|
Hallod-e, palóc fiam!
Te abban a bolond vármegyében odahaza, ahol széles tót kalapban jár a rabló, és
zsendicét früstököl, vacsorázik, talán nem is hallottad hírét Sobrinak?
De ha a Sobriét
hallottad volna is, a Hunkár Tóni bácsiét bizonyosan nem hallottad!
Hát olyan inszurgens
vitéz volt az, öcsém, fiatal korában, hogy hét vármegyére szólt a vitézsége.
Regék nőttek mögötte a földből, amelyet sarkantyús lábával
megtaposott ő, és a huszárja, Farkas Pál nevezetű.
Azt beszélték az
inszurgens tábortüzeknél, hogy a francia császár ki akarta cserélni a mi
császárunktól, az öreg Ferenctől - s egy regementet ígért érte, hanem a
császár két regementet kért - hát a dolog abban maradt. Ez persze csak
mesebeszéd volt. Hanem neked elég az, palóc, hogy megértsed, mekkora vitéz
lehetett Hunkár Antal. Hát ugye elég?
Ez a Farkas Pali
vén fickó volt már, s ott őszült meg az ura mellett, de jól is bánt vele
Hunkár Antal. Egy koszton voltak együtt mindig.
A győri
csatában golyóktól, kardcsapásoktól találva összerogyott Hunkár Antal,
élettelenül, piros vére megfestette a füvet nagy darabon, és összefolyt a
Farkas Páléval, mert a vén huszár is ott feküdt nem messzire, halálos
sebektől borítva, mert kutya erős csatapaté volt az… Hej, kemény
gyerekek voltak azok… akármit beszélnek is a szegény inszurgensekről ezek
a gyámoltalan Fraknóiak… mesterségre ketyeg azoknak, hidd el, a masinájuk,
amelyen a történelmet fércelik…
Hát mondom, amint
így feküsznek véresen, haldokolva, Farkas Pál kínjaiban is siet még odakúszni a
vérpatakban holtnak hitt urához, s ráfeküdt… úgy bizony, palóc… ráfeküdt, hogy
a testével eltakarja még akkor is, nehogy futó lovak megtapossák ura testét.
Ilyen volt Farkas
Pál, egy körömnyivel se kicsinyebb, mint a gazdája.
Azt kérdezed:
meghalt-e Hunkár Antal? Dehogy halt meg, dehogy. Nem olyan könnyen ment ki még
akkoriban a lélek az emberekbõl, mint most. Mert erõsebb volt az ember is, a
lélek is.
Nem halt biz’ az
- aminthogy éppen egy késõbbi esetét akarom nektek elmondani, hogy ím a
rendõrséget ócsároljátok itt. Mindig olyan veszett rossz volt az!
Jegyezzétek meg
magatoknak, hogy mindenki halandó a világon, csak két ember nem: Bizay és
Thaisz.
Ezekre senki sem
emlékszik mióta vannak - és senki sem
fogja megérni azt, hogy már nem lesznek.
Hát minek az a
hiábavaló rugaszkodás?
Hiszen
megcsinálta azt Hunkár Antal is… vagy igaz, nem mondtam el.
Hát igen.
Dunántúli ember úgyis tudja, ha másképp nem, pendeles korából, hogy az öreg
Hunkárt megrabolta egyszer Sobri. Aki pedig nem dunántúli ember, az úgyse
érdemli meg, hogy elmondjam.
El sem mondom.
Csak azt jegyzem meg, hogy Sobri gyöngéden, finoman, udvariasan vette el a
pénzét, úgyszólván emlékül, mert régenten a rablógyilkosokban is több
ildomosság volt - mint most azokban néha, akik õket fogdossák.
Hunkár
megcsóválta a fejét, mikor kirabolták. S elment a szolgabíróhoz, aki keresztfia
volt:
- Hallod-e, Laci
öcsém - mondá neki mosolyogva -, azok a gazemberek megtréfáltak, megraboltak,
hát azt mondom neked, édes keresztfiam, hogy az ellopott holmim elõ legyen egy
hét múlva. Küldd el a hajdúddal mához egy hétig, mihelyt visszavetted
Sobriéktól. Nem én… Nem is szólnék egy szót sem, ha a feleségem gyûrûjét is el
nem veszik az imposztorok.
- Hja, bátyám,
nem olyan könnyen megy az!
- Nem-e? - mondja
Hunkár. - Hát akkor mért fizetne benneteket a vármegye? Ne bolondozz, fiacskám,
jobban tudom én azt, mint te… Csak te küldjed a tárgyaimat… mindig otthon
vagyok délután.
- De bátyám…
- Nem lehet, édes
fiam, szívesebben adnék hosszabb terminust… de tudod a feleségem gyûrûje miatt…
Egy álló hétig
várt Hunkár Antal. A hetedik napon megkérdezte a huszárjától:
- Hoztak-e valamit a szolgabírótól?
- Semmit se hoztak - szólt Farkas Pál.
- Se nem üzentek?
- Se nem üzentek.
- No, hát az is jó. Akkor hát hozd elé a mentémet, öreg,
azután vedd ki az ünnepi öltözetemet a kasznyiból. Mert Bécsbe megyünk, öreg.
Felment Bécsbe. Ott aztán felhúzta a ráncos kordován
csizmát, a brokát dolmányt, és az ezüstgombos mentét panyókára, felkötötte a
régi rézzel vert fringiát, s úgy csörtetett be a császári rezidenciába, hogy
eresszék be a császárhoz egy-két szóra, mivelhogy õ az a bizonyos Hunkár Antal.
A császár emlékezett nevére, s nagy kegyelemben fogadta.
- Milyen kívánsága van? - kérdé tõle nyájasan.
Az öreg inszurgens hátrarántotta a mentét, azután végig
simogatva a csörömpölõ fringiát az oldalán, recsegõ kevély hangon mondá:
- Fölséges uram! Én ezzel a karddal védelmeztem meg Felséged
trónját Napóleon hadseregei ellen, s fölséged egész kormánya most nem tud engem
megvédelmezni egypár tolvaj ellen. Ezt akartam fölségednek mondani. Aláz’
szolgája!
Meghajtotta magát, s szép csendesen fölpakolt, és hazajött.
S többet sohase hozta elõ, hogy valaha valamijét ellopták.
Megadta magát a sorsának.
Mi pedig adjuk át magunkat annak a tudatnak, hogy a régi jó
urak és velök a régi jó szolgák már kihaltak - de a régi rossz rendõrség, az
halhatatlan.
Ne izéljetek hát, kérlek, ezzel a szegény Thaisz Lexivel.
|