|
A doktorom exkuzálta magát, miért nem jött el tegnap, hogy a
szokott kávéházunkban reggelizzünk.
- Eredeti esetem volt - mondja. - Tegnapelõtt benyit hozzám
egy fiatal ember, Rosenblüh Jakab… Alkalmasint ön is ismeri. Egészen el volt
szontyorodva. Kosorra még jobban aláhajolt, s bizonyos köd ült sárga arcán.
- Mi baja önnek, Rosenblüh? - kérdém elcsodálkozva.
- Nagy bajom van, kedves doktor - mondá siránkozó hangon -,
Schwarcz Dóri… a mi kedves Schwarcz Dórink párbajt fog vívni.
- Lehetetlen!
- Mégis úgy van - mondá õ leverten.
- És vajon mi vitte õt erre a szörnyû lépésre? - kérdém némi
gúnnyal, amit azonban Rosenblüh nem vett észre.
- Mi vitte? Az vitte, hogy jövõ héten fog jegygyûrût váltani
a Spitzkopf kisasszonnyal… a nagyobbikkal, azzal a sovánnyal, aki a románokból
fejébe vette, hogy az õ võlegényének párbajának kell lenni. Ezért fog Dóri
verekedni holnap reggel.
- És kivel fog verekedni?
- Egy embert szándékosan ostobának nevezett a kávéházban.
- És nem félt?
- Hogyne félt volna? Oda van az ijedelemtõl, nem tudok vele
mit csinálni. Jajgat otthon.
- De hát akkor minek verekszik?
- Meg kell lenni, a Spitzkopf-leány miatt… nagy parti.
- Hüm! És hát mi közöm nekem mindezekhez?
- Mi köze? Az a köze, hogy ön lesz a doktor az eseménynél,
én pedig vagyok a szekundáns, aki azért jöttem, hogy arra felkérjem. Holnap
reggel idejövök a kocsival önért.
Ebben állapodtunk meg, s reggel csakugyan benyitott Schwarcz
Dóri a szekundánsaival. Halotthalvány volt, s prémes felöltõjében is úgy remegett,
mint a kocsonya. A nyaka egészen be volt húzva váll-lapockái közé.
Leültettem õket, s elkezdtem összeszedni a mûszereimet.
- Micsoda ez? - kérdi szepegve, oda bökvén ujjaival az
eszközök egyikéhez.
- Ez a fogó.
- Nos, miféle fogó?
- Ezzel veszem ki a golyót a testbõl.
- Miféle testbõl? - dadogá.
- Hát például az ön testébõl, ha önt lövik meg.
- Ki?
- Ej, hát az ellenfele.
- Az, akit megsértettem?
- Persze az.
- Hát az mi?
- Ez pedig a tû, amivel be fogom varrni a sebet.
Schwarcz Dóri bágyadtan rogyott alá a székbe, s nyöszörgött
ott, mint egy haldokló. Segédei hiába biztatták, bátorították, oda volt, s mint
egy fadarab hagyta magát belöketni a fiakkerbe, mikor elindultunk a hõs vértõl
pirosult gyásztérre, a megyeri erdõcskébe.
Az ellenfél már ott várt bennünket: szintén egy a mi
népünkbõl, kinek segédjei is épp úgy, mint a Dórié, valóságos segédek…
kereskedõsegédek valának.
Sokáig tanakodtak együtt mind a négyen, míg végre
megtöltötték a mennykõ nagy karabélypisztolyokat (nyilván valami tandlertõl
szerezték) golyóra, s felállították a két leventét. Egyiken se volt emberi
ábrázat.
Egy, kettõ, három, taps… Az volt a jel a lövésre. Semmi
csattanás, semmi füst… a lövõk ott álltak trémázva, mint a faszentek.
- Hát miért nem lõttek? - kiált rájok Rosenblüh méltatlankodva.
- Mi? Hát lõni kellett volna? - mondja Schwarcz Dóri
ártatlanul. - Mért nem mondták?
- Jól van. Helyezkedjenek. Újra kezdem. A harmadik tapsra
lõni kell.
- Egy…
Mély sóhaj szakad föl a Dóri mellébõl.
- Kettõ…
A másik fél kezében úgy járt a pisztoly, mintha földrengés
lenne.
- Három!…
- Halt! - ordít fel kétségbeesetten a Dóri ellenfele. -
Kiesett a golyóbisom.
Nosza, erre összeröffen a négy segéd velem együtt,
odarohanunk, megnézzük a pisztolyt, csakugyan üres; amint fölemelte, kiesett
belõle a golyó. Elkezdjük keresni a homokban. Egy negyedóra kellett, míg
megtaláltuk.
- Mi történik most? - kérdi fontoskodva a Diamant a Király
utcából.
- A becsületnek elég van téve - véli Zwiebel Mór.
- Oh, persze… Mert istenítélet van abban, hogy a golyó kipottyan
a döntõ pillanatban - harsogja Rosenblüh.
De közbeszólt Blitz Mór a Két szerecsen utcából:
- Nem is annyira istenítélet, mint inkább, hogy ön nem tudta
megtölteni a pisztolyokat… mert ön töltötte.
Szavazás következett. Ketten arra szavaztak, hogy a becsületnek
elég van téve, ketten arra, hogy nincsen. Végre én döntöttem el, hogy ha már
eljöttünk, ne álljunk itt hiába.
Újra kezdõdött a mulatság, megtöltötték az üres pisztolyt, s
kiállottak újra: egy, kettõ, három!
A hõsök irányoztak, s hallani lehetett a végzetes
pillanatban, hogy:
- Puk! puk!
Hallatlan! A pisztolyok mégis elsültek.
Az ellenfelek sértetlenül maradtak, s amint a füst
eloszlott, odajárultak egymáshoz, kevély lépésekkel és délceg magatartással.
- Uram, én Schwarcz Izidor vagyok.
- Uram, én Weisz Jakab vagyok.
- Örvendek, uram! Kemény, átkozottul kemény gyerekek vagyunk
mind a ketten. Igaz-e, doktor?
Szívélyes örömmosollyal rázták meg egymás kezét.
- Az ördögbe is - szólt azután Weisz Jakab harcias
mogorvasággal -, lõjünk még egyszer egymásra, uram.
- Lõjünk, uram - mondá Schwarcz Dóri lelkesen. - Szeretem a
viadalt. Égek a harci vágytól.
A segédek aggodalmas arccal ugrottak közbe:
- Nem lehet, urak. Az minden szabály ellen van.
- Ej, mit nem lehet! A szabályok csak a gyengéknek valók.
Ilyen két kemény fickó megérdemli azt, ha összeakad, hogy egy kicsit
kikacérkodhassa magát a halállal. De ha önök, mint segédek, nem engedik…
éppenséggel nem akarom bajba keverni önöket. Igaz-e doktor?
|