AZ ALISPÁN-KISASSZONYOK

1882-1884

Hirtelen leeresztették vasvilláikat, amint a kocsiban megösmertek bennünket, vagyis hogy csak az urambátyámat, az alispánt.

- Hogy állunk, Barkás Mihály? - kérdé az alispán az egyik vasvillás embertõl, ki a megfordított pipaszárat rágta kegyetlenül.

- Hát csak állunk még, ahogy állunk.

- Haltok-e nagyon?

- Hát halunk, amennyire lehet. Ma is kilencet temettek. Ámbátor…

- No, mit akarsz mondani?

- Hogy hát mi lutheránusok még megvolnánk eddig, egy halt meg közülünk, az is csak tévedésbõl.

- Miféle badarságot fecsegsz itt összevissza?

- Már az pedig úgy van, tekintetes uram, hogy itt minálunk a katolikus részt kezdte meg a kolera. Ebben az egyben szerencsések vagyunk, hála istennek.

- Vén bolond! - kacagott fel az alispán, ezüstös tajtékpipáját a bricska sárellenzõjére verve ki.

- Hiába nevet pedig a tekintetes úr. Úgy körülbelül négy-öt napig még eltart bennök, azután mi jövünk. Ha nem tetszik hinni, megmondhatja a bíró is.

- Hol a bíró?

- A bírót mondtam? Igaz a, majd elfelejtettem, hogy meghalt.

- Mikor halt meg?

- Most uzsonna táján.

- Akkor hát szólítsd elõ a törvénybírót?

- Hiszen az már mikor halt meg! Hajnalban. Azaz hogy még tán nem is virradt, ugye Muszur sógor?

A megszólított Muszur sógor sötéten bólintott a fejével.

- Pedig milyen derék ember volt ez a Hártya Pál - sajnálkozék az alispán.

- Az volt - dünnyögte az öreg Muszur.

- Maradt-e valamije?

- Négy lánya maradt. Ott benn sírdogálnak szegények, majd fölveszik a házat. Egyik szebb, mint a másik.

- Vagyonuk nincs?

- Nincs. Éhen fognak meghalni, ha a kolera el nem sepri. Nem fõz azoknak senki ma sem, ha ugyan van mit fõzni. Egy lélek sem néz oda a halottas portának.

- Hány évesek?

- Nyolc és tíz között, ikrek a két idõsebb.

- Hm - köhintett az alispán s mogorván intett a két vasvillásnak, hogy el vannak bocsátva.

Azok megint odaállottak az országút két szögletére, katonásan föl s alá járkálva annak a nagy feladatnak a tudatában, hogy õk a vesztegzár fenntartói s agyon lehet szúrniok, aki a tekintetes vármegye rendeletének ellenére erõszakkal akarna keresztülmenni a nemes helységen, amelyben a fekete halál most a vicispánynál is nagyobb úr. Még tán bizony büszke is volt rá egy kicsit Barkás Mihály, hogy ilyen nagy úr lakja Nemes-Várbokot.

A bricska lassan indult meg a döcögõs, kátyús úton, melyet alacsony, szalmafödeles házak szegtek be kétfelül.

Egészen kihaltnak látszott a megyei bocskoros nemességnek ez a százados fészke. Imitt-amott a kerítésnél kinézett egy búbánatos arcú ember s még csak meg sem emelte a kalapját a vármegye mindenható ura elõtt.

Hátam borsózott. Magam is érezni kezdtem, hogy közel kell lenni a világ felbomlásának.

Egy óriási fenyõfa-ládát hoztak velünk szembe. Az alispán odaszólt:

- Miféle jószág az, barátim?

- Koporsó, hat embernek.

Hatával temették az embereket; rokont, nem rokont, ellenséget, adóst, hitelezõt együvé. Milyen furcsa szcénák lesznek majd ebbõl a feltámadás napján!

Az alsó soron, ahol nagyobbára a katolikusság lakott, az egyik nemesi kúria elõtt egy malac beleszabadult a ház elõtti kis kertbe. Az egész nemes Laczfy-familia ott nézte. A szentkorona tagjai máskor köveket hajigáltak volna a malac után, lármáznának, pörrel fenyegetnék a torkos állat gazdáját, most egykedvûen nézték, hogy teszi tönkre a drágalátos dinnyeágyakat. Hadd teljék öröme szegénynek!

Az alispán hallgatagon ült mellettem, hol-hol kivette zsebkendõjét és homlokát törülgette, izzadott. Majd a pecsétgyûrûjét húzta le, azt a levegõbe hajította, meg elfogta. Ezzel mulatott. Egyszer véletlenül ránéztem, úgy tetszett nekem, hogy arca sápadt kissé s nincs rajta a rideg fenségbõl semmi. Nem is a vármegye alispánja ez, hanem csak egy szelíd öreg úr.

A harangláb táján egy hosszú, fehérlõ selyemszál hálózta át az országutat, mint valami szabályos kordon. Békanyál volt. A nyári szél idehajtotta a rétekrõl s két ellenkezõ ákácfához fogódzott, a között ringott-repkedett alig láthatólag, jeléül annak, hogy már napok óta nem ment erre szekér, mely elszakította volna a mezei tündérek cérnáját. Ezek a fickók mégis derekasan tartják meg a vesztegzárt.

Az öregúrnak éppen az orrát csiklandozta meg, mikor elszakadt s rajta maradt az ábrázatán, úgy kellett leszedni a szakálláról, bajuszáról, pedig illett oda a színe miatt.

- Látod, öcsém, ha most ez a békanyál drótból lenne, ugyancsak megállított volna minket, még az orrunkat is leszeli, hümm…

Nem bírtam megérteni, mirõl gondolkozhatik. Hanem ‘iszen megmagyarázta õ azt a következõ zökkenõnél.

- Hopp, hó! Állj meg, Imre! Te pedig, Ambrus fiam, ugorj le s gyere idébb, hadd magyarázzam meg, mit akarok.

A cifra tarsolyos hajdú egy pillanat alatt lent termett az alispán mellett.

- Menj vissza, fiam, s eredj be ahhoz a Hártya Pálhoz, aki ma reggel meghalt. Négy kis lányt fogsz ott találni. Összeszeded valamennyit, kiviszed õket a határra s ott azután…

- Értem, tekintetes uram. De instállom alássan, az éles kardomat otthon hagytam, a tompa van velem.

- Nem kell a gyerekeket kardra hányni, te szamár! Borókával kifüstölitek õket a falu végén. Kocsit rendelsz magadnak s áthajtasz Csomádra Csuzy Miklóshoz, azt mondod neki, hogy tiszteltetem s küldöm neki ezt a négy lánykát, az egyik nála marad örökben, válassza azt, amelyik neki tetszik. Ha pedig nem volna hozzá kedve, mondd meg neki, hogy ezt a vármegye… én rendeltem így; punktum.

- De hát a többi három?

- Innen Csalárnak fordulsz. Ott bemégy özvegy Bogátynéhoz, de jól vigyázz, mert két kastély van szemben, s a másikban is özvegy lakik. Bogátynét kérdezd. A három lány közül kiválasztod magad a legszebbiket, a másik kettõt ottkünn hagyod, szép illedelmesen benyitsz és így szólsz: »az alispán úr kezeit csókoltatja és ezt a kis lányt küldi prezentbe«.

- Igenis, tekintetes uram!

- Csalárról átszaladsz Keszibe, Kovács Mihály uramhoz. Annak elmondod a dolgot úgy, amint van, hogy a gyerekek anya, apa nélkül voltak egy kihaló félben levõ faluban. Valahogy ne említsd neki, hogy ez megyei rendelet vagy hogy én intézkedtem, mert Kovács Mihály uram már azért sem tesz meg valamit, mert rendelet. Mindjárt rád uszítja a kutyákat. Hanem kéz alatt elpletykázod, hogy én sehogy sem akartam hozzá küldeni a leánykát, csak az esküdt úr beszélt rá, még fogadtunk is száz szivarban az esküdttel, hogy hasztalan fáradság lesz, Kovács uram nem fogadja be örökbe a gyereket.

- Igenis, tekintetes uram!

- No, most pedig eredj és jól végezz. Imre, hajts.

- Hát a negyedik gyerek, tekintetes uram? - kérdé a hajdú.

- Igaz a… több eszed van, fiam, mint a vicenótáriusaimnak. Magam is majd elfelejtettem. Hát a megmaradt gyereket, azt, amelyik már senkinek sem kell, hazaviszed a feleségemnek. Annak az is jó. Azt üzenem neki, hogy jól gondját viselje, mert a leány a miénk. Szombaton délre magunk is otthon leszünk.

Szombatig még nagy utat kellett megjárnunk a kerületben. Nemes-Várbokról átmentünk Pentelére és a többi kolerás helységekbe, ahol a megyei fõorvos is hozzánk csatlakozott. Rétiben ott találtuk a szolgabírót is, tekintetes Berei Pál urat, aki hagyatéki tárgyalásokat intézett el. Éppen az õ segítségére vitt ki engem a körutat tevõ alispán, mert Berei Pál volt a principálisom.

Igazán gyerek voltam én még akkor, midõn a vármegye urai közé kerültem. Nem adom sokért, hogy éltem már a régi táblabírák között s hogy szemem láttára fogyott el az utolsó fény, amit a múlt dicsõsége vetett még a kevély megyei címerekre.

A hagyatéki tárgyalásokat elvégezve, Csomádra hajtattunk éjszakára, Csuzy Miklóshoz. Az volt a fõtanya a kerületben. Már megterítve várt a »zöld asztal«. Mert a zöld asztal elkerülhetlen kelléke volt a táblabírói világnak.

- Ki oszt? - kiáltá az alispán, amint a kocsiról leugrott.

Hát biz’ azt mindjárt kezdték, az idõnek drága voltára hivatkozva. Folyt is derekasan egész éjjel. A »háromszor, négyszer, besszer, re-besszer« felkiáltások közt csak néha-néha tett egy másfajú megjegyzést az alispán.

- Igaz ni, Miklós! Nem volt itt nálad a huszárom?

- De bizony itt volt tegnapelõtt.

- Megkaptad a küldeményemet?

- Izé… köszönöm - felelt Csuzy kedvetlenül.

- Nagyon derék! No, hadd lám, milyet választottál! Hívasd be.

- Baj van vele - tagolá a gazda zavartan. - Eltûnt. Tegnap dél óta sehol sincs… restellem pedig…

- Eltûnt? - vágott bele az alispán. - Nem szeretem a dolgot - tette hozzá, homlokát ráncba szedve.

- No, no, hiszen majd elõkerül. Azért csak ne aggódjék, bátyám.

Minthogy a viceispán éppen huszonegyes blattot kapott, hát csakugyan letett az aggodalomról s nekifogott a zsinór növesztésének. Pogány szerencséje volt, okvetlenül õ húzza be ezt is.

De már ennélfogva is nagy malheur-ben úszott az én principálisom. Éjféltájban bizony egyszer azon vette magát észre, hogy egészen üres a nagy fekete tárca.

- Hozzátok ide a pakktáskámat! - parancsolá az egyik ott ácsorgó inasnak.

A kis bõröndöt elõhozták, Pali bácsi belenyúlt s kihúzott belõle egy csomó aktát, a hagyatéki ügyeket s azokból kezdte elõkotorászni a - depositumokat.

- Most már a vármegye pénzével játszom - szólt mosolyogva, szedegetvén ki egymásután a százasokat.

Biz’ azok is mind elsétáltak. A vármegye pénze is az alispánhoz húz szívesebben, nem maradt abból hajnalig egy forint sem. Istenem, mily különös világ volt az! Nem fogta rá Pali bácsira senki, hogy sikkasztó.

És nem kapitulált meg egyhamar. Másnap délben újra kezdték. Pali bácsi az asszonyoktól kért pénzt kölcsön. A kis Csuzyné még az öreg harisnyából is kiöntögette a penészes tallérokat; asszonypénz szerencsét hozhat.

A játékot persze nem lehetett félbehagyni, míg Pali bácsinak kedve van - ha két hétig tart is. S azalatt az egész vármegyében szünetelhet a közigazgatás s dúlhatott a fekete halál a vicispán, a szolgabíró és az orvos miatt! Valljuk be no, hogy sokszor voltak könnyelmûek azok a lelkiismeretes emberek is!

Hanem azért szombat estére mégis hazatértünk »tisztát váltani« (ez volt a hivatalos kifejezés a szombati megérkezésekre).

No iszen, nagy »ne mulass« várta az alispán urat.

- Ejnye, János, János! Hát mid vagyok én neked, János? - kiabálta az alispánné csípõjére tett kezekkel. - Hát micsoda galibát küldesz te a nyakamra, he! Hol szedted fel már megint azt a porontyot? Hát szolgálód vagyok én neked, vagy mid, mordizom adta, hogy csak úgy az országút közepérõl intézkedel?

- No-no, Anna, legyen eszed, kérlek!

- Hallgass! Hát azt gondolod te, hogy én is olyan vagyok, mint a vármegye, hogy szép szóval minden ostobaságokra rá lehet venni!

- De kérlek, Annám, hiszen neked akartam örömet okozni.

- Hallgass! - toppantott az alispánné a lábával. - Szép örömet szereztél, mondhatom. Hisz az egy sárkánykölyök. Látod ezeket a kaparásokat az arcomon, tegnap, mikor mosdattam, nekem esett a körmeivel. Valóságos pokol fajzatja! Büntetésbõl becsuktam a nappali szobába, mind összetörte a porcelánedényeimet. Nem adtam volna oda a lelkiüdvösségedért a két füles porceláncsészémet a stafírungból.

- Micsoda? A két Rákóczi-csészét törte össze? - sóhajtott fel az alispán félénken.

- Azt hát, mi közöd hozzá? Az enyim volt. Hanem azt megmondom, hogy azt a gyereket elvidd innen, mert ma meg a virágpalántáimat tépte ki a kertben… Elvidd innen, tedd, ahova akarod, de én ne lássam.

- Jó, jó, csillapodj, édes Annám, minden úgy lesz, ahogy akarod. De ni, micsoda bolondság ez?

A divatárusnõ jött, csipkés finom ruhát, kalapot és mindennemû gyerek-piperét hozva egy nagy kosárban.

- Hogy ez mi? - felelt aláeresztett hangon a tekintetes asszony. - Ruhát rendeltem neki, igenis, mert nem tûrhetem, hogy meztelenül legyen valaki az én házamban. Reggel ráadom, aztán fel is út, le is út, nekem ugyan nem kell. Jöjjön kedves Spenczerné, hadd fizetem ki.

Haragosan becsapta maga után a folyosó-ajtót, az alispán pedig csendes morfondirozásba merült zsöllyeszékében.

- Hej, hol van itt valami szobaleány - ocsúdott fel egyszerre mélázásából -, hadd hozná ide azt a gyereket.

Elõvezették. Olyan vad volt, mint egy medvebocs. Szöszke selyemhaja összevissza kuszálva csüngött domború homlokán. Nagy, kék szemei morcsosan forogtak, parányi kezei piszkosak voltak.

- Hogy hínak, lányom? - kérdé az alispán gyöngéden.

- Nem mondom meg - szólt a kis leány s fejét dacosan hátraszegte.

- Gyere közelebb, picike!

A szobaleány erõszakkal elõre taszigálta, az alispán szépen átfogta derekát, mire a kis ördög olyat ütött a kezére, hogy szinte beleszisszent.

- Jézus Mária! - kiáltott fel a szobaleány ijedten azon hitben, hogy tán azonnal fejét veszik a gyereknek ezért a vakmerõségért.

Hanem az alispán ahelyett, hogy méregbe jönne, elkezdett édesdeden nevetni, hogy szinte rengni látszottak bele a tornác oszlopai. Furcsák ám ezek a hatalmas urak!

Tetszett neki a kis parasztlány; igaz is, hogy nagyon szép volt, feslõ rózsabimbónak is a szebbekbõl való. Babos szoknyácskája csak térdig ért eredetileg, de ahol kiszakadt a ráncában, ott a földet seperte, csak oldalt hagyva láttatni gyönyörû idomú, napégette lábszárait. Szobrász se faraghatná különbeknek… Rozmaringvirág nõ arra, ahová ez lép, ha fölcseperedik.

- Na, ez ugyan megjárja »maradéknak«, Ambrus fiam! - szólítá meg az alispán kedvenc huszárját.

Ambrus megsodorta õsz bajuszát s ravaszul kacsintott:

- Volt eszembe, tekintetes uram. Nem maradék ám ez! Elõre magunknak szántam, vagyis hogy a tekintetes asszonynak s eldugtam a saroglyába, hogy meg ne lássák. Mind hitványabb már a többi!

- Elhelyezted-e a többit is mind?

- El én egy lábig. A Kovács-uraság erõvel kettõt akart, mikor megmondtam, hogy a tekintetes úr egyet sem akart küldeni.

- Pedig talán jó lett volna ott hagyni ezt a másikat is. Nagyon meggyûlt vele a bajunk. Az asszony haragszik.

- Pajkos, rossz a gyerek, tekintetes uram, s nem tud itt megszokni. Pedig látom, tejbe-vajba fürösztenék…

- No, majd ráncba szedem én reggel.

Hanem ‘iszen szedhette már azt. Híre-hamva se volt a kis Erzsikének reggelre. Eltûnt, sehol se találták, mintha a föld nyelte volna el. Hiába dobolta ki a nagybajszú Pista hajdú minden utcaszögleten: »adatik tudtára mindenkinek«, senki sem hozott hírt felõle. Az alispán az egész parkot beszaladgálta Erzsike nevét kiáltva, de még csak a visszhang sem felelgetett neki.

Még a tekintetes asszony is sopánkodott úgy déltájban.

- Mégis restellem - mondá -, hogy éppen nálunk veszett el. - S elkezdett, mint már azt az asszonyságok szokták, mindenféle skrupulusokat csinálni. Hátha az Ipolyba ugrott? Hátha az oláhcigányok lopták el? Ki tudja, még tán arra is gondolt, nem-e a zsidók ölték meg, hogy szûz vérét megigyák?

Ambrus huszár lóra ült. Az alispán megparancsolta, hogy élve, halva megkerítse, még a föld alul is kiássa, nélküle haza ne térjen.

A tekintetes asszony sehol sem találta helyét egész délután, valahányszor átment a »kék szobán« s meglátta ott a rózsaszín gyermekruhát a díványon kiterítve, mintha szomorúbbá lenne mindannyiszor.

Estefelé jött meg a huszár, csatakosan, tajtékos lovon.

- Hol a leány? - kiáltott rá a lódobogásra kiszaladt alispán és neje egyszerre.

- Itt hozom - szólt Ambrus, fehér köpenyét hátravetve, mellyel Erzsike volt betakarva.

- Él?

- Alszik a kis ördög - felelte a huszár káromkodva - rúgott, harapott, abban fáradt ki oly nagyon.

- No, csakhogy itt van! Hol találtad meg, édes fiam?

- Odahaza. Képzelje, tekintetes uram, azt a gyalázatos vért, ami ezekben a parasztokban van. Várbokra érvén, amint belovagolok a Hártya portán, hát ott találom a négy gyereket azon módon, ahogy szerdán találtam. A kazal tetején ültek…

- Ejnye! - csodálkozék az alispán. - Adta kölykei! Lássa meg az ember.

- Eleinte hittem, én vagyok megbolondulva, hogy azt képzelem, mintha már egyszer széthordtam volna a vármegye négy része felé, hanem aztán rájöttem lassankint, hogy hazaszöktek a gyehennára valók. Ilyen a paraszt, tekintetes uram!

Az alispán elmosolyodott, s nini mit lát?… a tekintetes asszony maga veszi át Erzsikét a huszártól s szép óvatosan, nehogy felébredjen, tulajdon kezével viszi be a szobába. Már mire való az ilyen? Nem annak termett az, de meg nagyobb is már, hogy ölben hordják.

- Egy jó ötletem van, öreg - szólt az alispánné halkan. - De hát ne zörögj úgy a patkós csizmáiddal. Lábujjhegyen járj, azt mondom. Az a tervem van, hogy átöltöztetem Erzsikét, míg alszik az új ruhába - úgy ébred majd fel, mint egy igazi alispán-kisasszony, s sohasem szökik meg többé.

A vármegye hatalmas ura, akit mindenki rettegett, még a pipáját sem merte kiverni, nehogy zörejt okozzon, hanem azért mégis megtette a maga szokásos diffikultását.

- Jó, jó, - hanem az mégsem ér sokat. A gyerek nem szokik meg köztünk, hacsak… ide nem hozzuk a többi hármat is.

Az alispánné ránézett megelégedetten, büszkeséggel:

- Nem bánom, öreg; hanem azt az egyet megmondom, hogy az »igazi« mégis ez marad, mert ez már… ez már…

- No, mi van ezzel?

- Az, hogy már… ki van próbálva.

Elpirult: mert azt akarta mondani, hogy ez már az övé - hogy szereti már.