|
Az elsõ fog, amelyik kinõ…
A kicsike nagyon nyugtalan, homloka forró, lázai vannak.
Lábacskáival erõsen rugdalódzik, sokat sír és keveset eszik. Csúnya grimaszokat
vág a mamára, a dajkának még a képét is megkarmolja, semmivel se lehet kedvében
járni. Istenem, valami baja van!
Aggódva állják körül picike ágyacskáját. A dada édes,
megolvasztó hangon zsongja az altató dalokat, de azok se hoznak álmot a
szempillákra. Szórakozott, oda sem hallgat; hiában hangzik:
»Arra szaladt egy egér, kis egér.«
Hiába tanítják a pacsi-ra,
amin mindig nevetett ezelõtt, hogy »keresztül-kasul, könyököm, szúrom pacs…« -
semmi sem hozza vissza mosolyát, vidámságát.
Oda van, beteg lett. Az angyalka kiköltözött belõle, csak a
zsarnok maradt meg benne. Trémában tartja az egész házat. A játékszereket a
földhöz paskolja, a gügyölgetõ hízelgésre ráncba vonja a homlokát, mint egy
akadémikus.
Eleinte azt hitték, hogy csak mérges, mert õ maga még nem
tudja elõadni, mi a baja, de lassan-lassan rájönnek, hogy beteg s szaladnak az
orvosért.
A mama már künn az udvaron várja nagy aggódva a doktor
bácsit, akármilyen sebesen jön is, ki van téve annak, hogy összeszidja
gondolatban ezerszer: Hol késik? Mért nem jön? Igazán rossz ember. Nincs lelke
annak az embernek! Ez már sok - ez már nem szép tõle - s több effélével.
A doktor megérkezik végre.
- Siessen, siessen kedves doktor, az isten szerelméért
siessen… s mentse meg nekem.
- Ki beteg?
- Õ.
- Miféle õ, asszonyom?
- Hát õ, - a mókuska! Ah, istenem! - s fuldokló zokogásban
tör ki az édesanya.
A doktor egyszerre maga is komoly arcot vág, s ünnepélyes
arccal és léptekkel siet be a szentélybe, hol õ van most. Megnézi,
körültapogatja s azután édesdeden fölkacag.
- Oh, oh, asszonyom! Hiszen csak a foga jön! Az elsõ fogat
fogja megkapni…
- Micsoda! - kiált fel a kismama, egyszerre átcsapva repesõ
örömbe. - Foga lesz neki, igazi foga lesz? Halljátok - kiált fel gyermekesen -,
a mókuskának foga lesz. Egy foga! Ugye, hogy csak egy foga lesz eleinte?
Csengõ kacajjal szalad oda s összevissza csókolja a kis
bimbót:
- Oh, te kis mamlasz… de furcsa leszesz… jaj, de csúnya
leszesz… no, ne sírj, hát… jaj, de gyönyörû leszesz azzal az egy fogaddal!
Ez az elsõ fog - amelyik kinõ…
De hát az elsõ fog - amelyet betesznek!
Ennek is van története.
Az ördögbe is, a menyecske még elég csinos. Az udvarlók
(mert vannak még s szükség, hogy legyenek is) váltig azt állítják, hogy
fiatalodik, s igaz is, hanem…
Kimondjuk, - vagy ne mondjuk?
Ejh, mondjuk ki, hogy mire a kicsikének valamennyi foga
kinõ, addig a mamának egyszerre csak oda lesz az egyik foga.
Micsoda
nagy baj ez most már! Az asszonyka egészen beleszomorodik. Meg-megáll a tükör
elõtt csüggedten, bágyadtan s elnézi magát aggódva, reménykedõn.
Nem, nem, semmit
sem változott. Éppen semmit. Megnyugodva fordítja tekintetét másfelé.
És mégis ott
motoszkál fejében, hogy úgy rémlett neki, mintha az arca beesett volna, mintha
gödröcske termett volna egy helyen, s nem ám olyan szerelemgödröcske, melybe a
férfiak szíve belepottyan, hanem olyan, mely a fog hiányát jelzi. Rettenetes
dolog ez!
Elõszámlálja
elméjében ismerõseit, barátnéit. Most jut elõször eszébe, hogy nini, hiszen
Belényesinével egykorúak s az már valóságos öregasszony, hát Kajáriné,
Bártányiné!… Ezek is már hanyatlottak, pedig… Uram, ne vigy a kísértetbe, fiatalabbak
õnála.
Hanem iszen
vannak hízelgõ példák is. S nem is kell elmenni értük egész Ninon de Lenclos-ig. Ott van
Kuruttyosiné, ötven éves s még mindig helyre menyecske, Belérné túl van a
negyvenen s még kisasszonynak szólítják a bálokban…
Ki tudja,
mit csinálnak ezek, hogy olyan tartósak. Tudnak tán valami szert, ami zománcot
ad a szemeknek, üdeséget a bõrnek?
El-elmereng,
hallgatagabb lesz férfitársaságokban s gyanakodóbb az udvarlóiban. Sokszor
sóhajtoz. Vajon ki után, vagy kihez? Bizonyosan Török Józsefhez (Király utca 7.
sz.). Õ a hervadó asszonyok védszentje.
S éppen
olyan, mint minden más szent; segíteni ugyan nem tud az emberen, hanem akinek
az örömet okoz, hogy õtõle várja a biztos segítséget, annak nem rontja el az
örömét…
Igen, igen,
küzdelem az ember élete. Küzdeni kell minden ellen, még az öregedés ellen is.
A fiatalasszony
gyakran áll meg a Váci utcában a fogkirakatok elõtt. Érdekelni kezdik.
Eleinte még
borzad tõlük. Ki tudja, kinek a foga, õ bizony utálná a szájában hordani. Pfuj!
Fel nem foghatja azokat az asszonyokat, akik ilyesmire vetemednek.
Hanem fogas
kérdés ám ez a fogkérdés. Nem egyhamar megy ez ki a fejbõl; gyökereket ereszt
ott éppen, mint egy valóságos fog.
Az eszme érik és
mindig kevésbé visszatetszõ.
Egy napon csak
azon veszi magát észre a menyecske, hogy ott áll a fogorvos ajtaja elõtt,
reszketõ kézzel nyomja meg a csengettyûgombot.
Az átkozott
szerszám élesen cseng benn, majd csikorog a kulcs az ajtózárban belülrõl.
Szíve hangosan
dobog - nincs visszalépés többé.
A szép asszonynak
másnap már megvan valamennyi foga. Eleinte bosszantja az idegen jószág, de
végre is rájön, hogy a mások foga is jó arra, hogy a mások szívét megharapja, -
nincs semmi kívánni valója többé.
Az idõ egyre
múlik-múlik, az idegen fogak folyvást gyorsabban szaporodnak, mígnem
jelentékeny majoritást képeznek a száj mindkét padlásán.
S miután a
csinált majoritás tudvalevõleg nem népszerû, a menyecske végre belenyugszik a
legborzasztóbb állapotba - hogy õ »néni«. Nem szeret többé, lemond. Az idegen
fogak úgy néznek ki szájában, mint a fényes bútorok az ócska házban.
Sehogy se kvadrál
össze, s még tán következetlenségbe esnék, ha úgyis ki nem kellene hurcolkodnia
- a temetõbe.
Az ember igazán
egész életében a fogaival bajlódik, kivált ha az ember asszony. S nagyon nehéz
kitalálni, hogy melyek inkább: az ideiglenesek, az igaziak-e, vagy a csináltak?
De ne feszegessük
ezt a kérdést: újabb idõben a rossz modorhoz tartozik a fogakat piszkálni.
|