|
Az Alföldön
utaztunk egy kormánybiztossal, s minthogy olyan dologban jártunk, amely nem
tûrt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni,
következésképp nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szõregen.
De nem akarok sok
szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenõnél
összetört a tengelyünk, s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.
Az egyik falusi
porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon úgy ki volt sujtásozva piros
paprikakoszorúkkal, mint egy ünneplõ dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy
flegmával, miképp ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.
Se nem nevetett
rajta, se nem csodálkozott, éppen csak olyanformán nézte, mint ahogy a felhõket
szokás, amikor mindegy neki, akár keletnek mennek, akár nyugotnak.
No, mármost mit
csináljunk? Erre az eshetõségre nem volt az útitársamnak semminemû instrukciója
a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbeesett, annyi tudomány azonban mégis
maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk
egy ilyen póttengelyt?
- Hej, földi -
szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot -, mit lehetne itt most
csinálni?
Az immel-ámmal
közeledett s azután úgy foghegyrõl kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás
után:
- Azt voltaképpen
tudni nem lehet.
- A kocsisom
mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.
- Föl azt, föl
lehetne…
- Csak mármost
volna aztán valahol egy ilyen fa - szólt a kormánybiztos idegesen.
- Hiszen ha
volna.
- Nem lehetne
keríteni valahol?
- Dehogy lehetne
- mondá a gazda, pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.
- De hát csak van
tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? - faggatta félig ingerülten a
kormánybiztos.
- Hát iszen csak
van - szólt lustán s nehány perc múlva elõhozta a tengely-támasztéknak valót.
Hanem ez még nem
tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erõs kötél nélkül, mellyel
odaerõsítsük a néhai tengely roncsaihoz.
- Egy kötél
kellene még ide, gazduram.
- Hja - mond az
fejvakarva. - Persze hogy persze.
- Hát azt mármost
hol vegyünk?
A horgosi ember
vállat vont.
- De hol ám? -
vélekedék rendíthetlen nyugalommal.
- Ejnye, hát
nincs a háza táján valami rossz borjúkötél, vagy egy kötõfék?
- Akad… de bizony
akad - dünnyögé ásítva s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható
kedvteléssel nézte a rác kocsis erõlködését, amint az végre nyélbe üti a
szekeret.
- Most pedig
mivel tartoznánk? - kérdi nyájasan a kormánybiztos, midõn újra elhelyezkedtünk
a hátulsó ülésen.
- No, ugyan mivel
tartoznának? - szólt csodálkozó szemekkel.
- Ej, hiszen csak
értek kendnek valamit azok a tárgyak?
- Nem értek! -
felelte durván.
- Akkor hát
menjünk, kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!
- Jól van, jól -
kiáltotta utánunk -, hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a
kötelemet meg a fámat.
- Hophó! Megállj,
kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? - pattant fel a kormánybiztos
bosszankodva. - Más úton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája meg
a kötele végett.
- No, no… kár az
emberre törni - szólott csillapítólag. - Hiszen, ha nem erre jönnek, hát
persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!
…Ilyen nehezen
kapta meg tõle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a
magyar paraszt találó fotográfiáját.
|