Mi a görbe országban ritkán hallunk valamit az Alföldrõl.
Tót aratók, mikor elhozzák a részüket, elejtenek néha egy-két szót: pénzért
veszik ott a követ a bolondok, sehol egy hegy, amely szépen elzárná a vidéket,
olyan az egész országuk, mint egy óriási kád, amelynek minden oldala szétesett.
Hát tessék aztán ebbõl okosnak lenni: milyen az Alföld?
Alföldi ember sohasem kerül mihozzánk, híres madaraik nem
néznek el idáig, sem a daru, sem a kócsag. A miénk egy se kevély, mind elmegy
oda is! Csak a nótáikból jut el felénk egy-egy, de az sem egyenest. Valamelyik
szárazdajka hozza el rendesen Pestrõl, mikor már nagyon el vannak koptatva. Nem
is szíveket gyújtogat õ azokkal, hanem kis gyermekeket altat velök. Szegény
öreg nótáknak az a sorsa!
Oda vágytam pedig már gyermekkoromban, ahol ezek a nóták
születnek, hol a tündérek lába tapossa a homokot, regényes füzesek ahol nem
csapódnak össze oly zordonan, mint a mi fáink, hanem csak suttognak, mikor a
szél azt a nagy szürke pántlikát gyûrögeti, simogatja, amit a mappán Tiszának
neveznek.
Hát egyszer aztán úgy esett, hogy a Mari húgomat kellett
elvinni Szolnokra nevelõbe. A gyámunk, Pélly, engem is elvitt, egyrészt, hadd
lássam az Alföldet, de másrészt, hogy otthon ne csináljak addig rendetlenséget.
Gyönyörû volt az út, persze nekem, mert Gábor bácsi már járt
erre egyszer, a húgom pedig nagyon szomorú volt, akkor hagyta el szülõfaluját
elõször. Kendõcskéjét, mellyel a feje be volt kötve, mélyen lehúzta az álláig,
nem nézett sem ide, sem oda és csak mikor a kendõ egészen átnedvesült szép
fekete szemei környékén, arról vettük észre, hogy folytonosan sír. Mert még
csak gyermek volt akkor a mi kis Mariskánk.
Pélly bácsi különben is fumigálta a vidéket. Egykedvûen
pipázott és az óráját nézegette. Vidék, vidék, az isten mind egymás képére
teremtette a vidékeket. Egyik bikkfa olyan, mint a másik bikkfa. Õt hát ne is
untassam az ilyen ostobaságokkal.
Tengelyen utaztunk, hanem el volt határozva, hogy Tokajtól
Szolnokig csónakon megyünk a Tiszán. Mindenki úgy javasolta, kényelmesebb is,
rövidebb is. Mondanom sem kell, hogy a tiszai hajóknak még akkoriban híre sem
volt.
A fuvarost Pernye Mihálynak hítták, zömök, barátságtalan
képû, durva ember, akit nem vetett fel a szapora beszéd. Kelletlenül
válaszolgatott kérdéseinkre:
- Mikor indul Tokajból a komp?
- Hát csak indul, indul… amikor rágondolja magát.
Tudós ugyan nem lehetett senki a Pernye uram feleleteibõl,
hanem azért odaértünk Tokajba éppen jókor.
Csodálatos szép városnak tetszett elõttem; egyik fõutcája
már akkor is ki volt kövezve, hanem - mi tagadás benne - olyanformán, hogy
Pernye uram mindig a legnagyobb sárban, a széleken eveztette ekhós szerekét,
szakavatottan rángatván a gyeplõt ide-oda.
- Gyi Sármány, Tüzes! Gyi te! Hophó! Rá ne menjetek valahogy
a kövezetre!
Mondom, jókor értünk oda, a csónak éppen indulóban volt
Szolnokra. Pernye nagy hirtelenséggel lerakott bennünket a parton, s miután
rendbe hoztuk vele s a hajósgazdával is a dolgunkat, markos evezõslegények
berakták cókmókjainkat az öblös vízi jármûre, s mi magunk is beültünk
kényelmesen.
- Hát ez a Tisza! - fitymálta a húgocskám. - Hiszen ez csak
olyan víz, mint a miénk!
Pélly bácsi nevetett, majd nyájaskodva felelte:
- És te ugyan milyennek képzelted, fiacskám?
- Én biz azt gondoltam, rózsaszín vize van, s aranyhalak
úszkálnak benne. Aztán, hogy cápák is vannak…
- Oh, te kis bolondom!
És megcsipkedte elõre nyúló állát, aztán, hogy mosolyt is
fakasszon, megcsiklandozta egy kicsit.
- Itt futott egy nyulacska… erre… erre.
Amire aztán kipirult tündöklõnek a mi kis Mariskánk arca,
mert hát nevetni való is az, hogy olyan nagy gyerek az a gyámapa.
No, még mit… most meg már fölemelte a levegõbe, mint egy
babát, s elkezdte hajsókálni a víz fölött, hogy úgy röpködtek a szoknyácskái,
mint a szárnyak, s a selymes haja is egészen körülcsapkodta a fejét.
- Ugye félsz most? Gyertek ide cápák, rákok, egyétek meg a
Marcsánkat!
- Bácsi, mit gondol? - tiltakozott szigorú hangon, szemérmes
oldaltekintettel az átellenben ülõ, mintegy tizennégyéves fiúra, ki anyja, egy
kövér asszonyság mellett nézte a jelenetet.
- Ej, ej, azt hittem, örülsz neki, ha játszom veled.
- Igen, de nem illik… nem, nem - s kacéran rázta
összeboglyozott fejét. - Mert már… hiszen én már nem vagyok éppen kislány.
- Nem vagy kislány? Mát mi az ördög vagy? Nyolcéves vagy.
No, ez nem rossz. Haj jajjaj! Nézze meg az ember a félnapos macskát… máris
nyiladozik a szeme… Ha sohasem is, de erre, úgy segéljen, iszom egyet. Ez nem
rossz.
A szeredás és kulacs ott volt mindig a bácsi vállán. A
szeredás tele van tömve hideg ételekkel, de biz a kulacs már üres volt.
- Hüm! Nem kotyogsz, kutyahitû? Hm. Jó volna megtölteni
valahol. Teringette, hiszen éppen Tokajban volnánk vagy mi… Hé, hajósgazda,
mikor indulunk? Van-e még idõ?
- Akár egy egész óra - felelte foghegyrõl a vén evezõs,
agyarkodó tekintetet vetve a kövér asszonyság felé. Mert hát nem csónakba termett
az ilyen.
Kedvetlenül vakarta orrát untalan s dühösen morogta, nagy
fejét csóválva: »Mért nem megy az ilyen a tengerre, vagy mért nem marad a
szárazföldön? Ojhoj! De sok esõ esett ott, ahol ez nõtt.«.
Pélly bácsi kapott az alkalmon. Egy óra sok idõ. - Hallod-e,
gyerek, van-e kedved kijönni velem egy kicsit a városba? Vagy tán a picinyt is
vigyük?…
De az már
nagy dologban volt, a bársonyos százszínû táskájából mind kirázta maga mellé a
játékait, a babákat, a kis sifonér-kaszniját, az egész konyhát, egy kis ibrikje
éppen most gurult valahová, azt kereste a jármû fenekén lekuporodva, de azért
ráért hátratekinteni a fiú felé is, hogy vajon nézi-e az a drágaságait s
irigyli-e?
- Ej, Károly - szólt most a kövér asszonyság vékony hangon
(hogy lehet már az ilyennek vékony hangja) -, miért nem segítesz a
kisasszonykának megtalálni az edényeit? Te mamlasz…
Károly elvörösödött, restelkedve, gyámoltalanul odacsúszott
a lánykánk felé, s õ is nézdegelni, kutatni kezdett a sok batyu, málha között.
- Menjünk - szólt a bácsi. - Te pedig maradj itt Mari,
mindjárt visszajövünk.
Elmentünk gyámapámmal. Nagy meleg volt és az újdonatúj
ünneplõ csizmám volt a lábamon, mely szorított, csak nagy kínnal cammogtam az
öreg után, aki keresztül-kasul hurcolt a városban, vagy három-négy korcsmába
benyitott, de a bort seholsem találta kielégítõnek… Inkább megtölteném otthon a
Péry Jánosék pocsolyájából - kiabálta -, mint hogy evvel a lõrével piszkoljam
be a kulacsom belsejét. Hát tokaji bor ez, hé? Hát bolond vagyok én, hé, hogy
engem holmi korcsmárosok lefõzzenek. Te, gyerek, talán nem is Tokajban vagyunk
mi? Megnézted jól a mutató-fát, amerrõl jöttünk? Igazán Tokaj volt ráírva? Hogy
a pokolbeli sárkány hengerítse el innen a szõlõhegyeteket Liptó vármegyébe!
Nagy indulatjában az idõrõl is megfeledkezett úgy, hogy mire
visszatértünk üres kulaccsal, rémülten ordított fel; a csónak már nem volt ott.
- Elment! - hörgé és elsápadott, azt hittem, hogy az erõs
marcona férfiú össze fog roskadni.
Szeme vadul, tétován futotta be a kígyózó, széles ezüst
szalagot… Messze, messze a sûrû füzesek tájékán úszott egy fekete valami, az a
csónak… ott megy, ott…
És a szél is simogatja, nem hogy borzolná a hullámokat…
sebesen megy lefelé minden. Ni, ott úszik egy darab zsindely… hogy megy, hogy
fut… de már az se éri utól…
- Mit tettünk! Mit tettünk! - tördelte kezeit az öreg, én
pedig úgy sírtam, mint a záporesõ.
Mi lesz a szegény kis Mariskánkból? Oh, istenem, istenem!
Kétségbeesik az a gyerek… megõrül… a vízbe ugrik. Se ennivalója, se egy garasa,
elhagyatva, eltépve tõlünk, mit fog csinálni szegényke? Kihez megy ott
Szolnokon?
Az öregember megrendült, arca annyira fel volt dúlva, mintha
tíz esztendõ futott volna el felette néhány perc alatt. A kólika is rájött.
Mindég bántotta az az átkozott kólika. Leült a partra és sírt, zokogott
keservesen, mintha a szíve készülne szétszakadni.
Egyszer az égre nézett fel szomorúan, kék volt és ragyogott,
nevetett ránk.
- Szegény sógor! - motyogá (édesatyánk volt a sógora). -
Látod, látod, milyen jól õriztem meg a gyermekeidet.
S felkacagott, felugrott.
- Hátha… - szólt és itt megállott újra, lecsüggesztvén õsz
fejét komoran - hátha gyors lovakon hamarabb oda érnénk Szolnokra, mint a
csónak? - tette hozzá habozva. - De nem, az talán mégis lehetetlen!
Hanem azért szaladni kezdett, mint az eszeveszett, a város
felé, nem érezte már a kólikáját, sem én a csizmámat, sorba jártuk azokat a
korcsmárosokat, kikkel az imént összevesztünk.
- Édes
uram - csengett -, ha istent ismer, fogasson be nekem, vagy kerestessen egy
kocsit… megfizetem drága pénzen, amit csak kíván. - Nézze, nézze, mennyi pénzem
van… (Pedig ugyancsak nem szeretett hencegni a jó Pélly bácsi.) Hálás, elismerõ
leszek, még az imádságomba is beszövöm, míg élek, egész házanépét.
De tán gyanús volt a színébõl kikelt ábrázatával meg a csomó
bankóval, melyeket csaléteknek fitogtatott, sehol sem kaptunk kocsit. Az egyik
fuvarosnak éppen akkor sántult meg a rudas lova, a másiké nagyon el volt
fáradva, a harmadik pedig a rossz út miatt nem mert vállalkozni rá, hogy a
csónakot megelõzze Szolnokon… egy szóval, sehol semmi.
Csüggedten ballagtunk a piacon, most már igazán nem tudva,
mitévõk legyünk, mikor csak honnan, honnan nem, ott terem Pernye Mihály.
- Hát? - mondá, de látszott, hogy nehezére esett ez az egy
szó is.
- Nagy bajba jutottunk, kedves Mihály gazda… szörnyû bajban
vagyunk. A csónak elment… pedig ott van a csónakon. Ott a szegény… ott…
Itt a fuldokló zokogás megszakította nagybátyám szavait. A
zsebkendõje után nyúlt, de a dohányzacskóját húzta ki szegény, azzal törölgette
zavarában a szemeit, minélfogva a dohányportól elkezdett irtózatosan
prüszkölni, de õ bizony azt észre sem vette ebben a mindent fölülmúló
szerencsétlen helyzetében.
- Kocsit akartunk… de már egy órája keressük… Most már késõ…
már hasztalan minden… most már vége…
S könnyei végiggurultak a deres, sûrû szakállán.
- Hüm! - szólt Pernye Mihály. - Van-e az úrnak taplója?
- Van! - mondá nagybátyám fájdalmas hangon, pedig hát csak a
taplóról volt szó, s aztán csodálkozva meresztette reá jóságos apró kék
szemeit.
Megtömte a pipáját, kicsaholt, rágyújtott, megnézte a napot
az égen s azután hátrafordult egy ott ácsorgó suhanc felé:
- Vigyázz a két patkányra és a szerszámra is, Matykó… amíg
én visszajövök. Most pedig jöjjenek már utánam, ha már így van.
Heves disputáló természete volt a bátyánknak, mindenben
ellenkezett és mindenben õ akart lenni a legokosabb, de most semmi nyomát sem
láttam ennek többé, engedelmesen, szelíden lépegetett Pernye Mihály után, akár
egy kezes bárány. Nem kérdezte minek, sem hogy hová, nem volt semmi akarata,
egészen tehetetlenné, gyámoltalanná tette ez a csapás.
Ki tudja, meddig mentünk Pernye után földeken, réteken,
cserjéseken át, lehet, hogy egy óráig, lehet, hogy kettõig vagy tán tovább is.
Ki tudta, mi okozta, hogy nem is kérdezte a célt, bántuk is már, akármi
történik.
Pernye mindenütt elöl ment, a gyalogúton, az átjárókon, a
füzesek közt, csak néha fordult hátra megnézni, ha nem maradtunk-e el s
ilyenkor úgy látszott, mintha szólni akarna, de csak mégis meggondolta magát és
nem szólt soha semmit.
Egyszer azután egy nádasból átcsapott balra a Tisza felé.
Mikor a parthoz értünk, beszúrta botját a homokba és rákönyökölt, úgy várta be,
amíg beérjük.
- No - szólt -, én már most visszamegyek. Az isten megáldja
a nemzetes uramat.
- Hát én aztán mit csináljak itt a fiúval? - kérdé Pélly
bátyám esdõ tekintettel.
- Mit? Hogy mit? - És a vállát vonogatta Pernye uram. - Hát
ez a hely itt, ahol állunk, a rév.
- De mi hasznom nekem abból, hogy ez rév? - fakadt ki
gyámunk keserûen.
- Mi haszna? Hát az a haszna - veti oda Pernye uram nagy
durván -, hogy egy jó félóra múlva idejön a csónak és ráülhetnek.
- Miféle csónak?
De már erre haragra fortyant Pernye Mihály.
- Hogy miféle csónak? Ne kínozzon az úr a
kérdezõsködéseivel! Hiszen hát melyik, ha nem a Tokajból jövõ, amin rajta van a
kis lány is?
- Lehetetlen! - kiáltott fel nagybátyánk s lelkendezve
ragadta meg a Pernye viseltes nyakkendõjét. - Ember, ne ámíts!
Szemei szikráztak, s térdei roskadoztak.
- No… no… meg ne fojtson az úr - szólt Pernye uram s elmosolyodott.
- Minek tesz bolonddá? - lihegte Gábor bácsi tompán. - Minek
ûz csúfot az emberbõl? Hogy jöhetne az a csónak ide? Hol van az már, istenem,
azóta!
- Elég csúffá teszi az úr saját magát, ha azt se tudja, hogy
a Tiszának máslija van.
- Mije?
- Hát, hogy mikor az isten ideteremtette, máslikba gyûrte
össze néhol. Kanyarog, bomlik, hol befordul, hol kifordul, mint a kígyózó
pántlika… Ni, éppen hogy itt van a tokaji csónak!
Csodák csodája, csakugyan a tokaji csónak volt… tulajdon az
a csónak. Hahó, hahó! Ahol a kövér asszony is meg - biz’ isten a Mariska! Nem
ölte meg a kétségbeesés hála istennek… amott virít a kis piros kendõcskéje.
- Mari, Mari! Hahó!
Kikötöttek a révészek a kurjongatásainkra s a nagy bánatot
egyszerre vidámságnak fordította meg a Tisza kanyargó folyása.
Csak a húgocskám sírt egyre keservesen, hiába csókolgattuk
sorba, hogy vigasztalódjék, hogy ‘iszen már semmi baj, újra feltaláltuk
egymást, hiszen inkább örülnie kellene; nem ért semmit, tovább is folydogáltak
a könnyei és zihált a kis melle a fuldokló zokogástól.
- De no, legyen eszed már - simogatta vígan Gábor bácsi. -
Hiszen itt vagyunk… hiszen most már semmi bajod többé.
A bácsi keblére hajtotta le szöszke fejét, s úgy nagy
üggyel-bajjal lehetett csak kivenni egyes elejtett panasz szavaiból, hogy hát
mi haszna jöttünk - ha azért a kis ibrik mégis eltört?…
- Oh, oh! - nevetett fel nagybátyánk édesdeden, és egy
fricskát adott a fejére. - No, megállj, te golyhó, hát most sül ki már, hogy te
nem bennünket sirattál, hanem a kis ibriket.
Durcás fejecskéjét felemelte s kezével, mely szintén nedves
volt a könnyektõl, a Károly fiú felé mutatott haragos tekintettel.
- Ez… ez törte össze! Ez a cudar - súgta aztán a nagybácsi
fülébe. - Rálépett… Képzelje csak, mikor kerestük, ráhágott arra a kedves
ibrikemre…
Ez még Tokajban volt… Tokaj óta mindig azt siratta.
A kövér asszonyság néhány szót mormogott a félénken
meglapult fiú védelmére, de Gábor bácsi közbevágott:
- No, no… bolondság… nem kell pityeregni, fiacskám.
Szolnokon egy egész pohárszéket kapsz, tizenkét apró tányérral és tepsivel.
Erre aztán elcsendesült húgocskám, lihegése mindig
halkabb-halkabb lett, míg végre elszenderedett a Gábor bácsi ölében, s csak
egyszer ébredt még fel az úton; megkérdezte, hogy a »tepsik rézbõl lesznek-e?«
s mikor erre megkapta a kielégítõ választ, újra elaludt.
Jóízû szuszogása összevegyült a folyam locsogásával, mely
mintha dajkának állna be, szelíden ringatta, s belebeszélt az álmaiba.
|