|
Sok tarkabarka
dolgot írt meg hajdan a pajkos tollú Boccaccio. Veronai, florenci asszonyok
segítették benne. Amennyi rossz fát azok a tűzre tettek, annak a hamujában
növesztett ő virágokat.
És annyit… de
annyit, hogy az ember azt hinné, nekünk, akik elkéstünk, csak az erényeik
jutottak már, hogy történeteket szőjünk belőlük egy boldogabb
időszaknak, amikor megint vétkezni fognak az asszonyok.
…Mert nehéz
megmondani, mikor boldogítóbbak: vétkeikben-e vagy ártatlanságukban?
Hanem én most
ezen nem tűnődöm, mert nekem még van egyetlenegy gonosz történetem a
fiókomban.
Igaz, hogy a
Peresziné nagynénémmel történt, s talán illetlenség is elbeszélni… legalább a
Maróthyné nagynéném mindig arra intett: »Csitt, gyerekek… ha már egyszer
megtudtátok a dolgot, hát legalább mélyen hallgassatok róla, mert ezt nem
szabad elbeszélni, ez nagy titok, aki ezt elmondja, mindjárt hátra fordul az
arca, s olyan csúf lesz, hogy szörnyűség…«
De ez aligha úgy
van, mert Maróthyné nagynénénk sokszor elmondta ezután másoknak, s az arca még
mindig elöl van, de az igaz, olyan csúf lett, hogy szörnyűség.
No, de ‘iszen
húsz esztendeje már ennek, s akkor se volt valami híres szépség. Talán azért is
haragudott Peresziné nagynénénkre, mert az meg olyan gyönyörű menyecske
volt, hogy példának okáért, az egyik udvarlója, ez a most élő Kamuthy
Lázár bácsi úgy belebolondult: instanciát írt a királyhoz, hogy ezentúl, azt
mondja, a Pereszi Pálné asszonyom képét veresse a húszasokra, mert ő
különben el nem fogadja készpénznek.
Nem tudom,
eljutott-e az instancia a királyhoz, hanem Kamuthy Lázár bácsi eljutott a
bolondok házába, ott verték ki a fejéből hideg vízzel a Peresziné
bűvös arcát.
Egyébiránt
Kamuthy Lázár bácsi ártatlan ember ebben a történetben. Hanem annak nem ő
az oka, mert úgy mondják, éppen azért bolondult meg, hogy neki ártatlannak
kellett lennie.
A szép asszony ugyanis hideg maradt iránta. Mert hihetõleg
jobban szerette a férjét. De viszont nem maradt volna - azt mondják - hideg
bizonyos Fátyoly Imre iránt. Hát, mert hihetõleg jobban szerette a férjénél.
Hogy Fátyoly Imrére maga Pereszi bácsi is gyanakodott, s
eltiltotta volna a háztól s több efféle…
Én bizony nem tudom, s talán senki sem tudja.
Lehet, hogy Maróthyné nagynénénk Boccaccio valami ismeretlen
novelláját hallotta valahol, a százon túl egyet, s Peresziné nagynénénkbõl
esztergályozott ki egy százegyedik bûnös asszonyt, aki kimaradt a Dekameronból.
Én csak arról az egyrõl állok jót, hogy Pereszi Pali bácsi
igen becsületes és jámbor ember hírében állt. Az adóját pontosan fizette, és
mindig az erõsebbekkel szavazott. (Mert az újabb kor novellaírójának már
ezekkel a színekkel illik jellemeznie hõseit.)
A feleségét nagyon szerette, minden vasárnap eljárt a
templomba, és csak egyetlen különös passziója volt. Az a szilárd
vasmeggyõzõdés, hogy az egész világon csak az õ órája jár jól. Mert vannak még
erõs meggyõzõdések a mai romlott században is!
Pereszi szenvedélye nem volt költséges, mert a kis ketyegõ
jószág, melyhez e rendületlen hit tapadt, egy közönséges, úgynevezett
klepszidra óra volt… Licitáción vette valamikor fiatal korában nyolc forintért.
Se veszedelmes szenvedély nem volt, mert mindössze egyszer
került miatta bajba, mikor Vácon erõnek erejével a magáé szerint akarta
megigazítani a vasúti órát, s azok az oktalan konduktorok lerángatták a
székrõl.
Az ismerõsei azonban szívesen elnézték gyengeségét, hogy
amikor benyit, elsõ dolga végig igazítani az órákat a magáé szerint…
A szolgabírói hivatalra igaz, amiatt lett képtelenné, mert
úgy a makacssági végzések kimondásánál, mint minden más dolognál sohasem akart
tágítani az õ óramutatójától, ami rengeteg zavaroknak és differenciáknak lett
szülõanyja… Azoknak a bolond prókátoroknak mindig rosszul járt az órájuk. Végre
is el kellett mozdítani, de éppen ez vált javára, mert legalább utána nézhetett
a gazdaságának.
Jó gazda volt, délelõtt, délután mindig a mezõn lakott a
külsõ munkánál. A szép menyecske pedig unhatta magát azalatt otthon…
De hát ‘iszen arra valók a horgoló-, meg a kötõtûk… az
aranyos kedves ujjacskák mozgása kergette a perceket, órákat.
A puha fehér pamut, amint fogy-fogy… az idõ is fogy vele
együtt, kivált ha a pamutot Fátyoly Imre tartja, amint gombolyítják. No, de már
ajtóstul benne vagyok a Maróthyné nagynéném csiklandós pletykájában.
Mert azt mondja, mihelyt Pereszi kivette a lábát a házból,
Fátyoly Imre, aki átellenben lakott, mindjárt áthurcolkodott egy kis
beszélgetésre a menyecskéhez a hátulsó kertajtón át, hogy meg ne lássák.
Csodálatos különben, hogy ez soha ki nem tudódott
bizonyosan.
De ha nem is… kevés híja, hogy nagy veszedelem nem lett
belõle. A szeplõs Borcsa szobalány, aki akkor ott szolgált Pereszinénél,
bizonyíthatja… ha az ember kérdezné tõle… csakhogy nem érdemes, nem illõ
felpiszkálni.
Az történt egy délután, hogy Pereszi, szokás szerint,
megigazította otthon a faliórát a zsebórája szerint, s azzal nyugodtan
elballagott az aratókhoz.
S miután az Imre ideje mindég a Pereszié szerint volt
igazítva, õ is átsuhant a szépasszonyhoz, ki már feketekávéra várta otthon.
Midõn Pereszi a templomhoz ért, a falu végén eszébe jutott a
toronyórát is megnézni. Biz az éppen egy félórával sietett.
Pereszi élénk vágyat érzett volna magában fölmenni a
toronyba, de a toronyajtó be volt zárva, azért hát rárivallt a harangozóra:
- Menjen kend rögtön a kántorhoz. Kérje el a toronykulcsot.
Micsoda szemtelenség az, hogy így bolondítják a falut! Még csak két óra négy
perc. Kendtek minden embertõl ellopnak naponként egy félórát. Nyolcszáz lakos,
az éppen négyszáz óra! Hát van kendteknek lelke ennyi munkaidõtül fosztani meg
az államot? Takarodjék íziben…
A harangozó elcammogott, meghozta a kulcsokat, s mikor a
toronyba ért, a tekintetes úr alulról dirigálta, hogy állítsa meg a nagy mutatót:
idébb valamivel, hallja kend… most meg már odább egy kicsit! Megint idébb…
Ejnye, de címeres szamár kend!
S amint így nézné a fontos mûveletet, szürke színû szemeit a
magasba emelve, hát valami kis bogárnak, amint ott röpködne a kopasz feje
fölött, megtetszett az a két mozgó szürke karika, s beleröpült a bolond az
egyikbe.
Pereszi uram egyszerre irtóztató fájdalmat érzett a bal
szemében, fölordított: »megvakultam«, s rohant eszeveszetten haza. Bánja is õ
akár delet mutasson a toronyóra. Neki már éjszaka van az egyik szemére. El volt
borítva vérrel, semmit se látott rajta.
Otthon a menyecske javában mulatott az udvarlójával talán
kéz a kézben… s amit a szemek beszéltek, azt az ajkak magyarázták talán, mikor
künn az ajtó elõtt elkiáltja a Borcsa leányzó:
- Jaj, istenem, a tekintetes úr!
No, de ez eddig benne van minden közönséges történetben.
Mindig így történik, hogy az udvarló bent vigad az asszonnyal a szobában, mikor
a férj váratlanul megjön - olyan ócska, elcsépelt bonyodalom ez már, hogy
szinte sokkal érdekesebb, ha egyáltalában haza se jön a férj.
Az udvarlót a régi történetek szerint a sifonér-kasznyiba
bújtatja az asszony, s emiatt a hitvány kasznyi miatt, hogy kinyitják, kell
azután trémáznia az olvasónak egy félköteten át.
Én nem vagyok ilyen kegyetlen, s Pereszi nagynéném maga is
sokkal ravaszabb asszony volt.
Azt mondta Imrének egész nyugodtan, mert a nõk a legnagyobb
veszedelem idején a legnyugodtabbak:
- Menjen át, barátom, a másik szobába. Majd eligazítom
valahogy. No, ne féljen, semmit se féljen.
Az ajtó megnyílt, s Pereszi belépett a vérbe borított egyik
szemével.
- Pali! Istenem, Pali! - sikoltott fel nagynéném. - Mi
történt?
- Nem tudom, Anna. Megvakultam. Oda vagyok. Csak úgy
egyszerre bele jött a szemembe… Segíts rajtam… Talán orvosért kellene…
- Mindenekelõtt feküdj le… hamar, hamar… Oh, én kedves kis
szemecském… vérbe borult kis csillagocska!… Fáj, ugye fáj? - gügyögte gyöngéd
szeretettel.
- Már nem olyan nagyon, mióta te simogatod a homlokomat,
azzal a jó… azzal a puha kezecskéddel.
- Hát semmit se látsz, édes Palikám… Hunyd be csak az ép
szemedet is.
- Semmit, semmit! - hörgé tompán, amint ott feküdt hanyatt a
hirtelen felbontott ágyban.
- Ne mozdulj… meg ne moccanj! Egy vizes rongyot hozok rá…
hátha kihúzná a mérget?
S elsuhant, mint egy gondos tündér, a szép finom fehér
zsebkendõjét vízbe mártani a másik szobába.
- Pszt, Imre… pszt! Rögtön utánam jöjjön ki lábujjhegyen, s
menjen bátran keresztül a szobán ki… Nem lesz semmi baj.
S egy hamiskás biztató csókot vetett Imre úr felé.
Szeme nevetett, tüzes szikrákat hányt, hófehér karjaival
pedig úgy tett, mint ahogy a delejezõ kis boszorkányok, mikor a holdkórosokat
csalogatják.
- Jöjjön, jöjjön.
Egy ugrással ott termett a férje ágya mellett…
- Itt a kendõcske, hadd tegyem rá, puhán, gyengén, így… ugye
jót tesz… ugye? Jaj én teremtõ istenem! - kiáltott fel egyszerre szívszaggató
ijedelemmel. - Pali, Pali… A másik szemedbe is ni, hogy tódul a vér… Hamar,
hamar hadd szívjam fel… hadd szívjam, ha ölõ méreg is.
Piros ajkait férje egészséges szemére tapasztotta. Soha
ilyen édes pióca, mely csókolt és húzott egyszerre!
A jó Pali bácsi ott feküdt sápadtan, összezsugorodva nagy
jámborul, hagyott szegény mindent tenni magával a sötét éjben, mely föléje
borult.
- Ki van itt? - lihegte. - Ki jár itt, Anna?
- Senki… senki. Csak a szél nyitotta ki az ajtót.
- Valaki keresztül ment a szobán… úgy tetszett az imént…
- Oh, te képzelõdõ kis bolondom! Nem jár itt senki, még a
légy sem… No lám, lám, már semmi baja ennek az egyik szemednek… a másikat is
meggyógyítja a víz… meg a feleségecskéd.
És meg is gyógyította. Mindössze egy kis gyulladás lett
belõle, amelytõl éppen nem vakult meg Pereszi Pali bácsi - ha ugyan már nem
volt vak réges régen -, föltéve persze, hogy Maróthyné nagynéném igazat mond, s
nem úgy másünnen alkalmazta ide ezt az esetet, mert hasonlít az kissé a
Boccaccio észjárásához… hanem - már csak kimondom - hasonlít biz az Peresziné
nagynénémhez is.
|