|
Ezeren írták le már a szerelmet, hogy milyen csodálatos,
poéták, pszichológusok törték magukat, bebizonyítandók, hogy az asszony milyen
rettenetes, vagy milyen angyali jó, elmondtak millió történetet, egyik ilyen,
másik olyan felfogással, de az egyik se volt az igazi. Az a java, amit én
mondok el most.
Pedig nem is magam csináltam, hanem úgy készen küldték egy vidéki
levélben. Kiadhatnám a hírek rovatában is, mint megcáfolhatatlan napi tényt,
sõt még a szereplõ egyéneket is kiírhatnám - ha nem akarnék diszkrétebb lenni,
mint e történetke hõse volt.
E történetke hõse pedig úgy ismeretes mindnyájunk elõtt,
mint igazi gentleman (ha nem csalódom, az új dzsentri-klub alakulásában is a
résztvevõk között említették), fölemelt fõvel jár az utcákon, patentírozott
szekundáns párbajoknál, s ítéletbíró becsületbeli ügyekben, akinek szava olyan,
mint a septemvirális tábláé, mert nincs appelláta fórum tovább.
Mondjuk a derék fiatal urat Alfrédnak (mondjuk, mert a
nõcsábítókat körülbelül e névvel keresztelik a regényekben). Nos, tehát a mi
Alfrédünknek nagyon megtetszett egy szép, kedves fiatalasszony, akinek a férje
járásbíró egy felsõmagyarországi városkában.
Alfréd vidéken szokott tartózkodni, mikor a Ház nem tart
üléseket. Mert Alfréd természetesen törvényhozó. Az, hogy valaki törvényhozó
legyen, éppen olyan divatos dolog mai napság az asszonyok elõtt, mint hogy
imádójuk összeérõ inggallért
viseljen. S Alfréd alkalmasint csak azért képviselõ, mivelhogy ez ilyen dolog
az asszonyok elõtt. Hiába, mindent, ami van, bizonyos mély logika kapcsol össze
a társadalomban!
Mivelhogy a menyecske nagyon megtetszett Alfrédnak, mikor
otthon van, otthon udvarol neki, mikor pedig itt Pesten van, innen udvarol
neki. Mert innen is lehet udvarolni.
Az ember bizonyos sûrû idõközökben gyönyörû virágcsokrokat
rendel meg azoknak, akiket szeret - a posta elviszi szívesen. S mivel a csokrok
elhervadhatnak, míg olyan messzire érnek, hogy mégis megtegyék a kívánt hatást,
legcélszerûbb minden ilyen csokorba egy-egy arany vagy gyémánt ékszert
becsempészni, mert azt a kedves kezek rendszerint megtalálják, s a kedves
szemek egész nap mosolyognak rá.
Alfréd így tett, s Júlia ámbár erényes volt, s ámbár igen
szerette a virágokat, mindig jobban megörült a bennök lévõ arany
csecsebecséknek. A virágokat, kivált ha elszáradtak, gyakran kidobta az
ablakon, de az ékszereket egyszer sem dobta ki. Legalább nem tud rá tanúkat
felmutatni.
Az pedig jó jel - az Alfrédnak szótárában. Elkezdte az
ostromot hevesebben a színhelyen. Nem ment, sehogy sem ment. A szép menyecske
mindig kisiklott. Még hevesebben kezdte hát egy fokkal. A szép menyecske akkor
kinevette. És még hevesebbre fordította egy fokkal. A szép menyecske akkor
kiutasította.
Teljes kudarc, leveretés minden vonalon. S mi követi a
leveretéseket Ausztriában vagy bárhol a világon? A hátrálás.
Lemondani. Ehhez filozófia kell és legalább nem kell hozzá
virágcsokor, sem ékszer. S eszerint a lemondás nehéz ugyan, de sokkal kevesebbe
kerül.
Alfréd is lemondott. De a lemondás sohase õszinte dolog,
valami ül a kosarában mindig; s ez leggyakrabban a bosszú. Igen, õ bosszút
akart állni a menyecskén minden áron.
Csakhogy ehhez nagy talentum kell. Mert dilemma jön: a
gavallér embernek nem szabad soha kompromittálni egy hölgyet, Alfréd pedig
kompromittálni akarta hölgyét, és meg akart maradni gavallérnak is. Tessék
mármost ennek valami formát találni!
A szerelem is leleményes, de a bosszú még leleményesebb -
kivált, ha már a remény utolsó szála is szétfoszlott a boldoguláshoz.
S ehhez járult egy nagy szerencse - amit különben közönséges
emberek szerencsétlenségének szoktak nevezni - az, hogy az ékszerész-számlák
még nem voltak kifizetve.
Ebbõl a szálból épült a dráma - vagy akarom mondani,
vígjáték.
Alfréd elment az ékszerészhez s megkérte, pörölje be
illetékes járásbírósága elõtt: õ csak pörrel fizet.
S az ékszerészek nagyon jó lelkek - azok megteszik, hogy
bepörlik az embert, ha az ember nagyon szépen megkéri õket.
Bepörölték s a pörök és a pörökhöz csatolt számlák,
melyekben ki volt mutatva, kinek a
számára volt rendelve az ékszer, s kinek küldték, odakerültek a szép
menyecske férjének ítélõszéke elé.
…Ugye, hogy ördögileg volt kigondolva? De hát miért ne
tehetne így egy ember, aki mérges, s aki már semmit sem remél? Hadd bûnhõdjék a
szép asszony is, ha õ szenvedett, hadd szenvedjen az is szégyen-kínt,
gyalázatot, álmatlan éjszakákat!
Csakhogy az asszonyok nem olyanok ám, hogy azt elõre
lehessen tudni, mire mit éreznek, mire mit fognak cselekedni.
A szép asszony azt gondolta magában, hogy most már mindennek
vége van, most már hiába mutatná ártatlanságát, senki el nem hinné. S ha
vétkesnek hiszik, hát legyen az legalább. S legyen meg Alfrédnak is a
vigasztalódása, úgyis eleget epedett szegény hiába.
Alfréd, aki lemondott, akkor boldogult, amikor lemondott.
Rózsaszín levélben megküldte neki a szép asszony az igent. Egészen helyes volt.
A járásbíró beadta a válópört a neje ellen. Az is okosan tette.
Ebben a történetben mindenki okosan cselekedett - csak talán
az nem, aki leírta.
|