|
Egy öreg kanonok
halt meg nemrég, aki a legutolsó volt azok között a jó magyar papok között,
akik nem tudják, mi a csekk, sem azt, hogy mire költsék a pénzüket.
Jóízű alak
volt az öreg, tetőtől talpig magyaros. Velős, szelíd, nemes
arcú.
A kamatokat és a
törlesztési rátákat szoktam volt elvinni neki negyedévenkint, azon összeg után,
mellyel az uradalom tartozott neki. A principálisom rendesen engemet küldött a
rengeteg pénzzel, mintegy két-háromezer forinttal.
- Mit hoztál,
édes fiam? - kérdé a kanonok, mert csak te-nek
szólított mindenkit.
- A kamatokat
hoztam el, nagyságos uram!
- Miféle
kamatokat?
- Hát amivel az
uradalom tartozik nagyságodnak.
- No, hát tedd
oda az asztalra, édes fiam.
Mindig ez volt a
beszélgetésünk, se több, se kevesebb. Mert a kanonok kikötötte, hogy ő
soha semmi írást sem fog adni. Kurtán beszélt velem mindig, de nyájasan. Csak
egyszer, mikor már négy-öt esztendeig jártam hozzá a pénzzel, bocsátkozott
velem bővebb diskurzusba.
- Mit hoztál,
édes fiam?
- A kamatokat
hoztam el, nagyságos uram.
- Miféle
kamatokat?
- Hát amivel az
uradalom tartozik.
- Az uradalom?
Hát tartozik nekem az uradalom?
Nagy kövér
ujjaival végigsimogatta homlokát, azután felém fordult, rám nézett a szelíd kék
szemeivel s így szólt:
- Látod, fiam,
nagyon öregszem… rettenetesen öregszem, gyengül a memóriám, nem bírom már
eszembe tartani az adósaimat.
Én mosolyogtam.
Ő pedig fürgén emelkedett fel ócska zöld-bőr karosszékéből, s
odalépett egy fiókos szekrényhez, tömérdek elsárgult papirosokat húzva ki.
Odapillantottam,
s láttam ott följegyezve mindeniken ilyeténformán:
»Ezennel
bizonyítom, hogy Nagy Jánosnak vagy Kis Péternek a mai napon ezer forintot
adtam kölcsön.«
- Nagyságos uram
- kiáltám önkénytelenül -, hiszen ezek az írások semmit sem érnek!
Az öreg
nyugalommal fordult felém, bámészan rám nézett s volt a hangjában valami
méltatlankodó fölháborodás.
- Már hogyne
érnének? Hiszen mind a tulajdon magam
írása!
Valahol alul
megtalálta az uradalom kontraktusát, az rendesen volt kiállítva, mert ügyvédek
csinálták.
- Az ám - mondá
-, csakugyan van itt valami. Hát hol az a pénz? Tedd le oda, fiam, az asztalra.
Letettem az
összeget, de egy csekk is volt közte, ezer frt-ról szóló. Az öreg megnézte a
cédulát, forgatta a kezei között, közelebb vitte az ablakhoz.
- Hát ez mi
légyen? - kérdé tünődve.
- Az, ezer forint! - mondám.
- Ezer forint! - kiáltott fel csodálkozva. - Hát ez pénz?
- Igenis, teljesen jó pénz, nagyságos uram!
- És micsoda országnak a pénze ez?
- Az általános bank utalványa.
Az öreg a fejét csóválta, és megint csak megnézegette.
- Aztán adnak azért valamit?
- Hogyne adnának!
- És bizonyos vagy abban, édes fiam, hogy meg nem csalnak?
- Bizonyos vagyok benne, nagyságos uram, le merném tenni a
hitet.
- No-no, fiam… ne hirtelenkedj a dologgal. Megállj csak egy
kicsit, behívom inkább a szekretáriusomat. Az oszt’ okos ember. Tud az mindent!
Éppen jött is már a szekretárius, Konopka Mihály uram, nagy
hajlongások között.
- Domine Konopka - szólt a kanonok -, igaz-e, hogy ez jó
pénz?
Konopka megnézte a csekket, s aztán a boglyas fejét rázta.
- Meglehet, fõtisztelendõ atyám - de én még sose láttam
ilyet!
- No látod, fiam - szólt a kanonok felém fordulva. - Azért
hát én be nem teszem a világért sem a pénzem közé, és nem akarom, hogy engem
megcsaljanak…
- De kérem…
- Semmi de, engem nem tesztek bolonddá. Nem vagyok én az
uradalomnak a lába kapcája. Ha már meg akarnak valakit csalni, hát csaljanak
meg inkább téged, édes fiam, neked adom ezt a papirost.
- Nem fogadhatom el, nagyságos uram… lehetetlen elfogadnom…
- Márpedig én neked adom, mert én azt el nem teszem… Canis
mater… velem ne bolondozzatok!
- Esedezem, hiszen azonnal felváltom. Pénzt adnak ezért
akárhol…
Átvettem a csekket, de nem hogy megtartsam, nagy összeg volt
az arra, és leszaladtam vele egy közelben lévõ nagykereskedésbe, a
Wurda-céghez, ahol két forint híján
lefizették érte az ezer forintot.
Szaladtam a pénzzel fel a kanonoki rezidenciába.
- No, mit akarsz megint? - förmedt rám a kanonok, föl sem
nézve Ovidiusból, melyet olvasott, meglehet, hogy éppen a »Liber amorum«-ot.
- Elhoztam a pénzt, nagyságos uram.
- Miféle pénzt?
- Hát fölváltották a csekket, két forint híján. Itt a
kilencszázkilencvennyolc forint érte.
- Fölváltották? Azután ki váltotta fel? - szólt közönyösen,
a pénzt a fiókjába seperve.
- Wurda, a kereskedõ.
- Wurda? - vágott bele indulatosan. - És két pengõ forintot
húzott le a felváltásért? Oh, a pogány, lelketlen farizeus! No megállj,
vérszopó vadállat! Két pengõ forintot mert elvenni? Pedig minden vagyona innen
van, mert két nagybátyja volt kanonok. Oh, a háládatlan korcs! Ezt még meg
fogja keserülni.
|