ARANYOS FELHŐK

1882

Még mai napig is emlegetik a tiszteletes asszonyék, pedig már ötödik éve, ahogy megesett. A kislányokból nagyok lettek, szerettek, szenvedtek azóta (Miminek a võlegénye is meghalt), a nagyasszony is nem egy bajon ment keresztül új baj elé, - hanem azt a tehénesetet csak nem felejték el maig sem.

Mert ám nem olyan akármilyen tehén volt az! Nagyon nehezen szerezték. Garasonkint kuporgatták össze azt a nyolcvan forintot (azonfelül hetven krajcár borravalót a kötél fejében), amennyibe került. Azután úgy megszokták, de úgy megszokták, még mielõtt ismerték volna… míg a pénz gyûlt a sovány penzióból, meg a varrásból, kötésbõl, százszor oda képzelték elõre az istállóba…

Csákó lesz a neve, mert szarvai lesznek s azok elállnak majd alul, míg felül szépen összeborulnak, mint ahogy azt a tehénszépség megköveteli.

Hosszú ráncos nyaka lesz a Csákónak, még tán csöngettyût is hagy rajta az, akitõl megveszik (Kriska már azt az embert is megálmodta: egy széles képû tót lesz, bibircsókkal a homlokán, - de tréfán kívül). Igaz, majd elfelejtettem, hogy a szõre pedig mintha mosva lenne, néhol sárgát játszik majd, mint a kanárimadáré…

Mikor azután megvették, biz az egy kis változáson ment át, szegényke: a szarvait, két csonka csücsök híján, egészen elharapta a valóság, karcsú sem volt, hanem inkább potrohos, szõre se vakító fehér (szebb is talán a tarka), hanem a teje… az valami pompás tej volt, sokkal jobb, mint a képzeletbelié.

És a Csákó nevet is fölvette. Minden rendben volt. Már azelõtt is nyugalom honolt az özvegy papné házikójában. Nem történt ott egyéb emberemlékezet óta, mint a kis Kriska eltörte egyszer a kávés-ibriket; félesztendeig sajnálták s azóta egy zöld bögrében tartják a leszûrt kávét…

Szegények, de megelégedettek voltak, most meg már éppen boldogok lettek, hogy õ is megvan, õ, a Csákó. Lesz mármost minden a háznál, mert kenyér a tehén; olyan kenyér, melybõl mindennap esznek, mégis mindig egész.

- No, gyerekek - hajtotta a nagyasszony -, ez tartja ki a lakodalmatokat. Úgy, úgy, Kriska! Ez fog férjhez adni benneteket. No, mit nevetsz, te kis gyík? Te… te, Mimi fiam. Hiába nevetsz. Úgy lesz, amint kigondoltam.

És a nagyasszony tisztes, mindig komoly arca majdnem mosolygóra indult e szavaknál. Már hogy is lehetne másképpen? Hiszen nem beszél õ a világba. Lám, a tehén is csak szóbeszéd volt, most pedig már ott áll a jászolnál.

- Hja bizony! A vajat eladjuk, bárányaim, meg a fölösleges túrót, s abból szerezzük be lassankint a stafírungot. Hát ugye mégis a Csákó köti be a fejeteket? Ámbár nem szeretem, gyerekek, hogy olyan bolondos ökörnevet adtatok annak a kedves állatnak. Még majd megapprehendál…

Tovább is errõl beszélt volna a nagyasszony, ha a két lányka össze nem felesel, ki köpül közülök elõször. Juj, milyen öröm lesz az, ott pacskolni a sûrû föliben…

És ugye mindig szombaton fognak köpülni? Ezer nagy kérdés merül fel. Hol lesz a köpülõ? Az udvar közepére teszik ki. Ki szedi ki a vajat? Te szeded ki, mamácska? Melyik tálba rakod, édeském? Hát persze a nagy drótos tálba, hogy beférjen, mert sok lesz - ha valahogy el nem romlik…

Már tudniillik a tehén, mert kényes portéka az. Miért is jutott eszükbe ez az eshetõség? Tíz aggodalom egy végben. Persze, hogy kényes jószág a tehén: szemtõl jön neki, gonosz emberek megronthatják tejét (mert vannak olyanok, akik tudnak valamit ebben), a rossz széna is felboríthatja a teli zsétárt, ha meg nem jól fejik, meddõ lesz…

De hátha rosszabb is eshetik? Csak el kellett indulniok a balsejtelmek útján, fölszedték minden bogáncsát. Kitörheti lábát, mikor künn szaladgál vagy mikor kihajtják, beletorkoskodik a lucernába s felfúvódik, mint a kántorék tehene harmadéve! Hanem már az ilyet nem élné túl a nagyasszony.

- Mindjárt az Ipolyba ugranám, gyerekek. Be én, igazán mondom, mert elveszünk, semmivé leszünk, ha annak a tehénnek valami baja esik. Vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére. No, ne sírjatok hát, bolondok. Mimike, törüld meg a szemedet: hiszen nem ugrom még… Oh, oh, de nagy csacsi vagy, Kriska fiam…

Valami kevés mégis megmaradt ebbõl az aggodalomból ezutánra is. A tehenet se másnap még, se harmadnap nem merték kiereszteni a mezõre, otthon kedveztek neki szoktatóba, hússzor is megnézték, megitatta-e az Ancsa leány, kapott-e répát, van-e friss alomja, jó étvágya?

Kriska egy rézgombot talált az udvaron. Megörültek, hanem el is szomorodtak. Ha a Csákónak szarva volna, most rá lehetne tenni a rézgombot. Olyan szép lenne vele!… De csak sírni való dolog is, istenem, hogy a Csákónak szarva nincsen…

Aznap, hogy elõször hajtották a mezõre, (mert otthon végre is ki gyõzné takarmánnyal?) az Ancsát adták mellé. A tiszteletes asszony már korán reggel a szõlõbe ment, úgyhogy haza se jön uzsonnáig. Csak a két lányka maradt otthon. Nosza, ezek is felkerekedtek: õk bizony megnézik a Csákót, mit csinál. Kriska bizonykodott, hogy oda talál a földjükre.

Nem messze volt; baj nélkül értek az ugarra. A Csákót is jó hangulatban találták: szépen legelt s kedélyesen kergette le magáról farkával a legyeket.

Az Ancsa szolgáló, ki csak gyerek volt még, (a libapásztorságtól került a tehén mellé) megörült a kisasszonypajtásoknak, s mesés dolgokat mondott nekik a Komár Mihályék rétjérõl, hol annyi a magvas, mint a marmancs, s még madárfészket is tud rajta egy helyütt, csak azt várta, míg a tojásokból kikelnek a kicsinyek. Azóta már meg is nõhettek…

- Nézzük meg - mondá Mimike hirtelen elhatározással.

- Vezess bennünket! - sürgeté Kriska. - A mamának is hozunk. De nem engedem megsütni.

Elindultak, s egy teljes óráig járták a réteket, ahol annyi látnivaló van: füvek, virágok, olyan alakúak, mint a késpenge, a kenderáztatók, (ej, Mimi, emlékszel-e, mikor kicsiny korunkban azzal ijesztettek, hogy ide hozzák a rossz gyerekeket a rossz szellemek?) a zúgó nádas kacsáival, gémjeivel, a helység kútja, mely olyan mély, hogy nappal is a csillagokat látná az ember a fenekérõl. (Nem tudom, igaz-e… Mit gondolsz, Kriska?)

Hanem mikor visszatértek a barangolásból elfáradva, nyomban megbüntette õket az Isten, amiért magára hagyták a szegény Csákót, - mert ennek csak hûlt helye volt már. Elveszett, oda van!

A rémület meghalványította a kis arcokat. Szívük hangosan dobogott. Körülnéztek a nyitott tájon: nincsen a Csákó sehol… sehol.

Elhajtotta valami gonosz ember, vagy visszament a régi gazdájához. Sohasem fogják megtalálni többé. Annak az embernek, akitõl vették, ki tudná a faluját? Talán nem is ebben az országban lakik?

Ancsa a földre vetette magát s elkezdett jajveszékelni.

- Ancsa, ne bõgj most - mondá Mimi (õ volt az öregebbik, õ vette át az intézõ hatalmat). - Siess anyánkért a szõlõbe… Mondd meg neki, beszéld el neki, mi történt.

Mérgesen dobbantott lábacskájával, mint ahogy édesanyjától látta nagy események idején.

- Miért nem mozdulsz? Szaporán eredj! Te pedig, Kriska, szaladj a bíróhoz, doboltassa ki. Útközben kérdezõsködj az emberektõl. Én majd a szomszéd faluba futok.

Elmentek a gyerekek, ki jobbra, ki balra, neki a széles világnak, a Csákót keresni. Hegyrõl a völgybe, dûlõrül dûlõre, benéztek a hegyszakadékokba, remegve, zsibbadozó lábbal nyargaltak az árkok mentében, harsogva kiáltozták be az erdõt, a cserjéseket.

- Csákó! Csákó! szólalj meg, hol vagy?

Nem szólalt meg sehonnan. Ni, a csöngettyûje hangja… mintha hallanák, úgy rémlik… Nem az volt, dehogy az volt, darázs-döngés ez csak… A Csákórul senki sem tudott hírt adni. Jövõk-menõk a fejüket rázták. Elveszett az, vége van annak örökre.

Éhesen, rogyásig kimerülve találkoztak estefelé a falu alatt. Hazatartottak a szegény gyerekek. Egyik se kérdezte a másiktól: megvan-e a tehén? mindenik arca beszélte, hogy nincsen. Komoran, lecsüggesztett fõvel mentek be az udvarba. Hol keressék már, hisz mindjárt sötét lesz?

Hát amint beértek a tornác alá, egyszerre csak valami csöngettyûszó üti meg a fülüket; de már ez igazi, valóságos csöngettyû.

Mimike összerezzent.

- Pszt, Kriska! Hallod?

- Hallom. Szent isten…

- Hiszen ez a Csákó! Az, az!

Odafutottak az istállóba. Hát persze, hogy a Csákó volt. Itt van, nem szökött el, hanem csak elunta magát künn a mezõn s hazajött hûségesen.

- Oh, te csúf, te gyalázatos! Látod, látod, mennyire megijesztettél bennünket! Hát történt valaha ilyen eset, ilyen furcsa eset a világon?

Lett öröm; mindjárt nem voltak fáradtak, táncoltak, ugráltak a Csákó körül, aki olyan szépen hazajött… (De megszalasztottál, kis bolond tehénkénk!) Míg egyszer csak újra elborult a Mimike homloka: eszébe jutott, hogy hát a mama?

Az bizony, a szegény megijedt mama merre lehet? Bizonyosan a Csákót keresi valahol. Talán keservesen siratja bolyongva, meglehet, el is ájult ijedtében, vagy talán…

Ki sem merték mondani azt a megdöbbentõ szót, hogy hátha beugrott, elölte magát az Ipolyba, amint elõre megmondta?

Minden csöpp vérük meghûlt e rettenetes gondolatra. Reszkettek, amint megfogták egymás kezecskéjét, s elindultak némán, édesanyjukat keresni.

De hova, merre?

Az esti szürkület ereszkedni kezdett. A torony legtetejét már elnyelte. Siessünk, siessünk! Jó emberek - kérdezgették -, nem láttátok a mi anyánkat valahol?

A tiszteletes asszonyt senki sem látta hajnal óta. Ha baja nem történik, bizonyosan itthon lenne már.

A kínos elõérzet hihetetlen sietésre sarkallta; nádason, mocsáron, a Hollócska folyón át keresztülgázoltak, ruháikat nem kímélve csatakosan, érkeztek a szõlõbe, mert onnan kell a nyomokat keresni.

Aminthogy ott is tarkállott óriási nyomnak a tiszteletes asszony ócska wiklerje a diófa alatt. De nini, káprázat-e? hiszen rajta fekszik maga a tiszteletesné is.

Örömrepesve futottak hozzá, s Mimi lelkendezve kiáltá: - Mamácskám, mamácskám… megvan… megkerült.

A fölriadt nagyasszony haragosan mordult rájuk:

- Fölveritek itt az embert… már le se dûlhet egy kicsit. Mit csináltatok a ruhátoknak? Csupa sár, csupa lucsok. Ejnye mordizomadta gyerekei… Nos, ugyan mi került meg?

- A Csákó… a mi Csákónk!

A nagyasszony kidörzsölte apró kék szemeibõl az álmosságot s ásítván egyet, csodálkozva kérdé:

- Hát el volt veszve?

Kriska ámulva hebegé:

- Nem mondta meg az Ancsa?

- Nem is láttam. De beszéljetek már…

A lánykák összenéztek. Hát miért szaladgáltak õk egész nap kétségbeesve, hiszen éppen semmi se történt? s ezen aztán olyan sírásba törtek ki, hogy majd fölvették vele az egész szõlõhegyet.

A tiszteletes asszony megértvén a dolgokat, addig-addig törülgette arcukat a keszkenõvel, csitítván õket: »no-no, bolondok… legyen eszetek, kis macskáim«… hogy maga is elpityeredett, s úgy hármasban siratták a szegény Csákót - mert hátha mégis elveszett volna?