A KISHIRDETÉSEK

1882

Egy nyári délután kopogtak szerkesztõségi ajtónkon.

- Szabad - mondá kollégám, ki velem együtt minden ajtónyílásra meg szokott rezzenni, s kivel, mint igazi gentlemanekhez illõ, fogadásunk van, hogy ha az õ hitelezõje jön: akkor õ kap tõlem kárpótlásul egy hatost, ha pedig az enyém jön: én kapok tõle egy hatost. Ez a mi nemes szórakozásunk munka közben.

S azonkívül még arra is jó, hogy valódi szenvedéllyel várjuk hitelezõinket s igen örülünk látásuknak.

A dolog nem kerül sokba, a differencia rendesen igen csekély. S hol én nyerek, hol õ. Felette ajánlatos kockázási mód ez, kivált - családos embereknek, kiknek gazdálkodni kell.

Az ajtó megnyílt, s ez egyszer nem hitelezõ jött, hanem egy régi jó ismerõs, Bodzai Mihályt, az államvasutak egy kiválóbb hivatalnoka, akinek azonkívül egy kis birtoka is van Trencsén megyében. Nekem különben kedves patriótám, s igen derék és jószívû embernek ismerik mindenütt.

- Szervusz, Miska! - kiáltám vidáman. - Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

A vidám hang nem volt ínyére, mintha visszahökkent volna elõle, s a hajdan oly víg fiú melancholikus hangon viszonzá:

- Téged kereslek. - S azután erõtetve tette hozzá lassan: - Egy ügyben…

- Milyen ügyben?

- Egy kis szívességre akarlak kérni - szólt szomorúan, miközben kerek fekete kalapját szórakozottan forgatta kezében.

Pillantásom odaesett. Fekete fátyol volt rajta. Igen, igen, kezdtem visszaemlékezni. Hiszen lapunkban is meg volt írva, hogy elveszté nejét, született Csipkés Antóniát. Derék fiatal asszony volt. Lám, lám, milyen feledékeny vagyok. Pedig éppen magam írtam róla a négy sornyi kis nekrológot.

Miska észrevette rajtam, hogy mit nézegetek, s megbökve kalapját, lassan suttogá:

- Éppen ez az…

Hagytam õt tovább beszélni.

- Szeretném, ha meglenne a kislányomnak…

Egy szót sem értettem belõle.

- A kislányomnak - ismétlé -, ha majd megnõ szegény… egyéb emléke úgyse marad… róla…

Elgondolkozni látszott kissé, szemei az ablakra meredtek (künn nagy csöppekben hullott az esõ), mintha a szürke mennybolton nézegetne nagy figyelmesen valamit.

- Hadd olvassa el a lapokat. Ereklye lesz az neki, ereklye…

- Igen, tudom, te a lapot akarod, mely szegény megboldogult…

A fejével bólintott s jelentõségteljesen mondá:

- Csodálatos, a lap pontosan jár mindig, csak éppen azt az egy számot nem kaptam meg.

- A posták, barátom - daráltam az obligát kifogásokat - …az expeditorok. Átkozott nép… No, semmi, azonnal kikeresem. Richtig, mikor is történt az a szomorú eset?

Csodálkozva emelte rám nagy kék szemeit, hogy hát csakugyan nem tudom azt a napot, mintha lehetetlen lenne, hogy ne tudnám. Hiszen tudnia kell azt mindenkinek… mindenkinek a világon, hogy õ meghalt s hogy mikor halt meg.

- Tegnapelõtt múlt egy esztendeje… Szeptember 20-án, éppen ilyen idõ volt, délelõtt kilenc órakor.

- Tyüh, hát annyi ideje már annak? Nem hittem volna. Nekem úgy rémlett, hogy két, legfeljebb három hónapja. Ez már egy kis baj.

- Nagy baj az nekem!

- Hiszen nem azt értem, hanem hogy a tavalyi számokat már nehezen találhatjuk meg, elhányódtak. A kiadóhivatalban még meglehet…

Arca aggódóvá vált:

- Vigasztalhatlan lennék e szám miatt. Szeptember 21.

- Megpróbáljuk, Miska. Gyere le velem a kiadóhivatalba. Ott felturkáljuk a makulatúrát.

Lejött velem s várt ott, míg én keresgéltem a betûkazal felé hajolva. Egymás után repültek el elõttem az elfelejtett események. Orosz cár borzasztó halála… (Hm! ma már az újat koronázzák), egy mérges cikk Szende ellen (szegény Szende, te is hol vagy már).

A kiadóhivatal emberei ránk se hederítettek. Mély csend uralkodik ott; csak a tollak percegése hallik. Az üzletemberek sohase beszélgetnek egymás közt. Minek, azt mondják, ingyen?

Kezeik között sorba járnak a piros picike papirosok; ahány papiros, annyi ember, amiket aztán beiktatnak, kétfelé vágnak, a tartalmatlan részüket különválasztják az értékestõl s ez utóbbit becserélik pénzre a postán. Itt nincs különbség, egyik olyan ember, mint a másik; azaz, hogy itt is többre becsültetnek az öregebbek: a féléves már tekintély, az egész éves pedig már igazi szenzációt csinál. No, de a negyedévesek is többet érnek, mint az egy hónapos csecsemõk, kik már nyomtatott címszalagot se kapnak, mert ezeket könnyen elviszi mindenféle apró járvány.

Amint ott keresgélünk, egyszerre megnyílik az ajtó s egy gyönyörû fiatal nõcske lép be, félénken és zavarral.

Szegényes, kopott ruhák vannak rajta, de feltûnõ tiszták és takarosak. Karjaiba két kis leányka csimpeszkedik, kiket maga elõtt ereszt be, megigazítván az ajtónál kis batiszt kendõiket s egypár ügyes rántással szoknyácskáikat is.

A hivatalnokok a világért sem pillantanak fel könyveikbõl.

De én hátulról is megéreztem a szép fiatalasszony jöttét. Hiszen mintha a napsugárból is belopózott volna egy darab, dacára, hogy - a nap nem süt odakünn…

- Mi tetszik, kérem? - szólt az egyik hivatalnok, fel sem pillantva. - Apropó - mondja aztán társához fordulva -, nézze meg ön, Szeged hány lélek?

- Megnéztem már. Hetvennégy. Az egyik tiszteletbeli. (Mármint tiszteletbeli lélek, mert ingyen kapja a lapot.)

- Elég. Hát a trafikok?

- Bagatell…

- Írni kell nekik. Vagy igen. Mi tetszik, asszonyom?

- Hirdetni szeretnék - felelé halkan, de mégis dallamos, rokonszenves hangon.

- Igen? Szolgálatjára.

S egy üzleti mosolygás jelenik meg a hivatalnok arcán. Ez a mosoly mindig a »bevétel« rovatához tartozik, a kiadási rovathoz másik van: savanyúbb valamivel, - de igazabb.

- Miféle hirdetés tetszik, kérem? Mert többféle van…

- Az apróhirdetések közé…

- Ah, talán kegyed a szép Solitaire? Vagy talán… bocsánat asszonyom… kegyed »mosolygó démon«.

- Oh, nem, nem… - rebegi fülig pirulva - nem olyan… nem az, hanem…

Torkán akadt a szó s szemét hirtelen behunyva - kezével a picinyekre mutatott.

- Ezekbõl szeretnék elhelyezni egyet!

A hivatalnok közönyösen jártatta végig tekintetét a két gyönyörû leánykán s azután ásítozva kérdé:

- Hogyan? Ezekbõl?

- Nos igen, uram, - szólt most a nõ s hangja szomorú, bánatos lett. (A tartásban is volt valami végtelenül kellemetes elõkelõség.) - Ha akadna valaki, aki örökbe fogadná az egyiket…

Szendén lesütötte szemeit s elhallgatott.

- Tehát örökbe fogadás? Azonnal megfogalmazom, asszonyom.

Az én Mihályom ott állott, karjait összefonva mellén s úgy elnézte azt a szegény, bánatos asszonyt, hogy majdnem elnyelte a tekintetével. Hát még a gyerekeket, akik a mamájuk szoknyájába fogództak, s egymásra nevetgéltek, amint hol az egyik, hol a másik elbújt a szoknya mögött, s egy kukkanás jobbra, egy balra… újra találkoztak szemecskéik, s mosoly lett a vége.

…Neki is van egy ilyen kis árvája odahaza!…

- Kegyedéi a gyermekek, asszonyom?

- Oh igen, enyimek õk… de szükséget szenvednek mellettem. Keresetem igen csekély… nem elég kettõjüknek, az egyiktõl megválok, uram… kénytelen vagyok megválni, nem magamért, hanem õérte.

Könnycseppek gördültek le finom, nemes arcán.

- Készen vagyunk, asszonyom. Hányszor adassam a kishirdetést? S hova küldjem a beérkezett leveleket…

- Nagy Mária vagyok. Lakom a Király utca * szám alatt. Hogy hányszor kívánom hirdettetni, az attól függ, uram…

Az én Mihály barátom e pillanatban odalépett az asszony elé, sápadt arca egészen ki volt pirulva.

- Semmitõl sem függ, asszonyom. Én azonnal elvállalom az egyik gyermekét.

Mária csodálkozó szemeket vetett rá s a könnyein keresztül mosolyogni iparkodott.

- Atyja leszek neki, asszonyom - folytatá mindig nagyobb hévvel. - Magamnak is van egy ilyen leánykám, ketten ellesznek együtt, játszani fognak, sohasem unják meg magukat.

- Köszönöm, uram, köszönöm - suttogá halkan -, de meg fogja engedni…

- Mit, asszonyom?

- Hogy ez hamar van egy kicsit… hogy megzavar… hogy… nem is tudom, uram, mit beszélek.

- Bátran rám bízhatja a gyermeket, asszonyom. Én Bodzai Mihály vagyok, hivatalnok s másképp is jó módban, csinos mezei birtokom van… a gyermeknek jövõje biztos.

- Valódi szerencse - selypíté a kiadóhivatali fõmoly. - Nagy szerencse, átkozottul nagy szerencse van ezekben a kishirdetésekben…

Azután magában dörmögte:

- Csak nekem nem használnak már semmit! Mert én nélkülök házasodtam, s ezen az úton elválni lehetetlen. Igenis, igenis, a kishirdetéseknek összekötõ ereje vagyon, de elválasztó nincs. Arra találnánk már ki valamit! Átkozottul meg lehetne vele gazdagodni.

- Nos, asszonyom - mondá Bodzai a zavarban levõ anyának. - Melyik tehát enyém a kettõ közül?

- Akármelyik - felelt az fojtott hangon.

Bodzai lehajolt a kisebbikhez. Anikónak hítták, megsimogatta fejecskéjét.

- Maga jön el a bácsival, mi?

Anikó kedves kis arcán egy grimaszt csinált, aztán félénken simult, úgyszólván tapadt anyjához. A nagyobbik, a Mariska is húzódozott.

Az anya hol az egyiket nézte, hol a másikat habozva, keze, mellyel az õ kezecskéiket fogta, forró volt és reszketett.

- Nos, asszonyom, határozza el magát.

- Vigye el ezt - szólt tompán, Anikóra mutatva.

Bodzai megfogta a leánykát a kezénél.

- Jöjjön no, édes picike… Cukrot veszek magának.

- Kell is nekem a maga cukorja… - felelé durcásan -, egye meg!

- De bábut is veszek ám.

Ez aztán olyan argumentum volt, aminek nem lehetett ellentállni. Anikó elment a bácsihoz.

Az anya felsikoltott.

- Hát itt hagysz? Nem, nem… nem engedhetem. Nem adom, nem adom…

Mély zokogásban tört ki, melle zihált, a gyermekeket szívére szorította.

- Egyiket sem adom… egyiket sem… Menjen ön el… távozzék kérem.

Mihály meghatva nézte az anyai szeretet legnemesebb küzdelmében.

- Csendesedjék, asszonyom… és ne kergessen el. Hátha találnánk mégis módot. Én özvegyember vagyok… gondolja meg, hátha kegyed maga is eljöhetne a gyerekekkel, aztán együtt lehetnénk valamennyien… hátha meg tudna szeretni engem.

A szép fiatalasszony megtörölte könnyeit s félénken rebegé:

- Oh, uram… ön igazán különös egy ember.

S tekintetében olyan végtelen gyöngédség volt, hogy Mihály égni érezte azt az arcán, minden tagján, mintha ezer hangya mászkálna rajta…

Sokáig nézték egymást némán, hallgatagon. A mély csendbe csak az érzéketlen irodai írnokok tollának percegése vegyült, s csak a hivatalnok száraz, hideg hangja zavarta meg végre:

- Hát lesz hirdetés, vagy nem lesz… mert az idõ drága, kérem alásan?

- Lesz - mondá Bodzai Mihály. - Mégpedig nagy hirdetés. Írja ki kérem, hogy: »Nagy Mária asszony és Bodzai Mihály jegyesek.«

…A szentnek se hinném el ezt a különös történetet, ha nem a szemem láttára történik, szórul szóra.