HASZONBÉRLŐ KOROMBÓL

1883

Gogoly írt már egy szép elbeszélést a köpenyegrõl, pedig micsoda egy köpenyeg a hatalmas bundához képest? A bundához képest, melynek majesztetikus külseje, komor szürke posztója, széles farkasbõr gallérja bizonyos tekintélyt fejez ki. Kétségkívül a bunda a ruhák királya - akármit mondjon is az általam nagyon tisztelt szabó céh.

A szabók ugyanis nem azt tartják, amit az esztétikusok, hogy egy nagy regény a nagy alkotás; a szabók azt mondják, hogy a legnagyobb alkotások a kis ruhadarabok, részletek mutatják a mesterkezet, mert a kis ruhadaraboknak többnyire a testhez kell simulniok, annak a kidomborodó arányai szerint. Mit a bunda? A bunda semmi! Azt meg tudja varrni még a szabóinas is.

De én nem tartok e tekintetben a szabókkal, bár nem vagyok rosszakarójuk, mert készséggel ismerem be róluk, hogy az emberiség formáját isten után õtõlük kapja. Sõt nem ritkán õk korrigálnak az isteni mûvön is! Szép mesterség az, akárki mit mondjon!

Hanem hát a bunda mégis csak legtöbb, szó sincs róla, hogy nem a legtöbb lenne. Nézzétek csak meg, amint ott függ a boltajtón cégérnek, s báránybõr bélése amint kevélyen látszik odakiáltani a zúzmarás fáknak a járda szélén: »Nincs hidegség… ne bolondozzatok azokkal a púderes gallyaitokkal!« Oh, a bundát nem szabad kevesebbre nézni, mint ami, mert az megbosszulja magát.

Bundája különben igen kevés embernek van (s innen az a lenézõ gúny, amellyel róla beszélnek). Új bundát pláne ritkán láthatni (talán már nem is varrnak a mai idõkben), mert az emberek folyton szegényednek, s a bundák folyton drágulnak. E sajátságos körülmény bizonyos elhidegülést, bizonyos visszavonást szült, s válaszfalat épített a bundák és az emberek közé. De ezen elhidegülésbõl nem hiszem, hogy háború vagy nemzetiségi kérdés keletkeznék valaha, ez legfeljebb azt fogja eredményezni, hogy aki ezentúl is még egy-egy bundát csináltat, rá fogja íratni a névjegyeire, például ilyenformán: »Nagy István orsz. képviselõ és bundatulajdonos«! Mivelhogy nem fog lehetni tudni a kettõ közül, melyik cím imponál majd jobban a közönségnek.

No, nekem sohasem lesz ilyen vizitkártyám. Nem, én sohasem csináltatok bundát, mert én csak bunda-haszonbérlõnek születtem a világra, s meg van írva (alkalmasint a szentírásban), hogy akit az isten egy garasra teremtett, sohase lesz annak három krajcárja.

A Mimitõl kaptam levelet, hogy jöjjek el… szívesen látnak, ha náluk töltöm a karácsonyt.

Jaj, igen… Mimit elfelejtettem mondani, hogy kicsoda. Hát a Mimi az én jelöltem, ha valamikor meg találnék házasodni. Leírhatnám, hogy néz ki, milyen - de ezzel még jobban el lenne kapatva, s én nehezebben jutnék hozzá. Nem jó azoknak a lányoknak reklámot csinálni, akik a jelöltjeink - mert bizony, bizony magunk ellen licitálunk.

Hát igaz… a levélben, amit Mimi írt, benne volt még az a gyöngéd sor is, hogy okvetlenül bundában jöjjek, mert õ nem venné lelkére, ha megfáznék, ha valami bajom lenne. Megtiltja tehát, hogy bunda nélkül jöjjek. Oh, édes kedves tilalom! Inkább maradjak - azt mondja - veszteg, otthon. Deiszen! Ha megkötöznének se maradnék!

Szalasztottam is mindjárt a takarítónõt a szabómhoz, dolgozzon ki egy elaborátumot: miféle modalitások mellett kaphatnék egy bundát, mert el akarok utazni.

A szabóm megüzente, okvetlen szerez egyet haszonbérbe (a haszonbér egy osztr. ért. forint naponkint). Belenyugodtam, s azonnal írtam egy vizitkártyát, melyen kötelezem magamat minden napra egy forintot fizetni mindaddig, míg vissza nem szolgáltatom. Erre a kártyára aztán az elutazás elõtti estén elhozta egy legény nagy örömmel.

Szép bunda volt, s amint elterült a díván egyik csücskén, mosolygó piros bélésével legalul, ahol a fekete prém végzõdik, s a zsebek körül, egészen úri külsõt kölcsönzött a szobának.

- Mikortól kezdve kell fizetni? - kérdém a legényt. - Remélem, csak holnaptól kezdõdik?

- Igenis, holnaptól - nyugtatott meg közönyös arccal, s eltávozott.

Valóságos megelégedés szállotta meg lelkemet, hogy most már holnap délben útra kelhetek, hogy semmi akadálya nincs, s lefeküdvén, óvatosan kétszer fordítottam meg a kulcsot a zárban. Volt már félteni való jószágom: a bunda.

Amint a gyertyát eloltottam, szemem önkénytelenül felkereste. Sötét árnyékot vetett a falra, s ez az árnyék olyan fölséges volt ott, mint egy nagybirodalom mappája.

Oh, bunda, bunda, te teszed nekem lehetõvé, hogy elutazzam a Mimikémhez!

El is utaztam másnap. Azonban meleg volt a kupéban, úgyhogy a bundát egyszerûen végigterítettem az ülésen, s unatkozva vártam, mint vasúton szokás, hogy fütty után mikor jön megint új fütty.

Hol-hol megnéztem az órámat is. Lassan jár a kutya! Egyszer megdöbbenve pillantok a bundára, s eszembe nyilallik, hogy mióta ez a bunda itt hever mellettem, azóta körülbelül huszonkét krajcárra nevekedett már az érte járó árenda.

Iszonyú gondolat ez egy fösvény embernek, én pedig az vagyok a természetemnél fogva. Minden kedvemet, örömömet elvette ez az átkozott bunda.

Hivatalfõnököm úgy eresztett el, maradjak ameddig tetszik, most eszembe jutott, s elszomorodtam bele, hogy a bunda okvetlenül haza hoz már mindjárt holnapután. Lehetetlen ott maradnom, lehetetlen. Megölne a tudat, az önvád pazarlásom felett, mert szegény ember vagyok, nemigen futja a költség. Az kéne még, hogy tékozoljak!

Egy kisebb állomásnál kocsi várt reám, s már tengelyen kellett utaznom egy kis városkáig, ahonnan omnibuszkocsi közlekedik addig a faluig, ahol a Mimi lakik; a kocsi ott fog letenni a házuk elõtt.

Egy kicsit csípõs idõ volt, s igen jó hasznát vettem a kiárendált jószágnak, beleburkolóztam egészen úgy, hogy csak az orrom látszott ki, az is csak akkor, ha a kocsistól kérdezõsködtem egyet-mást.

De mit toldjam-foldjam, másnap ott voltam minden baj nélkül Mimiéknél. Nagy örömmel fogadtak. Mimike egészséges s olyan eleven lett látásomra, mint a gyík, sürgött, forgott, akár a karika; sietett leszedni málhámat a kocsiról, s föltálalni a párolgó villásreggelit, mely készen várt.

- Nem fázott meg? Oh, no! Láttam azt a rettenetes bundáját. Fölér egy fûtött szobával. Hej, Anka, Anka, hova akasztottad a ténsúr bundáját.

- Ott van a szegen, a nappaliban.

Igen, ott volt. Ugyanazt az árnyékot vetette a falra, amit otthon nálam, de most keserûen sóhajtottam föl. Az az árnyék nemcsak a fal fehérségébõl nyel el egy darabot, hanem az én tárcám tartalmát is folyton nyelte.

Amint az óra egyhangúan ketyeg a falon, minden tik-takja pénzemben van. Az idõ múlik, az árenda növekszik. Mialatt Mimim rózsás ajkai elfecsegték, mit csinált délelõtt, nekem az is egy hatosomba került. Minden szó, minden mozdulat bizonyos idõmennyiséget vesz igénybe, s minden idõrész emészti vagyonomat. Tönkre megyek, tönkre kell mennem. Oh, átkozott bunda, minek is hoztalak magammal?

Elképzelheti, tisztelt olvasó, hogy nem jól éreztem magamat. A fösvénység bántott, s ez már magában is elég volna, hogy megrontson mindent; de még azonfelül az irigység, a bosszankodás is emésztett, hogy a bunda ott függ érintetlenül a fogason, gondozva van, nem kopik, s mégis jövedelmet hoz a gazdájának.

Ej, ezt már nem lehet kiállni! Azt forgattam fejemben, hogy fogadok egy parasztembert, aki bizonyos napibér mellett kötelezi magát egész nap viselni az árendális jószágot, s éjszakára is benne alszik. Mert én jogosítva vagyok mindenre a megállapodásunk szerint. Ha már fizetem, hát legalább én is vegyem ki a haszonélvezetemet!

Boldog egy pár nap volt az, melyet ott töltöttem - vagy inkább lett volna… e nélkül. Mindenben kedvemben jártak.

Mimike elárulta, úgy fátyolon át, hogy egy nagy meglepetés is készül számomra. Nem mondta meg. De már tudtam. Egy kis karikagyûrût csináltatott, mert láttam, amint az elsõ nap, pajkos tréfával, megmérte az ujjamat egy cérnaszállal. Kért, hogy maradjak ott még vagy két-három napig, mert az a bizonyos meglepetés úgy kívánja, mert még nincs készen.

Mondtam, hogy nem maradhatok, nem lehet, okom van rá, hogy elmenjek.

- Oka van? - szólt Mimike gyanakodva s tündérarca elborult. - Hátha nem ereszteném… hátha…

Nem szóltam semmit, nem is gondolhattam, hogy olyan szörnyû merénylet készült ellenem.

Az ünnepre otthon volt a Mimike öccse is, aki rangjára nézve diák Rozsnyón, s akinek mindjárt az ünnepek után el kellett utaznia.

Egy este elbúcsúzott tõlem, mert úgy volt, hogy korán fog elmenni, amikor még én alszom. S úgy is történt, reggel már hûlt helye volt a diáknak.

- Elment a Lacika? - kérdém a reggelinél. - Szegény Laci, mennyit szenved a hidegen! Van-e legalább jó meleg gúnyája?

- Ne búsuljon - szólt Mimi mosolyogva -, egy kis csínyt követtem el ön ellen.

- Elõre is megbocsátom, kis boglyoskám.

- Tudja, két legyet egy csapásra. A gyerek se fázik meg, s az erõszakos intézkedés is végre van hajtva, holnap még el nem utazhat.

- Hogyan? - hebegém.

- Ráadtam szegényre a bundáját.

- Az én bundámat! - kiáltottam. - Kisasszony, ez rettenetes!

Dúlt arccal ugrottam fel. Az egész família megdöbbenve bámult rám.

- Mi történt önnel, az isten szerelméért?

- Mi történt - hörgém gúnyos ingerültséggel -, az történt, hogy kegyed tönkre tett engem… Mikor jön vissza az a kocsi, amelyik elvitte a fiút?

- Négy nap múlva.

- Annak nem szabad megtörténni!

- Pedig már az egészen úgy lesz - szólt Mimike, méltatlankodva modorom fölött. - De ha ön el akar menni, ám menjen, uram - tette hozzá hidegen. - Nalászy bácsiéknak két bundájuk is van, azonnal hozatok egyet kölcsön addig, míg az önét felküldjük Pestre. Jó lesz-e, uram?

Kétségbeesve hajtottam le fejemet az asztalra, és nem szóltam semmit többé. Csak sóhajaim éreztették velök a nagy szenvedést, mely lelkemben dúl.

Az egész család elhidegült irántam e különös modor miatt, maga Mimi is olyan furcsán nézett rám e perctõl, s én egészen kiestem eddigi szerepembõl; úgy éreztem magam, mint egy üldözött ember, akinek minden percben lecsaphat feje fölé a pallos. Valami ideges nyugtalanság vett erõt rajtam, s lázassá tett. Nem tudtam helyemet találni, s helyzetem óráról órára tarthatatlanabb lett a család elõtt is.

Másnap, úgy vettem észre, valami kis csomag jött a postán. Mimi fel se bontotta. Oda csapta azon módon a sublódkaszniba. Minden tagom reszketett. Tudtam, mi van a csomagban. Ajkamat már mozgattam is, hogy szólni fogok. De nem - semmi alkalmas szó sem jutott eszembe: azok a hideg pillantások, melyekkel találkoztam, megfagyasztottak bennem minden érzést.

Végre negyednap megérkezett a kocsi. Éppen benn ültem a nappaliban, midõn berobogott. Senki sem törõdött velem.

Tûkön ültem, hogy mikor hozzák le már a kocsiról a málhákat. Az ajtó nyílt, de a bunda csak nem jött.

- Anna! - szóltam a cselédnek. - Itt van a bunda?

- Nincs, teens uram - szólt az vígan -, a kocsis ott felejtette az ifjú úrnál.

- De hiszen a bunda enyim! - kiáltám elsápadva.

- Nem baj az, teens uram, majd visszahozzák húsvétkor, mikor megint elmegy a kocsi az úrfiért.

Õrült voltam dühömben, tomboltam, toporzékoltam:

- Kocsit, kocsit! Rendelje meg nekem a kocsit! Azonnal megyek, egy percig sem maradok ennél a háznál, ahol ilyen gúnyos játékot ûznek velem!

- De kedves Cserkeszy úr - mentegetõzött Csomádyné, Mimike édesanyja -, hiszen megtörtént a hiba, a kis hóbortos Mimi az oka… de hát ez még nem olyan veszedelem, hogy ennyire kihozza a sodrából. Bundát majd hozatunk kölcsön, hogy most meg ne fázzék. Az öné is itt lesz húsvétkor, s akkor majd… felküldjük önnek.

- Nem bánom én, asszonyom, ha már elevenen megfõztek, ha megesznek is.

- De uram… ez talán mégis túlság!…

Az omnibusz elõállott, belevágtam magamat, s eljöttem bunda nélkül.

A menyasszonyomat eljátszottam, az ki sem jött elbúcsúzni tõlem, de hát ez még nem volna baj, menyasszonyt találok én még - hanem hogy mi lesz a bérletemmel?

A bunda nyilván még most is valahol Rozsnyón terpeszkedik, s pajkos diákok hancúroznak rajta, de mi lesz, ha még húsvétkor sem kapom, ha sohase kapom meg?

A tulajdonos, miként szabóm értesít, valami ügyes-bajos dologban elutazott Amerikába, és az itteni ruhaboltját bezárta. Mondják, vissza se jön évekig.

Mi lesz, mi lesz, ha negyven esztendõ múlva kerül haza, s beegzekválja rajtam a forintokat minden napra a bundáért?

Uraim, ösmerjék be kérem, hogy nem érdemes bundát haszonbérelni.