HISTÓRIA EGY HÁZASSÁGRÓL

1883

Ne vegyék kérem rossz néven, hogy megint hazamegyek a mi görbe országunkba. Ott vagyunk örökké, akik onnan jöttünk. Hisz mindenki csak ideiglenesen jöhet el, az is, aki sohasem kerül vissza többé. Mert ha van álom a halálban, én jól tudom, a gyermekévek folytatásának szövõdik az ott; a többi kimarad; levetjük, mint a rossz ruhát, ha oda belépünk, hol az örök semmiben újra hallik majd erdeink ismerõs zúgása, hegyi patakjaink altató morajával.

Mézes náddal írnák apáink viselkedését, ha úgy megszeretnék, ahogy mi gondoljuk, s idõk rokkájáról (mennyi színes selyemszál van azon!) legombolyítanák, ki melyikhez férne, ha úgy megszeretnék, ahogy mi gondoljuk, azt, amit anyáink szõttek, fontak egymás között.

Nem nyúl oda senki. Öreg krónikákban néha legfölebb én indulok utána egy-egy piros szálnak vagy fekete szálnak.

De biz a piros után megyek ma.

Mert hát olyan bolond nevetni való dolog is az, hogy az a jámbor szécsényi barát, a Páter Anzelmus micsoda galyibát csinált anno 1700 nagyságos és nemzetes özvegy gróf Franke Györgyné leányasszonyom dolgában.

Már errõl a furcsa titulusról is kitalálhatja minden házas és nem házas emberi lélek, hogy valami rendkívüli dolog történt vala a grófné, született Brizló Borbálával, mivelhogy ha leányasszony, nem lehet özvegy, és megfordítva. És azt is kitalálhatja, hogy engem illet a juss, ezt illõ ékességgel és tisztességtudással kimagyarázni.

Úgy volt, hogy Brizló Borbála a megyei comes, nagyságos gróf Brunszvik uram egyik számtartótisztjének, nemes Brizló Gábor uramnak volt leányzója s olyan ékességben bõvelkedõ, hogy maga a mi urunk, Thököly Imre uram is, amikor erre járt nehány évnek elõtte, éppen azokban az idõkben, mikor a királyságot kapta a szultántól, szemügyre vévén a formás hajadont, ekképpen kiáltott volna fel: »Szeretném elküldeni a szultánnak, hogy kvittek legyünk.« Kalotay Kristóf uram a várnagy is hallotta; de különben tessék megkérdezni magát Beniczky Péter uramat, akihez valósággal intézte a fejedelem ezeket a szavakat.

Egyebekben sehol sem találok említést szépségérõl, ami nem is csoda, mert miféle bolond íródiák lett volna az, aki belefogjon a mi asszonyaink kellemességeinek leírásába? Könnyebb az összes füveket összeszámlálni a vén Karancs alatt, hosszában, körös-körül.

Mikoron Borbála így virágoznék javában, lõn, hogy valami Franke György gróf vetõdik el a Brunszvik udvarába, ahol nagyokat lehetett inni akkoriban, egy nap a török urakkal, findzsákból és ibrikekbõl, másnap pedig az osztrák urak õkegyelmeikkel, vödrökbõl és billikomokból, azon mód szerint, amint vagy az egyik, vagy a másik rész uralkodék aznap a környéken. Mert olyan világ volt az, hogy még a szakácsnak, a derék Csuropka Jánosnak is politikus embernek kellett lennie: rá volt parancsolva, hogy mielõtt a tûzre tennék a fazekakat a grófi konyhán az ebédhez, mindenekelõtt beszélje meg mindég a vicevárnaggyal, nemzetes Kászonyi Gergely urammal, miképpen vagynak a hadi konstellációk és a politikai cirkumstanciák, mert lehetséges, hogy török uraimékat, akiknek sorbett és piláf volna fõzetendõ, déli harangszóra úgy elkergetik innen, mint a parancsolat, s helyettük szilvás gombóc mellé osztrák tisztek gyûlnek majd az asztalhoz déli harangszóig.

Szegény magyar urak ott, minálunk, csakhamar megszokták ezt a különös állapotot. Egészen berendezkedtek hozzá. Tudtak törökül is, németül is, hogy az uraikkal diskurálhassanak, s meg kellett tanulniok azonfelül tótul is, hogy a cselédjeik megértsék. Viseletük is ahhoz volt szabva. Felhúzták a kaftánszerû bõ kabátot, lenyíratták törökösen hajukat hátul, és mire kinõtt - éppen jó - mert akkor már más világ volt: copfot kellett belõle csinálni, németesen.

Legrosszabb volt ellenben a leányzóknak, mert ezeknek az udvarlóit, mikor már éppen megszerették, mindig elkergette a másik rész s ez az örökös sürgés-forgás, ez a lázas mozgalom, mely egész vármegyéket vetett-dobott erre-arra, meghagyta érintetlenül a pártákat.

…Hanem a Brizló Borbáláé, az odalett… valahogy odalett.

A fiatal Franke grófnak tetszett meg a leány. Legalább az járt utána… hogy volt, miképp volt, ki tudhatná a zûrzavaros napokban, az összetorlódott események között? Ej, mikor ezer patkó tapossa mezõinket, ki tudná akkor megmondani pontosan, hogyan hullottak ki a marmancsvirág csipkés, fehér szárnyacskái?

Volt valami nesze, hogy összekeltek s aztán - de már ennek különb híre lett a vidéken - a Thököly-félékhez állott be a gróf, és elesett. Halva találták a szandai völgyben a csata után.

Valamelyik dalia, gondolom, Kubinyi Boldizsár, levágott a szép szõke hajából egy gyûrûre valót, s elhozta magával, hátha talán hagyott valakit valahol.

S valóban, Brizló Borbála követelte magának a fürtöt, meg is kapta, de kérdés: jussal-e? Senki sem tudott semmi bizonyosat, megvolt-e a házasság, vagy nem volt? Csodálatos, hol lehettek akkor az öreg asszonyaink, hogy ezt ki nem süthették világosan?… Talán adat lehetne ez a történettudósoknak, hogy valamennyien kiköltöztek a vármegyébõl a törököktõl való félelmökben?

Ahogy volt, úgy volt, annyi bizonyos, hogy a szép Borbála tetõtõl talpig gyászba öltözködék, s nagy könnyhullatások között tölté az özvegyi esztendõt. Két napot böjtölt minden héten, s háromszor ment misét hallgatni. Mindebben pedig benne van az, amit egy jó feleség megtehet a férje kedveért - annak a holta után.

Mégsem hitték el neki a házasságot. De hát hiszen ott kellett lenniök a tanúknak? Hol voltak már azok tavaly óta! A nyavalyás Plachy Mihály beleharapott tavaszkor a fûbe - pedig fû sem termett; Veres István uram õkegyelme pedig kibujdosott vala azóta a fejedelemmel. Annak ugyan befújta a lábnyomait örökösen a hó - pedig a hó sem esett.

Õk ketten megmondhatnák, ha megmondhatnák. De még ha megvolt is rendje-módja szerint, kérdés: érvényes-e a házasság? Cudar egy pókháló ez! A török által megszállt területen nem érvényesek a pápai rendeletek, mert azokat ott nem lehetett kihirdetni. (De hát mi érvényes akkor itt?)

A mentes területeken ellenben a tridenti zsinat szab törvényt. Amelyik pap ebbe bele nem habarodik, az már bizonyosan püspök. Aki pedig püspök, az nem bolond, hogy itt ténferegjen ebben a kutyatartományban; az otthon sütkérezik valahol Rozsnyón vagy Egerben.

De ha nem hitték el Brizló Borbálának a házasságát, s ha el nem jöhettek vallomást tenni mellette nemzetes uraimék, akik látták, a gondviselés vette kezébe a dolgot, az küldött egy piciny tanút, mosolygó piros orcával, apró kövér kezecskékkel, aki mikor nem sírt, folyton gagyogott valamit a vánkosai közt.

Hanem - jaj, talán ki se mondom - bizony még ennek a becsületes »kis embernek« sem hitték el azt a házasságot. No, már ez mégis csak istentelenség!

Õ maga, a szép asszony, nem törõdött semmit a pletykával; feléje se ment az embereknek, talán nem is tudta, mit beszélnek, hanem mikor a fia hároméves lett, odajárult a szécsényi Anzelmus baráthoz, adjon neki egy esketési bizonyítványt.

Az Anzelmus barát, mihelyt meglátta az úrasszonyt, mosolygóra változott képpel kérdé, mi járatban lenne?

- Nagy bajom van, atyám! Nem tudom, emlékszel-e rá, hogy te eskettél össze bennünket a megboldogult urammal, a derék vitéz Franke György gróffal, akit az isten nyugosztaljon!

A tisztelendõ páter összefonta mellén a két karját és nem felelt, hanem tovább nézte azt a kis piros ajkat, amint mozdul, összecsukódik, kinyílik, azt a gyönyörû két szemet, amely ragyog, elborul, melegít, éget, világít és harmatozik. Szebb ez a tarokknál is!

(Pedig akkor még új volt ez a játék, s egy külön mestert tartottak a barátok, aki tanította.)

- Két derék tanúm volt - folytatá az özvegy -, jóravaló nemesemberek mind a ketten, hiszen emlékezhetel reájok. Ugye, emlékszel is? Az egyik meghalt azóta, a másik Törökországba ment. Most már csak benned van bizodalmam, jó atyám.

A derék Anzelmus hallani akarta a dolgot még tovább is.

- Egy kis fiacskám maradt, gyönyörû szõke gyerek, olyan, mint egy kis angyal… az apjára hasonlatos. Ennek a szegény gyereknek semmije sincs, pedig az apja gazdag grófi famíliából való. Nagy birtokaik vannak Sziléziában. Testvérei elüldözték ide pénz nélkül, szeretet nélkül. Hát énnekem egy esketési bizonyítvány kell most tõled, atyám!

Anzelmus kidüllesztette nagy szürke szemeit, összegyûjtötte a homlokráncait egy rakásra, s aztán meghosszabbodott képpel mondá, hosszú kezeit kámzsájába mélyesztve:

- Bizony nem emlékszem a dologra, jó asszonyom.

Most hirtelen kihúzta az egyik kezét, s megütögette a homlokát, mint valami befõttes üveget, hogy fölrázza, ami talán az alján van.

- Hiszen annyi embert eskettem már én meg azóta! Aztán olyan idõk ezek, kegyelmesem, hogy néha a magam nevét is elfelejtem, s a gvárdiántól kérdezem meg olyankor.

Hanem most az egyszer nem kellett elmennie a gvárdiánhoz. Az úgysem tudta volna.

Sokkal közelebb esõ volt, hogy a grófné asszonyom belenyúlt a selyemtafota krispinjébe, kivett onnan egy zacskó kemény tallért, s odatette a pulpitusra.

Anzelmus atya kivicsorította fogait, behunyta az egyik szemét, a jobbikat, s csodálatos!… emlékezni kezdett az esküvõre.

Le is ült nyomban az asztalához és megvigasztalta azt a szegény, szép, szomorgó asszonyt. Kiadta neki a bizonyítványt, hogy õ eskette meg ekkor és ekkor; aláírta ékes, cikornyás manupropriával, teleszórta porzóval, s még le is fricskázta nagy udvariassággal, az ajtónál pukkedlit vágott, azután egész megelégedéssel bement a refektóriumba, tovább tanulni a tarokkot. Mégis csak szebb az!

E tájt pedig, mondják, szigorú élet járta a kolostorban, de azért meg lehetett szenvedni. Mert isten világot virrasztott az õ szolgáinak agyvelejében, hogy azok kényelemmé tették a kényelmetlenséget s vígságokká a szomorúságokat. Így, teszem azt, nem volt nekik megengedve, hogy két verdung bornál többet ihassék egy-egy perszóna naponként - ha csak vendég nincs, mert akkor ad libitum ment, aki mennyit bírt.

A szent helyek, hogy egészen ennek a kornak a beszédjével éljek, gazdagon valának éléssel megtakarva. Lõn tehát, hogy sohasem fogyott ki belõlük a vendég. Ha pedig már éppenséggel nem szállott volna senki hozzájuk, a zimankós idõnek vagy másnemû oknak miatta, a jámbor barátok pénzért fogadtak egy vendéget, diurnumot fizetvén neki, ha velök lakmározik.

Ezt az enyhítõ körülményt okvetlen föl kellett hoznom Anzelmus eljárása mellett, aztán talán még más mellékkiadásai is lehettek, de már ezeket egye ne piszkáljam?

Szép Brizló Borbála megörült az esküvési levélnek, még abban az évben, mihelyt lecsillapodék az odavaló föld a háborúságoktól, megindult anyai bátyjával, Kászonyi Gergely urammal Sziléziába, törvénnyel járni ki fia örökségét.

És az nem is volt valami nehéz. Hiszen csak azt kellett bizonyítania, hogy törvényes maradéka van Franke Györgynek, s mindjárt ki kellett adni a lindeni és strawitzi uradalmak felét, mert a megboldogult Franke grófnak csak egy élõ gyermeke volt már, a fiúsított Franke Johanna grófnõ. György, mint tudjuk, elesett Magyarországon, Leopoldot pedig a vadkan tépte széjjel idõközben.

Johanna grófnõ magas, szikár leány lehetett, sápadt, szeplõs arccal és olyan sajátszerû fehér hajjal, mint a kanárimadár tollazata. Kászonyi Gergely uram, aki pedig asszonylátó ember volt, legalább nem nagyon tulipánozza ki õnagyságát, sõt még azt jegyzi meg errõl az útról vezetett Diáriumban, hogy az esõ becsurgott az orrán át. Egyszóval, nem minálunk volt, mikor a szépséget osztogatták.

De ha nem volna errõl királyi oklevél is - biz’isten talán mégsem hinném Kászonyi Gergelynek -, mert nagy haragos indulatba jöhetett a Johanna grófnõ praktikája miatt, s nem lehetetlen, selymaságból hirdeti vala annak csúf voltát.

Mivel úgy történt, hogy amint beállítottak útportól elmarva egy este a strawitzi zöldfedelû kastélyba, s atyafiságosan elõadnák magyar õszinteséggel: miért jöttek, hogy a gyerek jussáért jöttek, s megmutogatván az esketési és születési dokumentumokat, Johanna grófnõ arcát elfutotta az öröm pirossága, nyakába borult szép sógornéjának, összevissza csókolta a fehér hattyúnyakát, a homloka márványát, a kis rózsás gödröcskéjét az álla alatt és ahol érte. Azután a kezére kapta a kis Gyuri fiút, nyalta-falta, bubuskálta, hossza-vége nem volt annak. Éppen olyan, szakasztott az a száj, valóságosan az az orr, az a homlok, az a mosolygás, mint a szegény megboldogult bátyámé, a derék vitéz Franke György grófé volt, akit az isten nyugosztaljon. Hajso, hajso, kis szõlõgerezdem! Ezüstös morzsácskám… Bizony jól tettétek, kedves rokonaim, hogy eljöttetek, hogy így bearanyoztátok szegény penészes hajlékomat. No, hát mármost mindenekelõtt vacsoráljanak meg jóízûen kegyelmetek, kedves sógorném galambom s kegyelmed is, vitéz Kászonyi Gergely bátyámuram, azután pihenjenek le a selyem ágyaimba, reggelre majd megbeszéljük a többit.

Hanem reggelre kelve - egy lelket se talált szegény asszonyunk a kastélyban, ki volt halva egészen; se úrnõ, se cseléd; a káromkodó Kászonyi léptei kísértetiesen kopogtak a néma folyosókon.

- Mi történt itt? - tûnõdék Brizló Borbála, a kezeit tördelve.

- Nem tudom, édes mézem. Hanem ha már magamra vettem ezt a dolgot te éretted, hát ki is viszem, engem úgy segéljen. Valami ármány van! De végére járok - mint amilyen igaz, hogy kálvinista ember vagyok.

Biz azt eltalálta, hogy ármány, mert Johanna grófnõ még az éjjel átköltözött összes udvari népével, csatlósaival, udvarnokaival, fehércselédeivel a lindeni vörösfedelû kastélyba, de maga meg nem pihent ott, le sem szállott, unos-untalan tengelyen volt útban, míg csak meg nem állt a kocsija két hét múlva délben, éppen a szécsényi klastrom elõtt.

A barátoknak nagyon rossz napjuk volt. Valami nagy kegyelmes úr jött aznap Szügybe a császár képében, hol is nagy lakomát csaptak, minden eleven léhûtõ embert meginvitálván arra a környékrõl, mert tisztességes nemes urakat már akkor bajos volt fogni az ilyenhez - miért a barátok drága pénzért sem kaptak a mai napra vendéget. A famulus hiába lótott-futott kiöltött nyelvvel egész nap egyért: mindenki Szügyben eszik. Kétségbe voltak esve.

Hát, mintha a mennybõl hajítanák, mikor egyszerre csak becsörtet az udvarmesterével az a katonás asszony, s Anzelmus barát után tudakozódik. No, van már vendég, hála istennek!

Anzelmus barát nem volt jelen, valahol a lugasban, dús lombok közt nagy titokban dohányozni tanult. Mindig tanulásban találjuk a jámbor férfiút. Kutya keserû palánta ez. Nem tudom, mit szerethetett meg rajta Thököly Imre uram õnagysága, hogy divatba hozta - talán a fantáziáját kövéríti az embereknek?

Anzelmus elõkiáltatván, eldugta a szerszámot az orgonabokorba, s alázatosan bekullogott a marcona asszony elé, aki csípõjére rakván gyémántgyûrûs kezeit, ráförmedt zordonan:

- Kend az az Anzelmus barát?

- Alkalmasint én vagyok az.

- Kend eskette össze a néhai bátyámat, a derék vitéz gróf Franke Györgyöt, akit az isten nyugosztaljon, valami Brizló Borbála hajadonnal?

Páter Anzelmus gondolkozni kezdett, miközben sajátságos mosoly járkált duzzadt ajkai körül, mintha a szájába akarna beszaladni. Hanem azt már mégse tette meg.

- Hogy én eskettem-e õket össze? - szólt száraz, kimért hangon, s szemeit hirtelen lekapva a hölgyrõl, mert észrevette, hogy az is rászegezi az övéit gyanakodva. - Meg vagyon írva, nagyságos jó asszonyom! S ami meg vagyon írva…

- No, mi van azzal?

- Azt a macska se vakarja ki - mondá Anzelmus ájtatosan.

Az úrnõ arcát elfutotta erre a méreg, s nagyot dobbantott a lábaival. Úgy megijedt Anzelmus, hogy meg se nézte - mai napig se tudja, kicsinyek-e?

- A macska nem vakarja ki, hanem majd kivakarod te.

Egy arannyal telt erszényt vett ki a zsebébõl, s odadobta a páternek.

- Nesze, fogjad, s azután markold meg a tollat, s add ki nekem a bizonyítványt, hogy az elsõ írás nem ér egy lyukas poltúrát sem; sohasem is láttad Franke grófot, nem hogy te adtad volna össze Brizló Borbála leányasszonyommal, csak az epekedõ siralmai, mázos-bûvös kérelmei lágyították meg a szívedet iránta, úgy jutott a bizonyítványhoz. Hanem most emitt vallod a színigazat. No, hát írod-e már? Ne okoskodj, páter, mert mindjárt visszaveszem a zacskómat…

Dehogy okoskodott, dehogy… leült és kiadta Franke Johannának is a bizonyítványt, hogy nem igaz abból az elsõ bizonyítványból egy szó sem. S csak azt kötötte ki õnagyságától, ne vetné meg férfikísérõjével, ismeretlen nagy jó urammal, vendégszeretetöket a mai napra.

S eközben arra gondolt, iszen jöhet még olyan ember is, akinek az kell majd, hogy egyik bizonyítvány sem igaz. Vétek is lenne az ilyen dolognak röviden bevégzõdni.

Pedig bevégzõdött. Mert, hogy ím pörre került a dolog Boroszlóban, mikor a szegény Brizló Borbála felmutatta az okmányait a törvény elõtt - odalépett Franke Johanna is a maga okmányaival, amely egészen elvette a serpenyõ inga erejét.

A bíró felháborodva mondá:

- Hogy mit ítéljek most már, nem tudom - de hogy azt az Anzelmus barátomat nem ártana a füstre tenni, azt gondolom.

A szegény Brizló Borbála megtört, mint a liliom, ott íziben elájult. Kászonyi Gergely uram a fogait csikorgatta dühében.

- Majd megmutatom, majd kikeresem én a húgom becsületét, megálljatok - és megfenyegette ökleivel Johannáékat. - Amibe én egyszer belefogok, meg vagyok én abba fogódzva, hallja kegyelmetek… Majd kötök én még erre a dologra görcsöt, de ki nem oldják kegyelmetek.

Mikor magához jött, nyájas szavakkal vigasztalta:

- Ne sírj, édes bokrom, legyen meg a te vigasztalásod. Ne rontsd szemeidet, kis arany gyertyácskám, mindent jóvá hozok. Érted még azt sem restellem, kálvinista ember létemre elmegyünk együtt a szentséges atyához Róma városába. Meg merem én mondani annak is, ami szívemen van… beszéltem én már nagyobb úrral is, Thököly Imre kegyelmes urammal Besztercén… az is parolát adott nekem. No, hát ne is búsulj, kedves passzomántom!…

Rárakott volna már õkegyelme minden hízelgõ szót a világon, csakhogy egy kis kedvvel festhetné meg a fekete felhõit.

- Messze van az ide! Sohase érnénk mi oda - ellenveté az szomorúan. - Aztán tenger pénz kellene ahhoz!

- Dehogy van messze, dehogy. A kilencedik nagy város mi hozzánk. S azok a bolond idegen népek mind olyan közel építik a városaikat egymáshoz, hogy az egyik kálvinista toronyból átkukorékol a kakas a másik torony kakasához a másik városban. Valami gyönyörûség az, Borcsa húgom, ahogy ezek a kakasok veszekesznek. Észre sem veszed, úgy ott leszünk. A »Rigót« is elvisszük világot látni. (A »Rigó« a kis Gyuri volt.) Aztán hogy sok pénz kell? Potomság az egész! Eladom a nyéki udvartelkemet. Úgyis az ördögnek kell, nem nekem, az ekémet sem rontom vele. Az a hóbortos Retky József komámuram éppen a minap ígért érte háromszáz aranyforintot. Mintha az Ipolyba dobná a gyámoltalan… No, látod, kis láncom, hogy úgyszólván ingyen járjuk meg azt a Rómát.

Mondjam-e tovább is, hogy elmentek? El bizony - mert elárulom, én magam is a pápai levéltárból szedem ide össze a lábaik nyomát; nagy foliánsokban talán száz árkuson is van megírva az a tömérdek levél, üzenet, ami ebben az ügyben jött-ment esztendõkön keresztül Rómából Esztergomba, Esztergomból Szécsénybe, s mind a két városból ismét vissza Rómába. Ha mindenik levél egy barázdát szántott volna, amerre ment - vagy öt esztendeig pihenhettek volna az ekék vagy három országban.

Hanem egy-egy barázdát mindenik szántott mégis a szép Brizló Borbála tejszín arcán. Csakhogy szép volt az még azokkal is.

Végre aztán elsimította valamennyit õszentsége, ki is mondta, meg is üzente a fiatal királynak Bécsbe (mert az öreg Leopoldus nem volt kíváncsi a kimenetelre, nem várta be, meghalt még harmadéve), megizente mondom, s kiadta pecsétes iratban, hogy Franke György gróf házassága Brizló Borbálával érvényes és tökéletes.

Lám, nemzetes Kászonyi Gergely uram beleõszült, beleszegényedett ugyan, de megmutatta, hogy mit tud: most már meglett volna a nagy triumfus - ha egy kis bibe nincs, egy kis baj, amibõl nagy baj is lehet.

Ez pedig abból állott, hogy a magyar királynak van egy furcsa privilégiuma; õ tudniillik »hogy tetszik«-et játszhatik a római pápával.

Ez pedig olyanformán megy, ha nem is egészen úgy, mint amikor a mi patyolat népünk, az ifjúság, játssza a »hogy tetszik«-et. A római pápa minden jelentõsebb intézkedésénél megkérdi a királytól: »hogy tetszik?« A király aztán felelheti: »sehogy« (non placet) vagy azt mondhatja: »Úgy tetszik, ha ilyen vagy olyan«… de az igaz, bólinthat is a fejével, hogy (placet) »nagyon tetszik«.

Én uram istenem, ugyan mit szól mostan?

Hát bizony mozgott a hírére, de nyomban, Franke Johanna grófnõ, járta az országtartó nagy urakat, küszöbrõl-küszöbre, költött, hízelgett, fût-fát megmozgatott, nagy hasznára volt az is, hogy osztrák golyótól esett el a bátyja, akinek a fia most meg fogná kapni a sziléziai birtokokat. Kuruc lesz az már, abban nõtt, abban hal meg. A kurucnak pedig rövid az igazsága Bécsben. - Sõt elment személyesen a királyhoz is. Mert akkor már nagyon a körmire égett. Brizló Borbáláék neszét vették a bajnak, s Bécsben termettek szintén. No, de azoknak nem volt semmi hatalmas patrónusuk.

I. József a dolgozószobájában fogadta Johannát, éppen ott volt jelen a savoyai herceg is, akivel folytonosan csevegett, oda sem hallgatva a Johanna beszédére.

Csak néha-néha pillantott a könyörgõre, de akkor is hirtelen lekapta róla savószín apró szemeit, s fiatalos, kissé pufók arcán kelletlen felhõcske futott át. Untatta már ez az ostoba dolog, mellyel négy nap óta beszélik tele a fejét a miniszterek.

- No, hát placet? - súgja a savoyai herceg tréfásan a királynak. - Tetszik-e?

A király félrehúzta száját, megfogta a tollat, belemártotta a tintába és odakanyarította feleletnek az elõtte fekvõ pápai irat alá nagy kövér betûkkel:

»Non placet. Nem tetszik. Josephus primus.«

Kegyesen intett a grófnõnek, hogy távozhatik, s ezzel el volt ütve a nagy port felvert ügy, földönfutóvá téve három ember, köztük becstelenné egy asszony, névtelenné egy gyermek. De hát meglehet, így volt igaz.

Alig távozott a grófnõ, rögtön megjelent újra az udvarmester, hogy Brizló Borbála kér kegyelemben kihallgatást.

- Már késõ - mondá a király szórakozottan.

- Már késõ - sziszegé megijedve az udvarmester, mert már késõ volt neki is Brizló Borbálát be nem ereszteni.

Betört a terembe, s ott állott délceg termetével meghajolva a király elõtt.

Gazdag, sötét haját leereszté, két fekete szeme a hosszú selyempilláktól beárnyékolva, bíborpiros ajka könyörgésre nyitva, s aztán ez a kérés csengettyûhangokba öntve. A király nem bírta levenni róla éhes tekintetét.

A jó Eugen herceg, aki sokat engedett meg magának ebben az idõben, észrevette izgatottságát s hamiskás arccal hajolt ismét föléje:

- De már ez?

A király elmosolyodott. S amint ott babrált az ujjaival az íróasztalon, hallgatva a szép panaszlót, kezébe tévedt a toll, még ténta is volt benne. Egy gyors vonással kitörülte a »non« szót. Ott maradt feleletnek a puszta »placet«.

A herceg az ablak felé fordult, úgy nevetett, de úgy nevetett, hogy a szobát is ott kellett hagynia.

A király fölkelt, megfogta a szép térdeplõ kezét, hogy fölemelni segítse.

- Grófné! - szólt. - Nagyon meg vagyunk elégedve õszentsége intézkedéseivel. Helyesnek, kedvesnek tartjuk. Kegyelmed be van helyezve fia birtokaiba.

S ezzel aztán érvényes lett a Franke gróf házassága örökösen. Mert ez az a jus placeti, amit a tudósok annyit fejtegetnek, s mert - nem lehetetlen - hátha így volt igaz?

Én nem tudom. Nem is beszélem tovább, mert még el találnám magamat szólni valamiben… Én csak azt látom be ebbõl a történetbõl is, hogy a mi szép asszonyainknak semmi, de semmi se lehetetlen a világon.