|
Az emberek minden apró körülményt megragadnak arra nézve,
hogy az érdeklõdést a saját személyük felé fordítsák.
Van egy ismerõsöm, aki azzal dicsekedett a minap, hogy az õ
sógora, egy vidéki bank pénztárnoka, megveszett, s arra látszott a legnagyobb
súlyt fektetni, hogy a megveszett ember a tulajdon sógora volt. Az ördögbe is,
nem mindennapi dolog egy víziszonyba esett ember sógorának lehetni. Ezt tessék
valakinek utána csinálni!
A sógort egy kis fekete kutya harapta meg, ahogy az
alsóvárosi kertek alatt jött, a harapásnak alig látszott valami nyoma a bal
lábán, hanem az mindjárt feltûnt neki, hogy a kutyának mintha csodálatos tüzes
pára gõzölgött volna az orrlyukain, s a szemeinek sem volt meg a rendes
kutyaformája.
Hónapokig nem vett észre semmit, egy reggel azonban, amint
felkelt, s odalépett a mosdószekrényhez, összerázkódott: nem bírt belenézni a
vízbe.
…Tudta már, mi baja van.
Irtózattal csapta be a mosdószekrény fedelét, hogy ne lássa
azt a gyilkos óriási szemet, mely a lavórból reá mered.
Lehorgasztotta fejét, s fel alá kezdett sétálni izgatottan a
szobában, majd a nagy álló tükörbe vetett futó pillantást: az visszaadta a
tulipiros arcát, szép kék szemeit, szõke kerek szakállát, izmos, széles
vállait. Egy embert látott, aki arra van teremtve, hogy száz esztendeig éljen.
Fogai vacogtak már ekkor, s homlokán forró izzadtságcsöppek
gyöngyöztek.
Leült egy székre fáradtan, összetörve, s amint leült, a vér
nyargalni kezdett az ereiben, mintha ördögök kaparnák belül a körmeikkel, feje
szédült, idegei rángatóztak, állkapcái mozogni, reszketni kezdtek, harapni
akart, valami rettenetes vágya jött a saját kezeit összerágni, s abban az
iszonyatos zúgásban, amit õ hallott, mintha ezer falka kezdene csaholni
egyszerre!
Felugrott, át- meg átfutott a szobán, a szájából a tajték
folyt. Még volt annyi öntudata, hogy kivette a zsebkendõjét, s ezzel törülgette
a kínok habját ajkairól.
A sebes járkálás lehûtötte kissé a vérét. Eszébe jutott,
hallotta valamikor, hogy a veszett embernek nem szabad leülni, annak örökké
mozogni kell. Igen, igen, még eszénél volt, s mindent tudott, ami történik
vele. Még arra is gondolt, ami történni fog, átértette egészen, s kinyitván a
szomszéd szoba ajtaját, tompa, félig hörgõ hangon kiáltá:
- Ilonka! Jöjjön be kérem, ha ráér!
Kedves barna menyecske futott be kisvártatva. Virágos ujjasa
fel volt gyûrve egész a hónaljáig, látni engedve szép karjait, melyeket
pajkosan szétterjesztett, mint szárnyakat, gyermekesen alálógatván tenyereit,
hadd lássék, mennyire oda vannak attól a fehér sártól, mely a nõi kezeket
legjobban szépíti meg. A fiatal asszonyka tésztát dagasztott a konyhában a
kalácssütéshez: az volt az a sár a kezein.
- Jaj, ne nyúljon hozzám most - mondja enyelegve, amint
berontott.
- Maga ne nyúljon hozzám - szólt a sógorom sötéten. - Üljön
le arra a székre.
A fiatal asszony ijedten tekintett fel a férjére.
- Istenem, mi baja, egészen ki van kelve a képibõl?
- Ilonka, legyen elkészülve a legrosszabbra: én megvesztem.
- Oh, ne beszéljen… ilyeneket, kérem, ne beszéljen. -
Remélve, gyanakodva, remegve nézett reá.
A sógor sebes léptekkel fel s alá járva beszélte mindezt.
- Nem tréfálok. Egy kutya megharapott a minap. Az mérgezte
meg a véremet. Ami megtörtént, megtörtént, azon nem lehet változtatni. Ne
sírjon, kérem, hanem hallgasson engem. Hiszen eleget sajnálom, hogy csak meg
sem csókolhatom többé. Nyugalom, nyugalom, kedves Ilonám. Menjen be a szobájába,
s ki ne jöjjön többé. Nézze a kivicsorított fogaimat, meg szeretném harapni…
Fusson, fusson tõlem!
A fiatalasszony ahelyett, hogy elfutott volna, összerogyott,
s ott maradt elaléltan, mozdulatlanul fekve a padozaton.
A veszett emberben még volt annyi önmegtartás, hogy
kikiáltott a cselédekre, vigyék el; csak hû szolgáját, Korpás Miskát hívta
félre:
- Eredj el, Miska fiam, a sógoromért (már, hogy énértem).
Keresd fel, akárhol van. Vele akarok még beszélni.
Éppen reggeliztem, mikor értem szaladtak, hogy jöjjek a
sógorhoz. Valami titkos elõérzet súgta, hogy baj van.
Futottam.
- Ülj le - szólt a sógor. Semmit sem vettem észre rajta.
- Mi baj van? - kérdém.
- Hozass be magadnak egy kötelet.
- No, ugyan mi az ördögnek? - De azért csak behozattam a
kötelet.
- Nem szükség sokat teketóriáznom sógor - mondá azután rám
emelve zavaros szemeit. (Arcán is látszott a kimerültség, s szemei alatt kék
patkók voltak.) - Te katona ember voltál, kemény szíved van, te tudni fogod, mi
a régula. Kötözz meg azonnal, de jó szorosan.
- Ne bolondozz, sógor. Csak nem ment el az eszed? Te õrült
vagy.
- Nem az - felelte szokatlanul csendesen, majdnem sértõdve
-, mindössze meg vagyok veszve.
- Hát mért nem szóltál mindjárt - mondám apprehenzíve. - Ez
már hiba, sógor, nagy hiba. Így már neked van igazad.
S fogtam a kötelet katonásan (mert hiszen katonadolog minden
baj a világon), és megkötöztem a sógort; szelíden engedte magát.
A lábait szabadon hagytam, hadd járkálhasson folytonosan, s
így járkált ott egész nap és egész éjjel. Egyedül virrasztottam vele. Ilonka a
legbelsõbb szobában feküdt betegen.
- Látod - mondá elmerengve a gyertya fényén, mely elõttünk
égett -, ez az igazi kutyamulatság!
Órákig nem szólt azután semmit. Hajnal felé megállt elõttem
egyszer, s mély sóhajtás szakadt föl a mellébõl.
- Te, sógor! Tégy meg nekem egy kis barátságos szolgálatot.
- Parancsolj, kedves sógorkám.
- Ott abban a legfelsõbb szekrényfiókban van egy revolver,
húzd ki, s lõj agyon vele.
- Nem, azt nem teszem.
- Nem teszed? - ordított fel egyszerre, s szemei
rettenetesen forogtak.
Elrémültem, s az ijedelem hatása alatt kivettem a revolvert.
- Nem, nem! - sziszegé ekkor nyöszörögve. - Hagyj élnem,
sógor. Hiszen olyan szép az élet, amíg tart. Olyan nagyon szép az élet.
Beszélgessünk még. Te, úgy szeretném látni még egyszer a kis fiamat.
S olyan pajkos hunyorítással mondá ezt, hogy magam is szinte
elmosolyodtam.
- Nem lehet. Hova gondolsz? A gyereket eltiltották tõled. Az
most alszik a kis szobában.
- Lopd el onnan, sógor, az isten is meg fog áldani. Hozd
ide, hadd legyen itt.
Eszem ágában sem volt, beszéltem az eszéhez és szívéhez;
nagy nehezen sikerült lecsillapítani.
- Igaz, nem akarom látni többé a gyereket.
Reggel felé aludni akart. Nagyon ki volt merülve. Az orvos
megmondta, hogyha elalszik, akkor kitör rajta a düh, s be fogják neki adni
álmában a halálthozó szert.
Szegény sógor. Tehát csak addig él, amíg ébren van. Az álom
a halált hozza meg neki. Vajon ha elalszik, mirõl álmodhat egy veszett ember?
- Ne aludj még, sógor… ne aludj. Nincs valami mondanivalód még?
- Van, van - szólt hévvel -, de nem jut eszembe… úgy kavarog
itt minden… itt a fejemben… majd reggel, reggel elmondom, amit akarok, hagyj
pihenni.
Lezárta szempilláit… a vér lassankint kezdte elönteni
elõször a füleit, aztán a halántékain át terjedt, terjedt folytonosan.
A doktor megfogott egy kávéskanalat, s beöntötte a tartalmát
a szájába - s én soha többé nem beszéltem vele, mert soha többé föl nem ébredt…
Pedig a tulajdon sógorom volt.
Ilyen is csak az én famíliámban történhetik.
|