogy a nép lássa a hiteles királyi aláírást és a miniszteri pecsétet. Minden a törvény szerint végeztetett.

Mórus megsemmisülve rogyott össze s kezét halántékára tapasztva, félõrülten motyogá:

»Talán mégsem, mégsem én vagyok Mórus király?…«

A tömeg nõttön-nõtt, úri lovagok, hölgyek jöttek megbámulni még utoljára a gyönyörû levágott fõt, melyet már nem vesz ölébe senki többé, melyet nem kell sem irigyelni, sem megsüvegelni ezentúl.

A koldus is eljött a látványossághoz. Azok, akiknek a király adott valamit, nem törõdtek vele, ennek az egynek, aki neki adott, köze volt hozzá, megszólította:

- Gyere el innen, jó ember, mert agyonlökdösnek itt a nagy urak s még összetépik a darócodat, amit adtam.

Kezén fogta és elvezette. Az hagyott magával tenni mindent. Nem volt már semmi akarata.

Csak a nagy piacon csillogott fel szeme még egyszer; Narcist, a miniszterét látta egy utcasarkon, amint egy iratcsomóval a hóna alatt a reggeli audienciára siet.

Utána iramodott és nyakába vetette magát örvendezve:

- Narcis, Narcis, kedves öregem! Jó, hogy megláttalak.

A miniszter felháborodva lökte õt el magától.

- Micsoda szemtelenség ez, he?

- Hogyan? nem ösmersz? Te sem? Hát csakugyan nem én vagyok a király?

- Nem ám - mondja nevetve a miniszter -, hanem a hangját jól utánoznád, fickó, ha nem volnál annyira elrekedve.

S ezzel, a találkozás emlékeül, kedélyesen végighúzott rajta az aranygombos nádbotjával, melyet ötvenedik születésnapjára kapott ajándékba a királytól.

És a világon a legderültebb hangulatban tartott a rezidenciának: a szolgák tisztelegve tártak elõtte ajtókat egész a legbelsõ termekig, honnan, amint négy rétbe görnyedve várná a legmagasabb ajtónyílást, eléje lépett - Rog.

Rog alkalmasint mindent elmondott neki, miképp leste ki a király találkozását, párbeszédét Florillával és miképp ment be aztán a levetkõzött király ruháiban a palotába, Florilla nevét írva be a kész ítéletbe. - Rog, mondom, alkalmasint mindent elbeszélt - mert a vén Narcis azon nyomba bejegyezte a birodalmi aranykönyvbe ritkítva:

»Sámsonnak a hajában vala az õ ereje; a királyoké ellenben a cifra ruházatjukban vagyon.«

…Hogy aztán mi történt, följegyezték a krónikások, de én nem beszélem el, - mert azt a többit már én sem hiszem.