MIKOR A SÍRKÖVET HOZTUK

1882

Gyakorta jut eszembe arról az utazásról, nem sokkal késõbb, ez a másik, ez a szomorúbb, amit már nem a húgocskámmal tettem meg, hanem csak a sírkövével.

Ahogy eltemettük szegénykét, legott megrendelték neki az emléket, vörös márványból. Oh, milyen nehezen vártuk haza azt a sírkövet.

Édesanyám maga járt Pesten, õ rendelte meg, milyen legyen: letört rózsabimbót véssen rá a szobrász s alul hagyjon egy kis helyet az õ számára, - sõt nekem is jusson a margón. Mind oda iratkozunk lassankint… Vigasztalása volt ebben a gondolatban.

Egész Pestig szekeren kellett menni a kõért. Addig-addig kértem, míg engem is elengedett anyám, hogy együtt mehettem a kocsissal, vitéz Suska Mihállyal. A nagy Filcsik is velünk jött, egy tarisznya verespénzt hozván magával, mely minden zökkenõnél megcsördült a saraglyában. A bankópénz, amit a kõ árában mi vittünk, Suskánál volt letéve, ki a keszkenõ csücskébe kötözte be három görcsre.

Filcsik és Suska hadi kalandokat beszéltek el útközben, szakadozottan, nagy közökben, hanem azért azt lehetett volna kivenni az elõadásukból, hogy õk ketten csinálták a revolúciót.

Kemény csontok valának, meg kell adni! Suska Mihály egymaga húsz embert kergetett a vízbe a piskii csatában s kedvteléssel nézte, mint fulladoznak… Egy krétadarabbal oda is rajzolta menten a komplikáltabb hadi poziciókat a Filcsik bundájára: itt van a híd… ott áll Bem, - itt állok én a gallér mellett, amott meg az ellenség, annál a piros tulipánnál.

Filcsik megértette és a fejével bólingatott. Hanem hát mi ez még ahhoz, mikor õ nemzetõr strázsamester korában tizennyolc tótot akasztatott fel?

- Aztán miért akasztatta fel õket, Filcsik bácsi? - kérdém hideg borzongással.

- Mert nagyon haragos voltam, fiacskám.

Félénken néztem a hatalmas emberre s fojtott hangon kockáztattam meg:

- Ugyan mit vétkeztek szegények?

- Semmit. Elszólták magukat. Éppen aratásról jöttek haza s találkoznak az embereimmel, akiknek aznap osztattam ki az alabárdokat. »Ej, no talán bizony békákat tûzdeltek majd ezekre a pikákra?« - kiálták csúfondárosan embereimre, s megröhögték fegyvereiket. Meghallottam… végük lett…

Megrázta bozontos fejét s nagy tenyerével dühösen csapott a kocsi-ülésre.

- Meg kellett halniok… Felakasztattam valamennyit.

Azután megnyomkodta a Suska vállát kedélyesen.

- Kegyetlen fickók vagyunk, Mihály… átkozottul kegyetlenek.

S rettenetes mord arccal ültek a kocsiban egész Pestig, csak Vácnál mondá egyszer Suska, az ostornyéllel mutatva az elszórt dombokra:

- Itt volt… ami volt.

- Ühüm… hüm - mormogta Filcsik s még mogorvábbak lettek utána.

Egész éjjel utaztunk, hajnal lett, mire bevergõdtünk Pestre. Itt aztán beszálltunk a város valamelyik végén (ki nem ismerem magam, merre lehetett) Filcsiknek valami régi pajtásához, egy bognármesterhez, akivel együtt voltak vándorlegények valamikor, s aki ugyan nem élt már akkor, hanem az mindegy volt Filcsiknek. Üzletét megvette özvegyétõl egy idegen bognár, hiszen bizonyosan megmondta az, hogy Filcsik István uramnak helye legyen, ha ide száll. Az új tulajdonos nem emlékezett ilyesmire. Filcsik dühbe jött: Micsoda, hát az a bagoly sohasem emlegetett engem! Lehetetlen ez! Engem, a kenyerespajtását? Filcsiket, Kiscsoltórul? Olvasta az úr a testámentumát?

A bognár a fejét rázta, hogy nem olvasta.

- No, hát akkor benne volt! - mondá megnyugodva s kezdték a lovakat kifogni az udvaron.

Ott is maradtunk aztán, mert egy nagy alkalmas állás volt, s az alatt tömérdek hordó és donga felhalmozva.

Filcsik nyakába akasztotta a rézpénzzel telt tarisznyát, szinte nyögött alatta, s mind a hárman elindultunk gyalog a városba, õ kordovánbõrt s talpakat vásárolni, mi pedig Suskával a kõ után néztünk.

Még nem készült el. A kõfaragó azt mondta, várni kell délutánig a betûkre, úgy uzsonna táján bátran odaállhatunk a szekérrel.

Suska kedvetlenül vakarta az orrát.

- Még ellopják tõlem ezt a pénzt. Hogyne lopnák el? Bezzeg mehetnék aztán a nagyasszony ábrázatja elé… Mármost hogy õrizzem meg, mi tévõk legyünk?

- Talán fizessük ki elõre…

Egy rosszalló krákogást hallatott.

- No persze! Az arcából látom, hogy eltagadná délutánra. S hol a pokolba keresem én aztán ebben a nagy városban a szolgabírót?

Azt határozta, hogy mielõtt bõvebben szétnéznénk, visszamegyünk a szállásunkra: okos ember otthon tartsa pénzét, ha nagy summa. Úgy is lett. A bognár udvarán nagy fontolgatás után fölemelt egy üres hordót a félszerben s az alá dugta a keszkenõt. Mire olyan nyugalommal indult ki velem a cikcakkos utcákba, mintha a takarékpénztárba helyezte volna a pénzünket.

Bejártuk az egész fényes városrészt, sorra néztük a csodás kirakatokat, hol ezernyi tündér apróság csillogott: selymek, arany, ezüst és karbunkulus, mert így nevezték Filcsikkel azt, amirõl nem tudták, hogy mi.

- Mekkora ablakok, hogy szörnyûség! Ejhoj, de bolondos nagy ablakok!

Filcsiknek derogált bámészkodni a látott pompán és a nagy paloták fölött, neki csak egyetlen észrevétele volt; szeretné - azt mondja - látni, hogy az üveges tót miképp hozhatta ide abban a keskeny kaszniban a hátán a nagy üvegtáblákat? Mégis csak selymák ezek a tótok! Egész Pestbõl csak a tótokat csodálta meg.

- Bizony, majszter uram, különös ablakok. Aztán itt nem tesznek ám beléjük, mint nálunk odahaza Csoltón, rozmaring-virágot vagy rezedát, hanem drágaságot.

- Pedig az se bolondság, Mihály… egy kis szegfû az ablakban… Teringette, Suska… mikor még fiatalok voltunk.

A nagy Filcsik egészen elérzékenyült.

- Itt talán nem is laknak asszonyok - toldozgatá Suska az õ együgyüségében.

Pedig iszen ott nyüzsgött elõttünk, utánunk a sok szebbnél szebb fehérnép selyemben, csipkében, - hanem ha mégsem volt az ablakokban se rozmaring-bokor, se rezedavirág.

Feszesen, félénken mozogtak, senki sem nézte volna belõlük ki azokat a rettentõ embereket, akiket otthon csodál bennük a környék. Különben rendén esett minden azután is. Ebéd után ott találtuk a pénzt azon módon a hordó alatt: nem nyúlt hozzá senki.

A követ kifizettük, feltettük a kocsira s hazaindulóban még csak egy helyütt álltunk meg egy népes utcában. Suska leszállott ostort venni, s ezen ötletbõl Filcsik is kedvet kapott valami bevásárláshoz. A tarisznyája oda volt kötve szíjánál fogva a lõcshöz, nem vitte magával, hanem csak belenyúlt, s kivett belõle egy marék pénzt. Nagyon az alján járt már…

Magam maradtam a szekeren a gyeplõt tartva s még utánuk is kiáltottam:

- Ne soká maradjanak, Filcsik bácsi!

- Nem, nem, kincsecském! - kiáltott ez vissza.

Több perc elmúlt s még mindig nem jött sem az egyik, sem a másik. Békétlenül tekingeték jobbra-balra, midõn egyszerre elém áll egy sárga kabátos úr s megszólít tótul:

- A bácsi elküldött a tarisznyáért; szüksége van rá!

Természetes hangon mondá ezt, mint olyan ember, aki sietve átszalad valamiért, gyanútlan kezdtem kioldozni az ócska jószágot.

- No, adod-e már, vagy nem? - förmedt rám türelmetlenül. - Siess, gyerek!

Ejha! Engem otthon még a mester se téz! Durcásan hátravágtam magam az ülésen.

- Mármost azért se adom hát a tarisznyát. Nem adom. Jöjjön el érte Filcsik maga.

Nem mondtam már, hogy »Filcsik bácsi«: hadd lássa a sárga kabátos ember, hogy én állok följebb rangban.

- Mi az? Nem adod? Azt szeretném én látni!

- Márpedig azt meglátja. Mert én nem adom.

- Megállj, gaz kölyök! - kiáltá távozóban dühösen s még az utca túlsó szögletérõl is fenyegetett ökleivel.

Szívem hangosan dobogott, elsápadtan. Kissé megbántam már engedetlenségemet, kissé pedig szepegtem is. Ki tudja, mi vár rám? Mert hallottam ugyan mondogatni az apámtól, hogy nekünk, nemesembereknek, csak a palatinus parancsol, de hátha éppen ez volt a palatinus?…

Nagy sokára Suska jött az új ostorral, megátkozván egész Pestet, hogy kõ kövön benne ne maradjon, úgy megcsalták ezzel az ostorral: kócból van az fonva, nem kenderbõl. Lehetetlenség az, tisztán lehetetlenség, hogy a világ tovább is egzisztálhasson!…

De annál virágosabb kedélyhangulatban toppant oda Filcsik. Féltem pedig, hogy meg fog szidni. Szelíd volt, mint a bárány, s titkolózva húzott ki a bundája alól egy valóságos kis puskát. Tartózkodva nyúltam utána.

- Hát nem haragszik - kérdém -, hogy oda nem adtam? De olyan goromba volt…

- Mit? Ki?

- Az, akit a tarisznyáért küldött.

- A tarisznyáért? - dadogott Filcsik ijedten s hirtelen fölkereste szemével. - Hohó! látom, oda nem adtad!… Nem küldtem én, szívem, egy lelket sem!

- Pedig azt mondta az az úr, hogy maga küldte.

- Oh, a csaló! a gazember! Tolvaj volt! Hol van? Merre ment? Hadd üssem agyon. Hogy nézett ki?

- Sárga kabátja volt, tótul beszélt.

- Szörnyûség! - hörgé, nagy izzadság-csöppeket törülve le homlokáról. - Egész Békés megye tót kézre került volna… Te mentetted meg, fiacskám…

Megveregette a vállamat s nyájas hangon folytatá:

- Egy nagy megyét, meg ráadásul összes veres pénzemet. S az is megvan: vagy három forint.

Suska kétkedõleg nézett a majszterre.

- Ejh no, az anyósom pörérõl van szó. Egész Békés a Laczkó familiát illeti… Nem lehet ugyan kipörölni, ma adta vissza a huszadik fiskális… de mindegy, ami megvan, megvan.

Elhelyezkedtünk, Suska közbevágott a lovaknak.

- Fordulhat a törvény… - szõtte nézeteit Filcsik. - Miért ne fordulhatna?

Dicsért is egész úton hazafelé. S minél jobban kisebbedett Pest a láthatáron, annál nagyobb lett õ maga, s értékesebbek a Laczkó-iratok a tarisznyában.

Suska is fölélénkült apródonkint, s újra kemény hõsökké váltak, míg szekerünk lassan haladt a homokos úton terhével. A szülõi táj levegõje ismét átgyúrta õket…

Alkonyatkor megindult az esõ is, s nagy csöppekben verte a ponyvát, mellyel a sírkõ volt letakarva. Filcsik aggódva jegyzé meg:

- Még bizony lemossa az a cudar lucsok az aranyos betûket!

Levetette bundáját, Suska is a ködmönt, s gyöngéden, gondosan ráterítették a kõre, - inkább õk áznak meg.

- Megfázik, Filcsik bácsi, hideg van. Hisz a kõnek úgysem eshetik baja.

- No-no - dünnyögte. - Nem hagyhatom megázni a kis kisasszonyom jószágát.

Ránk feküdt az este. Benépesült a levegõ - kísértetekkel nekem, csatákkal nekik. Elgondolkoztak, keveset beszéltek, mert sokat láttak a semmiben: én pedig behunytam szemeimet s elszenderedtem, míg egyszer csak nagyot zökken a szekér s felriadok.

- Hophó! Eltört a tengely! - hangzott a Filcsik szava.

Suska leugrott. Csakugyan leült a szekér hátulsó fele.

- Nagy baj - dohogta fejét vakarva. - Megroppant biz az, kátyúba estünk. Mármost mi az ördögöt csináljunk?

- Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy aláköthetnõk vele.

- Van is itt? Kutyatartomány ez erre! Süllyedne el mindenestõl Amerikába.

- Nem nõ itt meg a fa, csak a nadragulya.

- Kivették már a föld erejét a papok. Haj, haj! mihez fogjunk, mihez?

- Emelem én a szekeret - ajánlkozék Filcsik -, fel is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse lassan a lovakat! Csak az a szegény fiúcska ne ébredne fel, mert megijed.

Tettem magam, hogy alszom, pedig nyitva volt a szemem, segítettem nekik fát venni észre a sötétben, de bizony jó darabon kellett vinni a jármû hátát, s fa még sehol se volt. Filcsik hangosan lihegett a fáradtságtól.

- Ahol ni! - rikkant fel Suska. - Ott bólingat egy kis vékony topoly. Nekünk való éppen.

Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt táncoló fekete csíknak a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s látni hagyta nekik a tájat. Több fa se volt ennél.

- Itt még fel sem akaszthatná magát az ember - szólt Filcsik megvetõleg nézve szét a széles völgyön. - Hanem iszen ne legyen ez az egy sem… Kiváglak, kutya!

Elõkereste, óvatosan kihúzta alólam a szekercét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendékfának.

Az összerázkódott, recsegve, hajladozva rásírta harmatkönnyeit leveleirõl… gallyai megropogtak a fejszecsapás alatt. Egy madár fölszállt róla megriadva, s kétségbeesve röpködte körül. Madárfiak idétlen csipogása felelgetett a felkergetett öregnek.

- Jó lesz-e tengelydorongnak? - türelmetlenkedék Suska.

- Jó biz az - szólt Filcsik kedvetlenül -, csakhogy baj van.

- Már megint?

- Hát izé… fészek van rajta.

- No és aztán?

- Teringettét! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságokból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?

- De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?

- Mi lesz? Hát mi lenne? - felelte durván. - Majd tolom én még a szekeret egy darabon.

Szerettem volna rákiáltani, hogy csak szedje ki õket, jók lesznek nekem, de nem mertem, mivel haragosnak látszék.

S valóban szörnyen mérges volt, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. Szidta a környéket, s fenyegette a következõ falut, hogy felgyújtja, minden élõ lelket felpörköl benne, ha egy élõfát nem talál odáig…