A SZÉTTÖRT KAPOCS

(Történelmi kép)²⁹

1883

Zsigmond királynak uralkodása alatt éppen Baranya vármegyében történt, amely vármegyével biz isten sokkal ismerősebb lehetett maga a király is, mint országa többi részeivel - krónikákban járatos ember könnyen eltalálhatja, hogy miért.

A Siklóstól balra fekvő U. községben (ma már talán egészen más nevet visel) élt ezen időben Korogh János nevű levente, kinek apja Fülöp, anyja pedig Borbála az Omode nemzetségből.

A szomszéd Bolán helységben pediglen Maróth Anna nevezetű hajadon virágozék. Mind a két família dúskálkodék vala a földi javakban és világi tisztességekben. Erősített házakban laktak, s nagyszámú fegyveresekkel kísértették magukat, ahová mentek, mert csak erre valók a fegyveresek. Zsigmond király ez idő szerint nem viselvén háborúkat: okosabbnak tartva, mint sem hadban veszítsen városokat és várakat, ha azokat inkább zálogba adja jó pénzért. Sokkalta tisztább munka az így!

Miután tudjuk, hogy házasságról van szó, mindenki eltalálhatja, hogy kik közt tervezem én azt, hogy Korogh János és Maróth Anna vannak a lisztán s hogy ezen, minthogy igazi esetet ír le, nem is áll hatalmamban változtatni.

Hanem vannak aztán dolgok, amik egészen tőlem függnek, ilyen például, hogy szépnek tegyem-e a menyasszonyt, szőke legyen-e vagy barna, milyen köntösöket viselt vasárnap és milyeneket hétköznap, mit álmodott az esküvője előtti éjjel s több effélék - amiket se Zsigmond király őnagysága, se IV. Jenő atyánk őszentsége nem tétetett le pergamenekre, hanem egészen rám bízta, csináljam ahogy nekem tetszik.

Tehát Maróth Anna olyan bámulatosan szép szõke leányzó volt, hogy az apja, Maróth György uram azt mondta, hogy ezt a leányt nem adja oda másnak, csak legfeljebb Omode, Gutkeled vagy Gara vérnek. Kisebb képû ember itt ugyan hiába nyitogatná a kilincset.

Hanem hát ezek a bolondos asszonyfélék már abban az idõben is olyan önfejûek valának, hogy a saját szemükkel nézték a legényeket, nem az apjukéval.

Így lõn, hogy Annának bizonyos Dercs nevezetû vitéz tetszett meg, aki szép karcsú legény és felette tudta magát kellemeztetni azon a vidéken. Amolyan kóbor lovag féle volt, ki majd az Újváriaknál, majd a Laczfiaknál és Koroghoknál legyeskedett, most pedig legutóbb sikerült neki bejutni állítólag a királyi belsõ õrséghez.

Várai, jószágai nem voltak, hanem igenis szép lágy fürtjei és égszín szemei, amelyekkel egészen meghódította az ábrándos Maróth Annát, még azelõtt, mikor dalia ura, Korogh János kíséretében a Maróth-kastélyban járt.

Maróth György uram persze semmit sem tudott errõl, s mikor egy napon Korogh János megkérte Anna kezét, az öreg Maróth azt mondta neki:

- Odaadom. Mért ne adnám? Nem vagy ugyan se Gutkeled, se Gara, se Omode, de Omode vér folyik az ereidben s ez nekem elég.

Annát behítták, s egyszerûen tudtára adták a dolgot. Akkor még az volt a módi, hogy a leány semmit se szólhatott bele. Ha pedig elsápadt, megreszketett, elalélt az ilyen hírre, az mind vagy olyan apró részlet volt, amit nem érdemes észrevenni, de ha észrevették is, hát legfeljebb a nagy szerelem rovására ment, éppúgy, mintha elpirult volna és örömtõl ragyognék az ábrázata.

Ami pedig egyszer ki volt mondva, az ki volt mondva - azon nem lehetett többé segíteni. A régi emberek acélból voltak, szét lehetett õket törni, de lehetetlen volt meghajlítani.

Tudta ezt Anna s vérzett, mint a meglõtt galamb, mikor az esküvõre gondolt, mely tavasz elejére volt kitûzve, s melyre nagy fénnyel készülõdének úgy a Maróth-, mint a Korogh-kastélyban. Asztalosok reggeltõl estig faragták a szekrényeket és ládákat, varróasszonyok tûje nem pihent meg azóta éjjel-nappal.

S a napok mentek, múltak, s a kürt tízszer is megszólalt naponta a Maróth-kastély felvonó hídja elõtt, idegen lovagok jöttek, mentek, de a szõke ifjú, akiért a szép menyasszony eped, ki tudja merre van?…

Csak az jönne már, csak jönne… hadd lássa még egyszer, még legalább egyszer, hadd ossza meg vele a nagy fájdalmat, a nagy kínt.

Nem is várt már egyebet a sorstól szegény szép Maróth Anna, csak azt még, hogy nagyon el fog-e szomorodni a szõke lovag, ha elmondja neki a hírt, vagy csak egykedvûen veszi?

Ebbõl a kérdésbõl állt még az élet az õ számára.

Jobb már nem történhetett vele, minthogy elszomorodik õ is, de rosszabb sem, mint az, ha egykedvûen veszi.

És egy szép téli napon csakugyan elõtermett valahonnan Dercs vitéz, a kék dolmánya meg volt tépve, a lova nyerge tele sárral, piszokkal, a sisak taréja eltört, az egyik sarkantyúja lemaradt valahol.

A kastély ura szerette a könnyûvérû vitézt, s azért szívesen látta éjszakára, meleg kandallónál, egypár kupa borra, s bizalmas beszélgetésre.

Sokáig beszélgetett a fõúr a kóbor lovaggal.

- Hej, Dercs vitéz, hol tépték így meg a dolmányodat? Ez nem vitézi bajvívás nyoma. Ez asszony dolga, ugye kópé?

Dercs vitéz mosolygott, hanem Anna arca elsötétült e föltevésre. Pedig neki már mindegy lehetett, akárhol tépték is meg a Dercs dolmányát.

- Hát hol is vagy te most, mondsza csak? Nagy ritkán látunk e vidéken.

- Zsigmond király szolgálatában vagyok, jó uram!

- Milyen ember az a Zsigmond király? Beszéltél-e már vele valamikor?

- Hát nem rossz ember. Látom néha, de vele még egyszer se beszéltem.

- Mi nem sok jót hallunk itt róla - mondá Maróth György.

Dercs homlokát felhõ futotta be, úgy látszik nem volt kedvében a királyról beszélgetni.

- Eredj ki lányom - szólt most Maróth -, eredj fiam hálókamrádba, feküdj le, késõn van, de különben is valami beszélnivalóm van a vitézzel.

Anna engedelmesen meghajlott. Dercs vitéz az akkori szokás szerint felállott, hogy a nagy tölgyfa ajtót kinyissa neki s világítson elõtte a folyosón.

- Dercs! - súgta Anna szomorúan, midõn kiment. - Beszélnem kell veled. Nagy dolog történt.

- Hol leszel? - szólt a lovag meghajolva.

- Az elsõ kakasszó után a várkertben.

- Ott leszek.

Ezzel visszament a terembe a teletöltött serlegekhez s a vén Maróth, amint a nyelve kioldózott a bortól, lassan-lassan áttért megint az elõbbi tárgyra.

- Szeretem az õszinte, szókimondó embert.

- Én az vagyok, Maróth.

- Lovag vagy-e tetõtõl talpig, akinek kezeadása szent s ígérete biblia?

- Az vagyok.

- Hát ülj le mellém… Szereted-e nagyon hazádat?

- Szeretem. Hát hogyne szeretném?

Maróth egészen a lovaghoz hajolt. - A falaknak is fülük van - mormogá.

- Mondd meg nekem, Dercs - jobban szereted-e mindennél?

- Mindennél.

- Még a királynál is? - lihegé Maróth tompán és türelmetlenül, idegesen nézett rá.

Dercs összerezzent… Mereven bámult az õsz nagy úrra.

- Még a királynál is? - szólt fojtott hangon. - Errõl még sohasem gondolkoztam. Istenemre, ezt még sohasem tettem két serpenyõre, jó uram.

- Tehát gondolkozz rajta reggelig… Reggel pedig meg kell adni erre a határozott választ. Érted, reggel. Most eredj fekhelyedre, magadra hagylak, de ne aludj el, hanem gondolkozz ezen… Jó éjt, kópé… Jó éjt!

A kastély ura eltávozott, és sorba járta az éji õröket, hogy a dobogó hidat az éjjel nem szabad megnyitni kimenõnek, csak érkezõnek. Halál fia, ki a parancsot megszegi.

Dercs vitéznek pedig nemigen maradt sok ideje gondolkozni a fölvetett kérdésen (különben is tudta már õ a választ nagyon jól), a kakas csakhamar megszólalt. Sietett a várkertbe a légyottra.

Mit mondjak, mit ne mondjak, hiszen annyi légyottot olvastak már önök az úgynevezett lovagregényekben, hogy úgyis könyv nélkül tudják az egészet.

Amint ott járkált türelmetlenül a bokrok között, amint megrezzentek a törpe orgonafák, s végre kibontakozott a homályból egy fehér alak félénken reszketve, mint a nyárfalevél - aki természetesen Maróth Anna volt.

Az obligát hold fényes tányérja természetesen most sem vonta meg világítását, a fû harmatos volt s megnedvesíté a várkisasszony selyem rokolyáit, a zefír susogott, a patak csevegett… és a többi meg a többi.

- Hát eljöttél édes szerelmesem? Hát itt vagy Annám? Jer, jer, ülj le mellém! Aggodalmasnak láttam arcodat!

- Jaj, jó vitéz! Szívemben mérges nyíl van! Elszakítottak tõled. Én veszve vagyok. Tudod, hogy csak téged szeretlek.

Dercs vitéz elnevette magát könnyedén, vidoran:

- Ugyan ki szakított volna tõlem el?

- Hát nem tudtad még? Nevess csak, nevess! El vagyok jegyezve Korogh Jánossal.

- Nem ér az, kis galambom, semmit Korogh Jánosnak.

- Hogyan? Nem ér? Az esküvõ is meglesz két hó múlva.

A lovag egy csöppet sem ijedt meg. Ölébe vette a leány szép szõke fejét s haját pici csomókba csincselgette az egyik kezével, a másikkal forró homlokát simogatta.

- Ne félj semmit kis rezedaszálam. Mind bolondság az, amit õk egymás között csinálnak, ha én csak egy szót szólok…

- Oh, mondd ki azt az egy szót… ha tán ámulat, bûbáj ad hozzá hatalmat, mert másképp nem képzelhetem.

- A kérdés csak az, Anna, hogy valóban ki nem állhatod-e Korogh Jánost?

- Hiszen téged szeretlek.

- Tudom. De nem ezt kérdezem. Azt kell tudnom, milyen érzelmekkel viseltetel Korogh iránt?

- Gyûlölöm. Ha csak egy férfi lenne a világon s az õ volna, még akkor is gyûlölném.

- Ezt, ezt akartam tudni. Most már légy nyugodt, Anna. Abból a házasságból nem lesz semmi.

A nõ szemeiben az öröm csillogott fel, s e szép szemek még az éjszakában is fénylettek, mint a szentjánosbogarak.

Majd újra lecsüggeszté fejét, melyet hosszú szétbontott haja regényesen körül repkedett:

- Te ámítasz engem, Dercs? Oh, ne kínozz! Jobb egyszerre elhalni, mint lassan elvérezni. Én nem látok semmi biztatót. Én már nem bízom. Nem bízhatom.

- Ne ess kétségbe, Annám! Lovagi szavamra esküszöm…

S Dercs fölemelte két ujját az égre.

Anna elhárító mozdulatot tett…

- Ne, ne… Nem tudod mit cselekszel, mit ígérsz! Atyám hajthatatlan, azt meg nem hajlítja semmi.

- No, és én mégis esküszöm, hogy sohasem leszel a Korogh Jánosé. Elég-e?

- Meg akarod ölni? - hebegé Anna izgatottan.

- Eszembe sincs. Ne törõdj vele, hanem bízzál eskümben. Nos, bízol-e?

- Bízom, lovag. Kiben bíznám, ha nem tebenned? Te vagy a kocka, melyre mindenemet fölteszem, még üdvösségemet is.

E jelenet után elcsendesült a kert, a két szeretõ elment lepihenni, hogy tovább szõjjék álmukban az édes jelenetet. Egy csalogány maradt csak a kertben, az hirtelen dalba szedte a szerelmüket, s egész hajnalig csattogott róla a sûrû nyírfák között.

Reggel a tornácon találkozott a kastély ura vendégével:

- No, hát mire gondoltad rá magadat?

- Éljen a haza - súgta a vitéz.

- Hát a király?

Dercs közönyösen vállat vont.

- A király - mondta azután gunyorosan -, a király vígan él anélkül is…

Maróth hirtelen megragadta kezét.

- Jól mondod, õ vígan él, a mi keserves verejtékünkön, zászlóinkat tépdelve, címerünket szennyezve…

Dercs a fejét horgasztotta le szótlanul.

- Dercs fiam, szükségünk van rád, akarsz-e úrrá lenni?

- Akarok - szólt Dercs tompán és odanyújtotta a kezét, melyet Maróth sokáig rázott örvendezve.

- Szerencséd, hogy erre határoztad magadat, mert tudd meg, édes fiam, sohasem hagytad volna el élve ezt a kastélyt.

Hideg borzongás futott végig a vitéz hátán s összerázkódott.

- Szívem már rég kemény kova - dünnyögé azután -, csak az kellett, hogy az acél hozzá érjen.

- Jól van, bízom benned. Arcod nemes és igazmondó, az nem csalhat meg minket. Nagy szolgálatot várunk tõled. Légy itt mához két hónapra õsz elején. Akkor lesz a lányom menyegzõje Korogh Jánossal. Mind együtt lesznek híveink itt. De egy nappal elõbb jöjj, mint a király.

- És mit akartok tenni?

- Elfogjuk a királyt és bezáratjuk Siklóson.

- Tehát a király is itt lesz?

- Igen, itt lesz a király is.

- No, hát itt leszek én is. Számolhattok reám.

Dercs vitéz felült a lovára és elvágtatott. A két hónap lassan múlt, kivált a leánykának, ki nem tudta, mit szándékozik tenni lovagja, s mégiscsak remegéssel gondolt a jövõre. Mert hátha így, hátha úgy… Talán eszénél sem volt a szegény Dercs, mikor vakmerõ fogadását tette? Ezer akadály jöhetne közbe… még ha nem volna is hihetetlen, kivihetetlen.

Végre azonban megérkezett a kitûzött nap, készen volt minden az esküvõre, a vendégek is gyülekezni kezdtek, fényes leventék, lovagok, úrasszonyok innen, onnan. Elõkelõ násznéppel telt meg az egész nagy kastély. Soha még ilyen fényes lakodalom Baranya megyében!

Csak még a királyt várták, mert a nádor, ki nagybátyja volt Korogh Jánosnak, megígérte, hogy eljön a király is, miután õfelsége éppen utazni készült a vidékre még a tavalyi program szerint. De a király nem jött. Hiába küldtek ki csatlósokat messzire, különbözõ irányokba, hogy hírül adják érkezését, ha porfelleget látnak valamerre, mert nagy kísérettel jön, mindig húsz-harminc emberrel szokott utazni.

A király csak nem jött, csak nem jött. Egy egész délelõtt hiába várták, aggály ült az összeesküvõk arcán már, s az esküvõt sem halaszthatták továbbra. A võlegény fölvette díszruháját, a menyasszony fejére rátették a koszorút… de minden úgy nézett ki, mintha temetésre mennének.

A szép Anna szomorúan járt-kelt a násznép között, arca sápadt volt, mint a liliom; mindenki itt volt már, csak az nem, akit várt, aki azt ígérte esküvel erõsen, hogy sohase lesz ebbõl a házasságból semmi.

A pécsi püspök maga állt az oltárhoz a kastély kápolnájában, õ fogja összeesküdtetni a nagyúri párt. Ott állanak már elõtte menyasszony, võlegény, kéz kézbe téve s a pap elmondja elõttük az örök frigy formuláját.

Ebben a pillanatban harsognak fel a kürtök odakünn…

Itt a király! Itt a király!

Mindenki rohan kifelé, csak a püspök végzi egykedvûen a szertartást. Most már be is végezte s õ is siet örömszülõkkel, násznagyokkal, nyoszolyóleányokkal a király elé. Mindenki arcán az öröm ragyog most s csak a menyasszonyén a mély bánat. Õrajta már nem segít semmi.

Csakugyan a király jött… fényes sisakok csillogtak az õszi napfényben, de mennyi… mennyi…

Az összeesküvõk összenéztek, s elhûlt bennük a vér. A király jön, de legalább tízezer vitézzel.

- El vagyunk árulva - hörgé Maróth.

- Semmit se tesz… lelkesülten kell fogadni - súgta Laczfy. - A király gyaníthatja, de nem tudhat semmit.

- Az az akasztófára való Dercs mondhatott neki valamit.

- Beavattad?

- Úgy félig-meddig. De bizonyosat semmit se tud. Õ nem lehet tanú.

- Nincs hát nagyobb baj. Örüljünk a királynak. Menj, Maróth, lépj elõre, fogadd födetlen fõvel.

Ni, már itt van.

Egy pillantás, s Maróth feje szédülni kezdett, szemeit tétován lekapta a daliás, fényes ruhájú királyi alakról.

Káprázat-e, álom-e… ördögök játszanak-e vele játékot… hiszen ez a király, a kóbor lovag Dercs.

- Kegyelem uram! Kegyelem!

- Hogyan urak! - szólt Dercs vidoran. - Talán elkéstem volna. Hol a menyasszony?

- Már asszony, fölség.

A király leugrott lováról, s a roskadozó Annához lépett.

- Anna, kedves gyermek… eljöttem a szavamat megtartani…

A leány szemrehányólag nézett reá. A király megértette a néma szemek beszédét, s gyöngéden megsimogatta homlokát.

- Mit tehetek én róla, hogy király vagyok? Hidd el - súgta -, nekem is fáj azóta a korona.

Aztán az urakhoz fordult, s különösen Maróthot intette magához.

- Megengedje kegyelmed, hogy így történt, hogy el kellett rontanom a tréfáját, de lássa, én nem lehetek a király ellen…

Vén Maróth térdre rogyott.

- Keljen fel kegyelmed! Dercs vitéz, akármilyen vidor, könnyelmû kópé is, mégsem árulta el kegyelmedet - a királynak.

- Köszönöm, fölséges uram. Esküszöm, hû jobbágyod leszek ezentúl. Most pedig tiszteld meg, királyom, szegény asztalomat. Hódolattal nyújtom, amit isten adott. Menjünk a menyegzõi lakomához.

A király arca elkomorodott.

- Urak - mondá szétnézve sas szemekkel -, kegyelmetek mind úgy állanak elõttem, mintha kegyelmetek volnának a bûnösök, pedig tulajdonképp úgy érzem, hogy én tettem valami rossz fát a tûzre… de már benne vagyok, mert megígértem volt Annának. Tudjátok meg, urak, hogy itt nincs lakodalom ma, sem esküvõ nem volt…

Az emberek mind bámulva néztek a királyra.

- Már csak megvallom, mi egy szép órában összebeszéltünk Annával, s én megígértem neki, hogy ebbõl a házasságból semmi sem lesz. Íme, itt a pápai bréve, mely megsemmisíti azt.

S átnyújtotta az iratot a pécsi püspöknek. - Olvasd, szent atyám!

A püspök megpillantván IV. Jenõ aláírását, megcsókolta azt, aztán meghajtván fejét, így szólt:

- Leányom, te ismét hajadon vagy!

S Maróth Anna e perctõl fogva csakugyan megint hajadon lett s nem volt semmi földi hatalom, mely õket többé egyesítse.

Anna szemeiben lázas öröm csillogott föl. A király hozzá hajlott:

- Dercs vitéz megtartotta az esküjét. Légy háládatos érte, a királyhoz!

Korogh dühösen emelgette öklét a mente alatt:

- Majd beszélünk még mi errõl, király uram! - kiáltá s eltûnt a tömeg között.

S amit ígért, meg is tartotta. Beszélgettek is róla egyszer, éspedig Siklós várában, mikor rab volt ott a király, mert odacsukták a lázongó magyar urak, hogy egy kis móresre tanítsák.

De Anna háládatos maradt. A fogoly királynak titkos gondviselõje, ki virágokat hordott oda neki s ki gyöngédséggel gondoskodott szükségleteirõl, az a titkos ápolónõ, kirõl a krónikák megemlékeznek, Anna volt, aki mint vén leány halt meg 1437-ben a pécsi zárdában - pedig már volt is férje egy félórára.

Ilyen kedélyes emberek voltak akkoriban a királyok meg a pápák… no, meg a jobbágyok.