|
Ha rendes észjárású ember volnék, úgy kezdeném a
történetemet, hogy a birodalmi kancellár fényes bútorzatú teremben ült és finom
cigaretlit szítt.
Hanem az nem volna talán igaz, mert sohasem találkoztam a
kancellárral, nem is voltam soha palotájában, nem is tudom, hogy mit csinált,
mit szítt, hanem hogy Lupcsek János, aki nekem pertu pajtásom, nem ült fényes
bútorzatú teremben, hanem valami komisz mellékszobában körmölgetett, arra le
merném tenni a hitet.
Nem is született õ arra különben. Egy szûrszabó-mesternek
volt a fia, s magának is a szûrszabóság volt az ambíciója (mert szép mesterség
az annak, aki tudja); midõn beütött neki a szerencse: megtették intelligens
embernek.
Mert nagy protekciója volt; a kulcsárné a falunkban, akinek
az urasága testvéröccse a birodalmi kancellárnak, s aki »két testvérgyerek
Lupcsek Janihoz«, ahogy õ szokta mondani. S mivel Lupcsek Janinak nagyon szép
cikornyás írása van, a hatalmas bécsi úrhoz, mikor az egy ízben öccsénél volt,
beajánlotta írnoknak a szekretáriusa mellé.
Ebbõl aztán nagy öröme lett a szûrszabó családnak, nagy
renoméja a kulcsárnénak, aki olyan befolyást gyakorol a birodalom ügyeinek
vezetõjére, s kiváltképpen sok becsület háramlott az egészbõl Czapik András
kántor uramra, mert õ tanította írni Lupcsek Janit, s úgy megtanította, hogy
most már Bécsbe vitték emiatt. Mégis csak jeles talentum ez a Czapik!
Lupcsek Janit senki sem sajnálta, hogy elment, csak éppen a
kovácsnak a lánya, az Eszter. Pedig hát senkinek se ígérte meg, hogy visszajön
érte, csak éppen az Eszternek.
Visszajön, hogyne jönne, csak éppen négyszáz forintot akar
ott gyûjteni, amennyi elég egy derekas mûhelynek a megnyitására. Mert szebb
dolog a betûvetésnél színes selyemszálakból tulipánokat irkálni a ködmönökre és
a szûrökre: pápaszemes urak olvassák azt, szép leányok szemei nézegetik ezt.
Hát Lupcsek Jani, mondom, ott körmölgetett az egyik
irodában, midõn a belsõ termekbõl éles csengettyûhang jelentette, hogy
õexcellenciája parancsol valamit. Minden ilyen csengetés után bizonyos élénk
nyüzsgölõdés volt észrevehetõ: a palotában ajtók nyíltak, sietõ léptek
hallatszottak.
Lupcsek Jani valami csiklandozást érzett a tagjaiban,
megsúgta az elõérzete, hogy ez a csengettyûszó összefüggésben áll valahogy
õvele. Talán a fizetését emeli fel havonkint öt forinttal a kegyelmes úr, s
ezzel is hamarább, sokkal hamarább jut szeretett Eszteréhez. Már eddig
összegyûjtött száz forintot, ha így halad, két-három esztendõ múlva együtt lesz
az egész összeg.
Amint így ábrándozik, egyszerre csak benyit az inas, hogy a
kegyelmes úr hívatja.
Lupcsek Jani annyira megörült ennek, hogy a viaszkosvászon
ujjat sem húzta le a fekete gérokkjáról, hanem azzal nyitott be
õexcellenciájához.
- Hogy hívják önt? - kérdé a kancellár ridegen.
- Lupcsek János - mondá Lupcsek János.
A kancellár fel s alá járkált a fényes, bársonyos teremben,
aztán még egyszer végignézte Lupcseket.
- Nõs ön?
- Nem - felelte Jani halkan.
Erre a szóra egyszerre kigömbölyödött a kegyelmes úr
ábrázata, s maga taszított egy karikán járó széket a Jani felé.
- Üljön le, kedves barátom!
Jani leült, de csak az egyik csücskére mert leülni az
aranyozott széknek.
- Akar-e ön nagy úr lenni? - kérdé aztán a kancellár
hirtelen.
- Hogyne akarnék - mondá az én pertu pajtásom.
- Akkor ön nagy úr lesz.
Jani lecsukta a szemeit, s úgy hallgatta azt a tündérálmot.
Tán bizony nótáriussá teszi a kegyelmes úr, otthon a falujában. Az volna még
csak a nagy boldogság.
- Önnek százezrei lesznek… olyan gazdag ember lesz, mint én,
selymes szobái, palotái, lovai, hintói lesznek s még azonfelül valami - szép
fiatal felesége.
- S mikor lesz ez? - kérdé savanyúra válva Lupcsek, azon
hitben, hogy csak bolondítja az excellenciás úr.
- Holnap reggel.
- Holnap reggel? - kiáltá elhûlve Lupcsek. - Lehetetlen az!
- Már miért volna lehetetlen? - vágott közbe a nagy úr
zordonan.
- Hát csak úgy gondoltam - hebegé Lupcsek zavartan -, hogy
Eszter nem jöhetne ide akkoráig.
- Micsoda Eszter?
- Hát az Eszter, a kovácsunk leánya, akit el akarok venni.
- Úgy tetszik nekem, ön egy kissé… bocsánat, ha kimondom,
hogy ön egy kissé ostoba.
Lupcsek egy szót se mert szólni többé.
- Játsszunk nyílt kártyákkal,
fiatal barátom. A dolog nem az ön szép szemeire megy, elhiheti. Az egész igen
egyszerû. Egy angol bankár egy jövedelmezõ vállalkozást óhajt elnyerni
Magyarországon, melyhez azonban szükséges dolog a magyar állampolgárság. A
pályázati ajánlatot már holnap délben kell benyújtani, de õ nem nyújthatja be,
mert nem magyar állampolgár. Benyújtja tehát a leánya, annak a neve alatt fog
menni, de még ez se magyar állampolgár. Azonban még délelõtt azzá kell lennie.
S lesz, mihelyt összeesküsznek. No, érti-e már? Ön az a szerencsés fickó, aki
hálákat adhat az istennek, hogy magyar és hogy nem nõs. Két napja keresek már
ilyen embert. Neje az éji vonattal fog megérkezni.
Lupcsek úgy állt ott mereven és szótlanul, mint egy sóbálvány.
Egy igét sem bírt volna kiejteni a világért.
A nagy úr még egyszer ránézett, s így szólt:
- Szerencsés csillagzat alatt született.
Majd hozzálépett s megveregette a vállát.
- Legyen ön itt reggel kilenc órakor - szabóm már korábban
oda fog menni önhöz, s felöltözteti illendõen.
Ezzel intett neki, hogy távozhat. Lupcsek hát távozott, de a
feje tele volt ezzel a fényes mesével, amit hallott. Valami vaskéz a szívére
nehezedett és úgy nyomta, de úgy nyomta, hogy az majd megrepedt attól.
Egész éjjel nem tudta behunyni szemeit; eléje jött Eszter
szomorú ábrázattal, kisírt szemekkel, s a vízió szemrehányólag nézett rá s
hívogatta haza… haza…
Lupcsek felugrott, felöltözött a viseltes hétköznapi ruháiba
és megindult az álomkép után, s ment, ment, míg egyszer egy szép napon
kopottan, rongyosan otthon termett.
A faluban azt rebesgették, hogy a nagy úr elcsapta a
szolgálatból, valami rossz fát tehetett a tûzre, ki tudja, hogy volt, mint
volt.
Hanem iszen elmondta aztán Jani úgy, ahogy én elmondtam;
miért kellett neki szökni, ott hagyni mindenét, ruháit, pénzecskéjét, mely
éppen kölcsön volt adva egy barátjának.
A derék kulcsár néni nem hitte el a történetet - hanem a kis
Eszter elhitte az utolsó szóig.
S már ezért is megérdemelte - hogy igaz legyen a Jani dolga,
s az abból kivilágló nagy hûsége.
Amint hogy én nem is látok benne semmi különös
lehetetlenséget!
|