|
A tenger, a vén professzor, összecsengette az iskolázott
folyamok tündéreit.
Leültette õket a padokba az üres tanteremben, hol nem volt
semmi egyéb, csak egy fekete tábla, cirkalom, szivacs és kréta. Az utolsó
padban azonban volt valaki. Egy szép szõke földi leány szendergett ott. Bánatos
arca sokkal szebb volt így álmában is, mint a folyamok pajkos tündéreié.
A földi lánnyal azonban keveset törõdtek õk, alig méltatták
egy tekintetre, s odafigyeltek egészen a vén tenger szavaira.
- Vizek! - mondá ez. - Itt az ideje megkezdeni a háborút az
emberek ellen. Itt az ideje visszafoglalni kétszeresen, amit õk szedtek el
tõlünk. A mi politikánk a revanche! Csináljátok meg a feladatot! Megszavazom a
költségeket, a rendes évi víziilletménybõl, ami belõletek befolyna.
Az öreg professzor eltávozott, a vízitündérek pedig
odajárultak a fekete táblához, s kicirkalmazták, kimódolták számokban és
ábrákban, mennyi tért öntenek el.
S az egy olyan bûvös tábla volt, hogy ami plánumot egyszer
odajegyeztek logaritmusokkal kiszámítva, cirkalommal kimérve, az abban a
pillanatban a természetben is valósággal megtörtént.
Mikor azonban eltávozának felkeresni a mestert, hogy
dicsekedve elhívják, tekintse meg a végzett munkát (tele volt írva
kriksz-krakszokkal az egész tábla), nagyon erõsen találták becsapni magok után
az iskolaajtót.
A csattanásra fölébredt szendergésébõl a fiatal leányzó az
utolsó padban, odament a táblához, megfogta a szivacsot… s mindent, mindent
letörölt vele a fekete tábláról.
- Valaki megsemmisíté munkánkat - siránkozának a tündérek,
amikor visszatértek.
- Az a leány, akit itt hagytunk… alkalmasint…
- S ki volt vajon? - kérdé a tenger, haragosan csapva össze
nagy tenyereit.
Mindenki a vállát vonogatta - csak a Tisza tudta.
- Én már találkoztam vele egyszer - felelte -, s fel is
riasztottam derekasan. A kis álomszuszékot »Részvétnek« hívják.
|