|
Megkaptam leveledet, melyben írod, hogy egy kötet költeményt
szeretnél kiadni a saját költségeden s kérsz, hogy mint gyermekkori barátod, én
írjam könyvedhez az elõszót. Ide szeretnél jönni lakni, mondod, az irodalmi
központba, ott hagyván szelíd, csendes faludat. Nõd is akarja, kész veled
indulni. Hova? A dicsõség után, ugye?
Nem tudom, mit
feleljek erre.
Talán azt, hogy
megírom az elõszót egy elbeszélésben. Igen, ez lesz a legjobb.
Hát emlékezel-e
arra a mogyorófabokorra, amely alatt annyiszor heverésztünk ábrándozva? Ha
eszedbe jutna az a nap, amikor egyszer bekergetett az esõ a csõsz-kunyhóba?
Amolyan futó esõ volt, a felhõ talán csak azért potyogott le, hogy ne
lábatlankodjék a napfénynek, mely nyomban megszikkasztá a földet. A milliárdnyi
homokszemek csillogtak, tündököltek. Sajátságos az, hogy mennyi érdekes dolog
van oda bekeverve. Kalásznak a szilánkja, cserebogárnak az egyik lába,
cserép-darab, letiport falevél, s mindez elpusztul, elenyészik, csak a kis
homok-szemek maradnak örökké.
A megszikkadt
homokban, a bokor mellett, amint a kunyhóból arra tartottunk, friss lábnyomokat
vettem észre.
- Valaki járt itt
már azóta - mondám, figyelmesen nézegetve a nyomokat.
- Igen - szóltál
-, mégpedig valami nõ járt erre, mert igen picinyek a nyomok. Fogadni mernék,
hogy nõi lábak.
- Ugyan eredj,
kérlek. Ki járna erre?
- Sõt olyan picinyek és olyan formásak ezek a nyomok, hogy
szinte látni lehet a cipõket. Gyönyörû lábacskák, annyi bizonyos.
A rigó elfüttyentette magát a szilvásban, a patak vígan
csörgött a szakadék mellett, mi pedig elandalodva néztük a kedves nyomokat. A
homok lilaszínt játszott a mélyedésekben, miket kivájt, ahova lépett.
Igen, igen, nõnek kellett lennie. A kicsi nyomhoz csak a
lábat nehéz oda képzelni, a lábikrát már nagyon könnyû, a sugár alak pedig oda
áll eléd magától.
A tizenhatodik évben voltunk, mikor te szüleimnél töltötted
a szünnapokat. Bõszavú esztendõ; hogy sugdosott a füleinkbe mindenféle regényes
dolgot, hogy megtüzesítette arcunkat, szemeinket. Tüdõnk kitágult, szívünk
dobogott s önkénytelenül elindultunk a titokteljes nyomokon, mindig
beljebb-beljebb az erdõ felé.
Ahol a gyep kezdõdött, ott a füvek mutatták lábának
körrajzait engedelmesen. Letaposva egymásba fonódtak, az esõcseppek átgurultak
az egyikrõl a másikba s ott himbálóztak makacsul, mintha fel akarnák szívni
minden fûszálról a port, az illatot, amit az õ lába hagyott ott.
- Menjünk! Siessünk utána!
Vajon ki lehet? Ki tudhatná azt? A sejtelem szövi egy képbe
arcát, haját, alakját, mosolyát, nézését; erdõ lombjai beszélik, de nem lehet
megérteni egészen.
Egy mókus végigszaladt a selyem mezõn s hosszú farkával
felborzolta a föld haját. Egy sötétzöld pántlika maradt nyomában, s e szalag
tökéletesen tönkretette egy nagy darabon a nyomokat. Ezek a gyalázatos mókusok
semmit sem tisztelnek a világon!
Te most elkeseredve ezen, nem akartál tovább menni,
megfordultál. A déli harangszó hazacsalogatott a leveses tálhoz, de én már
egészen bele voltam bolondulva a lábnyomokba. Meg is találtam õket újra a
cserjésen túl s mentem utánuk, amerre vittek.
Egyszer balról csengõ kacaj hallatszott. Oda sem néztem. Mi
közöm hozzá? Az én nyomaim jobbra visznek s engem most nem érdekel más.
- Hahó, hahó! - kiáltá egy hang utánam.
Megfordultam. A tiszteletes úr kisasszonykái léptek elõ a
bozót közül. Egészen össze voltak tépve a ruhácskáik, a nagyobbik a hátán hozta
a kisebbiket, ki egy kis garabolyt tartott kezében. A pofácskáik be voltak
mázolva feketére. Valóságos kis ördögöknek néztek ki.
- Hát magok mit keresnek itt? - kérdém, kedvetlenül
közeledve feléjük.
- Szedret szedünk a mamánknak. Nézze, mennyi sok.
- Látom. Hát nekem nem adnak?
- De adnánk magának is, ha egy madarat fogna elõbb.
- Oh, magok neveletlenek, kis csacsik! Lehet is a madarat
úgy fogni, mint a guruló gombolyagot.
A nagyobbik, Vica, durcásan fordította el fejét,
megneheztelt, hanem Birike nem vette szívére a sértést.
- Pedig nagyon kellene egy madár. Lássa, már mindenünk van.
Megvan a kalitka hozzá, megvan a vályú, amibõl inni fog, zöld cserépbõl van, ha
maga látná… A kalitkán torony is van… a kendermagot pedig elfelejtettem mondani.
- Értem, értem. S milyen madár kellene magoknak?
- Olyan ni… amott röpül, nézze… most meg már leült a
jegenyére.
Fölvettem egy követ s úgy találomra megcéloztam a
vörösbegyet; biz az szegény nem ért rá testamentomot csinálni, azon módon
lefordult a fa tetejérõl halva.
- Kell-e még több? - kérdém, vitézi önérzettel odafordulva a
lányokhoz.
De azok már nem hallgatták hencegésemet, odafutottak a
madárhoz s hangosan siratták hirtelen bekövetkezett halálát.
A kosarat letették a fûre; felfordult s kiöntõdött belõle a
szeder, úgy nézett ott ki, mint egy fekete sírhalom.
Tanácskoztak, hogy a vörösbegyet most már el fogják temetni,
a Vica napernyõjével, mert az úgyis hegyes, egy kis gödröt ásnak a fa alatt,
oda teszik le örök nyugalomra a meggyilkoltat.
Birike úgy is nézett rám, mint egy gyilkosra, de Vica felém
futott s gyöngéden mondta:
- Az én kedvemért ütötte agyon. Lássa, lássa, mit tett? Én
egy eleven madarat akartam.
Hozzám simult, ránéztem s csodálatos szépnek találtam most,
nagy ragyogó szemével, a kis paplányt. Ha az én feleségem volna, sohasem
engedném mosakodni, hogy így szedrével bekenve maradjon az arca örökkön-örökké,
ha csak én magam nem csókolom le piros szája környékét…
…De a nyomok, a nyomok! Már majdnem elfeledtem!
- No, csak temessék el, kicsikém, azt a madarat, mert nekem
el kell menni.
- Ne menjen! - csengett Vica - maradjon itt, kérem, oh, mert
úgy félek… de úgy félek…
- Hiszen ha eddig nem félt…
- Igen eddig, de most… most úgy szeretném, ha velünk jönne,
ha elkísérne, mert egész testem reszket. Ha kell, a szederbõl adok ám!
- Nem kell nekem, mert savanyú! Hanem adok egy jó tanácsot,
menjenek le itt a gyalogúton, erre közelebb s a völgyben lent bizonyosan
találkozni fognak a barátommal, az majd hazakíséri, ha félnek… Nos, mitõl fél
úgy, kis bohó?
- Hát mitõl? - mondá a kis leány, szép szemeit lesütve. -
Talán ettõl a holttesttõl?
- Oh, oh! - vágtam közbe nevetve - egy madárnak a
holttestétõl!
S szaladtam tovább a nyomok után.
De a kis lány méla nézését még mindig éreztem, mintha
hangyák mászkálnának a tagjaimban.
Visszafordultam s harsány hangon kiáltottam:
- Viki, Viki! Pá, pá, kis Viki!
Az még mindig utánam nézett, s míg Biri a sírt ásta
lehajolva, õ azalatt fölvette fehér köténykéjét, mellyel ideiglenesen a madár
volt letakarva s hívólag lobogtatta.
Habozva álltam meg. Milyen édesen hítt magához, ne
forduljak-e vissza? Nem, nem! Meg kell találnom tündéremet.
Az erdõ túlsó része felé a puhább agyagos föld már nem volt
olyan titoktartó, az már nemcsak sejteni hagyott, de tudni is. Egész biztosan
haladhattam. A borókaillat mámorossá tett, nem éreztem sem éhséget, sem
fáradságot.
Lihegve csörtettem keresztül bokron, bozóton, töviseken,
tisztáson, sûrûségen, sokszor felbukva egy-egy szederindában. Hol egyenesen,
hol cikcakkosan, már azt sem tudtam, merre megyek, egészen elvesztettem az
irányt, csak a nyomokat nem.
Azok vittek, vittek hûségesen, míg egyszer csak ott találtam
magamat a jegenyefa alatt… egy pici sírnál, ahova a vörösbegyet temették.
Legyek és apró bogarak gyász-zsongással körülröpködték a
friss hantokat. Fenn a jegenyefán gúnyosan füttyentett a rigó.
Hohó! hiszen az otthagyott Vica volt az én tündérem!
Hideg szél süvített végig s megropogtatta a gallyakat, a
földrõl mintha fojtó pára szállna föl, az erdei liliomok búsan hajladoztak, fölöttem
az égen valami megdöbbentõ fenség honolt, s a kis madársír mintha rám nézne…
megannyi szem, amennyi rögje.
Halálos félelem vett rajtam erõt.
- Viki! Birike! - kiáltoztam a kedves gyermekek után. Most
már én féltem. Most már én szerettem volna hozzájok menekülni.
De hol jártak azok már!
Fölszaladtam a dombra, lenézni a falu felé.
…Ott mentetek lent a völgyben mind a hárman. Megismertelek.
Te karodon vitted az elfáradt Birikét, nõd pedig, vagyis akkor még a kis Vica,
melletted poroszkál s negédesen lóbázta szedres kosárkáját.
--------------
Mondjam még tovább? Magyarázzam is? Minek? Hagyj békét a
csillogó nyomoknak, amik kivezetnek nádfödeles viskódból, sem a verseidet ne
add ki soha a tulajdon költségeden.
Az erdei virágok, szerelem és a dicsõség magoktól
jönnek-mennek, nyílnak és hervadoznak.
|