|
Mi boldog
újságírók, kik a világok dirigáljuk (ezt hisszük ugyanis mikor a délutáni
feketekávénkat szürcsölgetjük), hiába eregetjük gombolyagban a bölcsességet,
hiába hirdetjük urbi et orbi, hogy így, hogy úgy, a mi tenyerünk van rajta a
közönség szívén, érezzük dobogását, vérének lüktetését, mi hozzuk gyorsabb
mozgásba, mi csendesítjük le, mi vetjük el a magot, mely ott kikel,
mibelőlünk szívja erejét, reánk ügyel, utánunk mozdul.
Nem igaz abból
egy szó sem. Semmi se igaz. Semmit se lehet mondva csinálni, se közvéleményt, s
hangulatot, minden magától támad. A lap magától lesz népszerűvé - ha lesz.
Amelyik pedig arra született, hogy népszerűtlen legyen, csinálhatunk mi
azzal akármit, elé tálalhatjuk a közönségnek nagy rafinériával azt, ami a
legjobb, a legízletesebb, hozzá se nyúl, vagy ha hozzányúl, elfintorítja az
arcát. Nem ér semmit!
Rajtam esett meg
az eleven példa vidéken lakó János bátyámmal, akitől azt kérdeztem,
járat-e lapot?
- Éppen tegnap fizettem elõ.
- Melyikre?
- Nem tudom én. A postamesternek küldtem be a pénzt. Tudja
már a politikai meggyõzõdésemet. Mert tudod én pecsovics ember vagyok… muszáj,
tudod… Ne volnék csak kataszter, tudod. Hát, majd csak eléjáratja a jó öreg
»Hon«-t.
- Nincs az már meg, János bácsi.
- Mi a kõ? No, hát akkor az »Ellenõr«-t.
- Csakhogy az sincs meg már.
- No, hát akkor tudja a fránya…
Harmadnap megjött neki az »Egyetértés«. Elolvasta, letette
szó nélkül. Negyednap is megjött az »Egyetértés«. Elolvasta, letette szó
nélkül. Pedig vártam, hogy szólni fog - de már nem várhattam meg.
- Hát mit szól hozzá, János bácsi, hogy az »Egyetértés«-t
küldik? Csak nem az »Egyetértés«-t akarta?
- De bizony talán… azt gondolom, öcsém, hogy alkalmasint
éppenséggel az »Egyetértés«-t kívántam járatni.
Pars pro toto. Míg mi itt szépen disputálunk az egyes
rovatok felett, beleöljük a lelkünket, hogy ez a kifejezés így legyen és ne úgy
legyen, az irány kinyomatot leljen itt is, ott is, hogy a rövid hírek a
vegyesek után jöjjenek, s hogy milyen hang legyen az irányadó, mi az
élvezetesebb a léleknek, hogyan kellemeztessük
magunkat: addig a tisztelt olvasó azt se tudja odahaza, ha nem olvas, élünk-e
még, ha pedig olvas, akkor azt se tudja, hogy bennünket olvas-e?
A konkurrencia fáradságos erõlködése, fegyvereink hatalmas
csörtetése, a szellemi erõ kisugárzó melege, a beosztás bravúrja, a frisseség
nagy pénzen vett lehe, mind, mind elvész az elõtt az érzéketlen rezes pápaszem
elõtt - melyen át a praenumeráns nézeget bennünket.
Annak, aki nem éhes, mindegy, ha ananászt tesznek eléje,
vagy ha vadkörtét; egyformán piszkál bennök. A mi publikumunk pedig nem éhes.
Olyan nekik a lapolvasás, mint a jóllakott embernek a villásreggeli. Nem érzik
még egészen szükségét.
(Egy hang a
publikumból: De igaz is, hogy gyomor kell hozzá.)
Gyomor kell némely laphoz, meglehet - de nem igazságos a
közbeszólás, mert éppen az ilyen lapok dicsekedhetnek sok praenumeránssal.
És itt megint jöhetne egy közbeszólás - hogy: »igen, mert olcsók«.
De ez se igaz. Én magam is azt hittem egy darabig, hogy az
olcsóság teszi a lapokat elterjedtekké, mert hát a szegény magyar publikum
nagyon megszámolja a garasait, s inkább megvonja magától a szellemi táplálékot
is, ha ki van neki számítva, hogy eddig és ne tovább.
S meg is találtam erre egész közel a biztos példát, a
kaszinóknak abban a nyomorúságos fösvénykedésében, mely szintén deprimálólag
hat a magyar sajtó terjedésére s ezzel kapcsolatosan javulására, hogy a már
egyszer kiolvasott lapokat ellicitálják e többnyire gazdag testületek, s azokat
egyesek kiveszik albérletbe. Ami a következõképp történik.
A szolgáló minden korán reggel benyit és felrántja álmából a
kaszinószolgát (mert az csak ilyenkor alhatik szegény, egész éjjel fent
kártyáznak az urak).
- A teens asszony elküldött az újságunkért, a »Fõvárosi
Lapok«-ért.
A szolga azután kikeresi az illetõ lapot, ha még megvan, s átadja
annyi darabban, amennyiben megvan. Otthon már mohón várják a kisasszonykák, s
nekiesnek a szellemi eledelnek.
S ez így megy napról napra. Se a kisasszonykák nem unják
meg, hogy a lapot egy nappal késõbb kapják hézagosan elrongyolva, sem a teens
asszony nem unja meg a küldözgetést, se a Kati szobaleány a járogatást, mert
hát a szegény ember úgy él, ahogy lehet. S ha az ember selyemruhában járatja a
leányait, bizony nem hányhatja a pénzt papírosért.
Az ilyen lapok rendesen kétharmad áron válnak az egyes
licitáló famíliák tulajdonává, s bizony négy-öt forint is pénz. Nekem bizony
eszembe se jutott emiatt a közönséget szidni - minek is? Sokkal közelebb van
nekem a pénzügyminiszter.
Hanem ma már én is kifakadok - mégpedig keményen. Tessék
meghallgatni kérem ezt a hallatlan esetet, melyrõl egy barátom értesít.
Szó szerint adnám a levelet, hanem hosszadalmas egy kicsit,
hát majd csak magam beszélem el, mi történt s hogy történt.
A múlt január hóban, az új esztendõvel kitûzetett X-ben (nem
mondom meg a kis városka nevét, mert Göcsej lenne belõle) a már említett
laplicitáció.
A könyvtárnok volt a kikiáltó. Mert a könyvtárnok úrnak (aki
e hivatalos címet különben onnan kölcsönzi, mert Jósika négy regényét, Oldal
József, Ábray Károly és a környékbeli könyvkomponálók egypár kötetét tartogatja
egy kisztnyiben, melyben az alispánné tíz cilinder bort küldött egy hajdani
kaszinói batyubálra) pompás hangja van.
Tehát õ volt a kikiáltó. A licitánsok zordon ábrázattal
ültek a nagy zöld asztal körül.
Elöl egy volt országgyûlési képviselõ úr, aki Deákról per
»Feri barátom« beszél. Ez a »Pesti Napló« embere. Nagy tekintély a tekintetes
úr. Senki se mer rá ígérni. Jaj volna annak! Biztos tehát, hogy a jó öreg Napló
olcsón jut a kezére.
Balról a tisztelendõ plébános úr ül, õ még biztosabb… Ki a
mennykõnek kellene a »Magyar Állam«? Megkapja egy forintért! Õ csak mosolyog a
többieken, s a markát dörzsöli. A többiek pedig õrajta mosolyognak, hogy milyen
pazar!
A »Nemzet«-re maga a tekintetes alispán úr spekulál. Belevág
a keretébe. Igaz, hogy a pénzügyi igazgató is azt lesi, de hát azé legyen a
Lloyd. Mind a kettõ pompás lap - s felesége úgyis német. Legalább az is
olvashat.
Az »Egyetértés« a legdrágább - mert most ez van divatban!
Hanem ‘iszen azért gavallér a fõfiskális, hogy ne nézzen egy pár forintra. Mert
bizony tíz forinton alul nem jut az »Egyetértés«-hez! Mindegy, telik neki.
Hiszen csak a minap is, kétszáz forintos csokrot hozatott a tanfelügyelõnének!
A »Pesti Hirlap«-ot pedig tekintetes Ernyeczky János uram
leste ott kitartással, mert takarékos Ernyeczky uram azt állítja váltig, hogy õ
a »Pesti Hirlap« nélkül nem tudna élni, neki olyan lap kell, politika van az
elején az õ számára. Bolondságok, beszélyek, tréfák, bûnesetek vannak a
mellékleteken, azok az asszonyoknak jók, a legvégén kép is van; az meg a
gyerekeknek gyönyörûség… Nem kell nekik enni adni azalatt, míg a képeket
nézegetik s játszanak velök. Ebbõl az egy lapból jóllakik az egész família, s
még azonfelül a vándor zongora-stimmelõnek is az a fizetség, mikor felhangolja
a klavírt, amelyen a kisasszonyok könyv nélkül betanulják a »Pesti Hirlap«
kotta-mellékleteit - hogy azokat odaajándékozzák a stimmelõnek. S az mint a
bolond megelégedve rohan odább az új tudományával, új zongorákat stimmelni.
Hát mondom, ilyen szörnyen dicsérte Ernyeczky uram a maga
»Pesti Hirlap«-ját, roppant kötvén magát, hogy azt ugyan el nem licitálja tõle
senki, mert abból háború lenne.
Mivelhogy divatban van Ernyeczky bácsit bosszantani, ahol
csak lehet, elhatározták azok a konok kaszinói molyok, hogy azért sem fogja
olvasni a »Pesti Hirlap«-ot az idén.
Alig várták, hogy kikiáltsa a könyvtárnok.
- »Pesti Hirlap«! Hat forint! Ki ád többet érte!
- Hét! - mondja Ernyeczky bácsi szigorú hangon.
- Nyolc! - vág közbe az alispán.
- Kilenc! - nyögi a bácsi halkan.
- Tizenegy! - zúg fel a tréfás levéltárnok.
- Tizenkettõ! - harsog Ernyeczky bácsi szilajan.
- Tizennégy! - kiáltja bele a gavallér fõfiskális.
Ernyeczky bácsi halántékairól az izzadság csurog, szemei
dühösen forognak üregeikben s nézése rettenetes.
- Tizenöt! - lihegi végkimerüléssel.
--------------
- »Pesti Hirlap«! Tizenöt forint! Senki többet? - hangzik a
kikiáltó szava.
- Hiszen csak nem bolond senki - szólt közbe valaki -, mikor
az eredeti ára csak tizennégy forint.
- Az istenugyse! Hát maga ezt nem tudta Ernyeczky bácsi?
- Hogyne tudtam volna? -
dörmögi az öreg berzenkedve. - De mikor
nekem így többet ér!
*
Hát tessék mármost azokkal a szegény takarékos praenumeránsokkal beszélni!
|