|
Nem hiszem,
hogy akadna ember a Szent István birodalmának területén, aki ne érdeklõdnék az
iránt, hogy hol és miképp terem a szegedi bicska.
Hát azt
bizony Sziráki uram csinálná - ha csinálná. Õneki adatott meg az égiektõl az a
különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség
minden bicskacsinálóján.
Van is
becsülete az õ készítményének; aki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az õ
boltjába, s úgy veszi onnan a halalakú bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt
nem tart érte túlságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat
vinni ennél. Boldog, akinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja
testámentumban, s azok is megemlegetik, hogy: »Ni, a nagyapánk bicskája,
mégpedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska.«
Hát azt
hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, akinek gyárai
vannak s aki az egész világba szállítja méltó hírnevet szerzett iparcikkeit,
akinek ügynökei vannak Londonban, Párizsban, Amsterdamban, New Yorkban s
mindenfelé.
Oh, dehogy,
dehogy! Esze ágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez így
lehetne, hanem hát õ bõven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az õ
bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmezõvásárhelyi embertõl
szinte irigyli. Jó annak a fanyelû bicska is.
Sziráki
uram kevély arra, hogy az õ pengéje örökkévaló, s kivált arra büszke, ha
szemtõl szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy »no, Sziráki uram, ez
aztán bicska!«
Hanem
világelterjedésre éppen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszébe sem
fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot húzzon az õ renoméjából.
Történt
ugyan nemrég, hogy egy londoni cég egyszerre tízezer darab bicsakot akart nála
megrendelni egy ügyvivõje által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az
ügyvivõnek.
- Tízezer
bicska! Tegye az úr bolonddá az öregapját! Hiszen annyi bicskát talán nem is
lehet csinálni.
- De ha egyszer
komolyan megrendelem.
Sziráki uram
ötölt-hatolt, hímezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.
- Hát tudja,
kérem, az nagyon messze van ide (már t. i. hogy London van messze). - Aztán
kérem, mire való volna neki egyszerre tízezer bicska? (már t. i. a londoni cégnek). Nem okos beszéd
az ilyen… igaz is, nem is.
- De kérem,
ha kételkedik, azonnal deponálom a pénzt a közjegyzõnél. Hát jó lesz ez? Mi?
Most aztán
még nagyobb zavarba jött a híres iparos.
- No, ezt meg
éppen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát a maga
kedvéért szívesen csinálok az angliusnak prezentbe… Azt megteszem, hanem annyi
töméntelent… Ej, hát úgy nézek én ki, mint akit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak
nekem békét…
Sziráki urammal
igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.
Némelykor alig
van harminc-negyven kész bicska a boltjában, s mikor vevõk jönnek, nem ritkán
esik meg, hogy nem találnak olyan formájú kést, aminõt keresnek; »most nincs az
a fajta készen«, ez a felelet.
- Mikor lesz? - kérdi a vevõ.
- Hja, azt nem lehet tudni - feleli vállat vonva. - Most a
mezei munka miatt nem dolgozhatunk.
Sziráki uram ugyanis mind elviszi ilyenkor a legényeit
kukoricát kapálni s szénát gyûjteni; az éppen nem jutván eszébe, hogy ezek vele
együtt valóságos mûvészek, kik tíz forintot teremtenének addig az ipar terén,
míg itt egy nyolcvan krajcáros napszámot pótolnak.
Hanem iszen azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen
legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy.
|