|
Régi történet már
ez. Egészen más idők voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes
vármegyében.
Az öreganyám is
talán még csak rövid ruhában járt, Sramko fiskális alkalmasint tolyat fosztott
valahol odahaza Trencsén megyében, még akkor Zsiga bácsi is csak az anyatejet
kóstolgatta: egyéb ital nem fordult meg szájában; legfeljebb az ősz
Kelemen bácsi emlékezik még vissza arra a boldog korra, mikor egy váltógaras
volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós
bottal jött a megyegyűlésre, az volt a legtekintélyesebb, kinek legkülönb
tajtékpipa lógott szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, ki
egy szuszra tudta elfütyülni a »Rákóczi-nótát«.
Nobilis idők
voltak azok!
Prókátorok nem
nyúzták a világot, legfeljebb az volt honoráriumuk, hogy a katolikus kliens
ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom
uram, legyünk per tu«, míg a kálvinista egyszerűen azzal a biztatással
rótta le perköltségeit: »aztán, édes úr, ha valami akar lenni a restóráción,
itt vagyok én, csak nekem szóljon«. Finánc nem szaglászott a magyar ember
dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos »meghívásokkal«. A
régi szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemesembert, ha ebédet adtak.
Minden másképp
volt.
Az ország összes
évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a kassai kalendáriomból, már
t.i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem még tetejébe el is
olvasta. A tekintetes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem
fért bőrébe, hogy a »karancskeszi vármegye« repedt ki belőle.
A két
kopottfejű oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le arra a
komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg
früstökre.
Minden hirdette a
tekintetes vármegye nagy hatalmát!
A hajdú
tarsolyára hímzett N. V. betűktől kezdve egész a székváros közepén
emelkedő emeletes palotáig, melynek fedeléről egész sereg varjú károg
rémletesen, mintha az is a teens megye büntető hatalmáról tartana tudós
felolvasásokat: mert az a büszkén kiemelkedő fedél a börtön tetőzete.
Börtön, deres s a
mogyorófa-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom fennállásának
logikája.
Nem az emberekért
van a mogyorófa-pálca, hanem a mogyorófa-bot kedveért vannak teremtve az
emberek, hogy a szolgabírónak nemes passziója hevében legyen kin kitölteni a
mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető-kódex volt
minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában rádiktáltatott olvasatlan
huszonötöt, pipogya újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először,
mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta
volna senki, aztán meg harmadszor… statárium neki az akasztófáravalónak, ha a
vármegye dolgába merné magát ártani.
Könyv, tudomány
nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi
megtanulni valónk: mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt
könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban és akkor felesleges, vagy
arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig
tudományos embert illet, ott van Széchenyi Pista. Azzal tessék diskurálni.
Gondolkozik az mindnyájunk helyett.
Ezt a szót
»haladás« kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány
mondat volt az előttünk. Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek.
Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ilyeket írt ékes carmenekben:
»N….. vármegyében kell járni nagy sáron.«
Még én is
úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan
új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt
az nekünk. Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? Magunk csak
kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol egy
valamirevaló tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyébõl való ember
meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha - nem lehet.
Legalább a
német nem akad ránk ebben az átkozott sárban.
És az igaz
is, hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett idetalált egy, a németnél is
nagyobb hatalom - a »Liberalizmus«.
Az is úgy
jött ide, hogy elõbb megtanult röpülni.
…Világot
borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült az ország
levegõjével, melyet ki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákony-ivó,
soha nem hallott, õrült, bolondos eszmezagyvalékról, egyenlõségrõl,
testvériségrõl. Fojtott lett a levegõ, hogy elkezdett tõle köhögni a fél
ország, mintha tüdõvészben volna.
Új tüdõ
kellett az új levegõhöz. Az ország kezdett kivedleni régi bõrébõl, nem várva
be, míg lehámozza róla az idõ.
A megyeháza
most is ott állott ugyan, hol elõbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen
lépkedett, mint hajdan, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan
gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is
ott lotyogott a gyilkos utakon, a deres is megmaradt kevélykedni a vármegyeház
udvarán, s a fõjegyzõi kalamárisban is ott álmodott a tintába beszáradt toll
azokról a gyûlésekrõl, miken mindig azt határozták, hogy majd határozni
fognak;… de a bolondos korszak új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe
ültetett krumpli kitolja a rothadásba átment õsanyagot, az emberek kezdtek meg
nem férni egymással. Az egyiknek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem
liberális.
Liberalizmus!
Tudta is azt még akkor valaki: mi az? Aki tudta, az is
elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már, mikor a »Libertas« feliratú
zászlókat csókolta a hazai levegõ. Az a torony is évek elõtt dõlt le már,
amelyiken lobogtak!
Csak úgy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul
alvók elõtt a hajnal epedve várt szürkülete.
Aztán bajos dolog volt azt olvasni és elhinni is mind, ami
annak a bûbájos tündérasszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlõségnek«
hínak.
Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.
És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak,
kiket a megszokottság odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyrõl meg voltak
gyõzõdve, hogy az arany.
Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületbõl;
könnyelmûségbõl, királyné szép szemének felszárított könnycseppeért, királynak
kimondott kevély szavaért: annak van értelme; de az egyenlõségért,
testvériségért harcolni, perorálni: az õrület, eszeveszettség…
Így gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg
nem szúrt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkoztak még, akik
gyûlölték tündérarcát…
A világ vége közelít. A százados logikát halomra készülnek
dönteni az új emberek.
Avagy logika az, ha midõn meglátja az ember maga mellett a
meztelen koldust, õ is meztelenre vetkõzzék, hogy legyen egyenlõség, vagy
öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos
atyafinak, hogy legyen testvériség.
Meg kell a mozgó földet állítani! Hogy mert megmozdulni a
semmirekellõ anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges
palatinustól, akár a tekintetes karok- és rendektõl.
Sokan voltak, akik így gondolkoztak, s elõször morogni,
késõbben pedig küzdeni is kezdtek az új emberek ellen. Nem kell megmosolyogni e
harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges, és kevés hõsies elem van [benne]:
nagy és szent volt az, mint akármelyik.
Harci kürt nem lelkesítette, megdördült ágyú nem üsztökélte,
kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bõszíté a harcba azokat a
jó táblabírákat, kikre elõszeretettel fogjuk rá, hogy csak »toasztirozni»
tudtak; hanem egy néma gondolat, mit akkor kimondani sem tudtak, csak
csírájában hordtak szívök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg elõbb s
csak azután jegyezett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett
senki, támadt, kikelt magától, mint az õsrengetegek virágserege. Azokat ki
ültette? ki parancsolta meg az õserdõnek, hogy egy idõben soha nem látott
színû, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon?
A virágok az anyaföld gondolatai; de hát a mi gondolataink
kinek a virágai?…
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------
|