|
Kicsiny falu
Alsó-Told: mert ha nagyobb volna, már régen várossá tette volna az odavaló
nagyszámú nemesség. Privilégiumokról álmodoznak a bocskorosok, benne van a
vérükben, mindent maguknak szeretnének a jövőben s minden dicsőség az
övék a múltból. Még az erős Toldi Miklós is odavaló ember volt.
A falu neve
alkalmas rá, hogy ezt higgyék. Néhány krónika is beszéli azonfelül. Az illúziót
pedig teljesen emelik valami hajdan nagy épületnek a fundámentumai. Egy-egy
mélyen leérő falat ásnak ki néha a harangláb környékén; ott kellett
állania valaha - természetesen kacsalábon - a Toldyak ős fészkének. Ha nem
vár volt, hát legalábbis egy óriási erős kastély.
Ezer mesét tudnak
az aggastyánok a híres Toldy Miklós vitézi dolgairól. Némelyiket már hallottuk
sokszor, csakhogy másokkal történt. Új is van egy-kettő, de ez meg sehogy
se passzol a Toldy szelleméhez. Semmit se hagynak meg rajta, csak a nagy
erejét, még azt a virtusát is elveszik, hogy felesége nem volt.
Legalább a
legérdekesebb Toldy-legenda úgy mutatja be, mint család-apát, aki nem a
bajvívásaival imponál a hallgatónak, hanem az okosságával.
Mert úgy történt,
hogy Mátyás király nagyon megharagudott Toldy Miklósra, amiért az nehány
vitézét agyonverte, mivel a feleségét rágalmazták, s lecsapván őt ezért
összes méltóságairól és hivatalairól a király száműzte udvarából, mondván,
hogy oda többé a lábát be ne tegye, mert mindjárt feje vétetik.
Hazament Miklós,
elbúsulva Alsó-Toldra, de addig mesterkedett rokonai közbenjárása mellett, hogy
a király szívét meglágyította.
Egy napon fáradt
vitéz érkezett Alsó-Toldra tajtékos lovon. A király csatlósa volt. Levelet
hozott a királytól, melyben Mátyás tudtára adja, hogy visszajöhet az udvarába,
de csak a következő föltételek mellett s ezeket jól megvigyázza:
»Ne jöjjön gyalog s mégis gyalog jöjjön.
Hozza el magával a legjobb barátját, a legnagyobb kincsét és a legnagyobb
ellenségét.«
Töri a fejét ezen
híres Toldy Miklós. Hiszen lehetetlen dolgokat kíván tőle a király! Ha a legjobb
barátját elő tudná is keresni, hogy vele menjen, de honnan vegye elő
a legnagyobb ellenségét s miképp kényszerítse a vele jövetelre?
Mialatt a királyi
csatlóst egy belső szobába fekteti, bemegyen a maga kamrájába, hol
töprengve okoskodik vala a királynak az ő izenetén; ha netalán valamely
titkos értelme lenne annak.
Már körülbelül
éjfélt harangoztak, mire bemégyen az ő hites társához, Laczfy Magdolnához
s felkölti őt, ekképpen kérdezősködve:
- Láttad-e azt a
vitézt, Magdolna, aki ma énhozzám jött?
- Láttam, kedves
férjem. Magát király cselédének lenni mondotta.
- Az ő
valóban. Drága ajándékokkal, láncokkal, gyűrűkkel mégyen király
szeretőjéhez, Forgách Máriához Gácsra. Régi ismerősöm lévén, nálunk
meghált.
- Nyugodjon
békében szegény fáradt vitéz - mondá Laczfy Magdolna.
- De nem addig
van az, gerlice párom! Tudod-e milyen eszmém támadt? Drága kövû ékszerek jobban
illenének a te hó nyakadra, patyolat karodra, mint a Forgách Mária szeplõs
csuklójára.
Magdolna szemei
felcsillogtak.
- Én megölöm azt
a vitézt, Magdolna - szólt Toldy. - És neked adom a drágaságokat.
Az asszony
ellenkezett, de olyan módon, hogy még csak jobban tüzelte a tett elkövetésére
férjét.
Toldy el is ment
s egy óra múlva bejött az ékszerekkel s egy zsákot cipelt hátán, mely roppant
véres volt.
- Itt az
ékszerek, Magdolna. És itt van a vitéz holtteste is. Mit gondolsz, hová
rejtsem?
Az asszony egy
üres fülkét mutatott ki, oda tették a holttestet, melybõl a vér még most is
csepegett a zsákon át.
- Most
pedig miénk a drágaságok! Hanem
fussunk innen! Menjünk Budára. Hogy a királynak, ha szolgáját keresné, eszébe
se juthasson, hogy nálunk veszett el. Ott lásson bennünket Budavárban.
Rögtön készülni
kezdtek az útra.
- Mit vigyünk az
útra a társzekereken? - kérdé Magdolna.
- Semmit, csak a
kis fiamat, Gábort hozzuk magunkkal, meg a vadászkutyámat.
Így mentek el
Budára. Mikor a palota elé értek, Toldy Miklós megfogta a kutyát s üzent a
királynak egy szolgával, hogy immár jön azonképpen, ahogy a király rendelé.
A király
visszaüzent, hogy egész udvarával várja és a tornácról nézi.
Miklós ekkor
karjára vette kis Gábor fiacskáját, felesége balról ment mellette, a kutyáját
pedig egy madzagon vezette, jobbról rajta tartván a jobbik lábát az eb hátán…
miközben a másik lábával egyet-egyet ugrott a kutya mellett.
Az udvari fõurak
hangos nevetésre fakadának a jeleneten. Nini, a vitéz Toldy Miklós
megbolondult, beállott szárazdajkának. Gyereket hordoz.
Egy másik fõúr
azon nevetett, hogy miért ugrándozik komoly ember létére a kutya mellett, tán
bizony oda van nõve a lába a hátához.
Csak a király nem
nevetett, s homlokát komoly ráncokba szedve szólott:
- Ne bántsátok ti
Toldy Miklóst. Úgy látom én, okosan cselekszik õkegyelme. Nem bolondult az meg,
- hanem az esze jött meg. Különben majd kikérdezem még.
Midõn közel jött
Miklós a királyhoz, meghajtva magát, egy korbácsot vett ki a mentéje alul s
azzal a kutyát megütötte.
A szegény eb
vonítva futott el elõle.
- Nos,
Toldy Miklós. Hol a legjobb barátod?
Toldy nem
felelt hirtelen, hanem hízelgõ szavakkal hívni kezdte magához a kutyát:
»Bodri,
kedves Bodrim, gyere ide… siess ide hozzám.«
Az vissza
is jött nyájas farkcsóválgatással.
- Íme, itt a legjobb barátom, felséges uram!
- Valóban
ez õ - mondá a király. - Aztán az urakhoz fordult s halkan mondá: »Megütötte s
mégis visszajött a hívására.«
Ekkor Toldy
a feleségéhez fordult s ekképp feddé meg:
- Miért
nézel olyan szemtelenül a királyra? Talán bizony szeretõd a király!
Az asszony
lángba borult arccal kiáltá:
- Hogy
mersz gyanúsítani, te gyilkos!
Erre a
szóra Toldy megütötte a korbáccsal, mire az asszony jajveszékelni kezdett:
- Fogjátok
el a gazembert, a gyilkost. Tegnap ölte meg a király szolgáját, szemem láttára!
- Íme, a legnagyobb ellenségem - szólt
ekkor Toldy nyugodtan. - Ez asszony, kiért életemet áldoztam sokszor, kiért
cselédeidet megöltem, most olyan bûnt kiált ki reám, amit el nem követtem.
- Hogyan? -
mondják a fõurak. - Hát nem ölted meg a király szolgáját?
- Már hogy
is öltem volna meg? Csak õneki mondtam. Egy megölt borjút gyömöszöltem a zsákba
s a magam szekrényébõl kincseket tettem az asszony elé, mintha a szolgától
vettem volna el.
A király
helyeslõleg bólintott a fejével, s egy intésére megjelent a megöltnek hitt
szolga s tanúságot tett Toldy furfangos eljárásáról.
- Hát a
legdrágább kincsedet elhoztad-e nekem? - kérdé a király ezután.
- Elhoztam,
fölség: itt van a karomon, a Gábor fiam.
- Ember
vagy a talpadon, Toldy Miklós. Nem jöttél gyalog se s mégis gyalog. Mindeneknek
megfeleltél. Okosabb vagy az esztergomi prímásnál is. Ha nõs ember nem volnál,
mindjárt annak a helyére tennélek. Így azonban elég lesz neked az is, ha
országbírónak teszlek.
Meg is
tette aztán, s mint ahogy fa-kalodája van a falusi bírónak, arany-kalodát adtak
az országbírónak.
Gyönyörû
arany-kaloda volt… Az öregapámnak a szépapja még ült is benne.
Már t. i.
az alsó-toldi ember öregapjának a szépapja. Mert hát még az is dicsõség.
|