|
A büfében csak két asztal van megterítve fehér abrosszal. A
többi asztal terítetlen: az a demokratáknak való. E célra paprikásszalonna is
van az üvegedényben. Szalonna üveg alatt! Borzasztó idea!
Az egyik asztal terítõje sokkal fehérebb, mint a másik. Az
asztalon egy pohár áll sherryvel, egy üres tányér, melybe a sonkás szeletek
jönnek, s végre egy kis tányér tele finom hosszúkás cukorkákkal.
A szék is oda van már készítve, s eltolva a többi székek,
hogy valahogy más oda ne ülhessen.
A belépõ mamelukok áhítattal néznek az asztal fölé, s
mutatni akarván, hogy az államügyekben mennyire járatosak, tiszteletteljesen
mormogják:
- A pénzügyminiszter még nem reggelizett!
Új mamelukok lépnek be, s az asztalra mutatnak.
- Itt a pénzügyminiszter fog reggelizni.
Bejön Vizsolyi. Éppen oda ül. S amint könyökét ráteszi az
abroszra, a palackok s tányérok elkezdenek csörömpölni, mintha mondanák:
- »Mindjárt itt lesz a miniszter!«
De ezt Vizsolyi is észre veszi, és rögtön saját magától kér
bocsánatot.
- Pardon! Hisz itt a miniszter fog reggelizni.
Felugrik, s átjön a szomszéd asztalhoz, ahol nem olyan
hófehér a terítõ, s hol vegyes képviselõk fogyasztják a vörös bort, a sonkát és
a sherryt, kiki a saját pártállása szerint.
- Összetévesztettem az asztalt. Ez az átkozott rövidlátásom…
- Ne átkozd - mondja egy kormánypárti -, hisz az tett meg
téged elnökünkké.
- Igen, de most
oda ültem, ahol…
- Igen, igen,
ahol a pénzügyminiszter fog reggelizni.
- Ah, a
cukkedlik! Irtóztató! Duschek valamikor rövid szivart szítt - mondja valamelyik
habaréki.
- És mindennap
más emberhez hívatta meg magát reggelire, hogy arra se költse az ország pénzét.
- Oh, az Duschek
volt! A nagy Duschek. A Duschekek kora lejárt, uraim! Most a cukkedli-korszak
van.
- Cukkedli? -
süvít bele gúnyosan egy szélsõbali. - Az adófizetõknek kellene adni cukkedlit,
az adószedõk pedig egyenek arzenikumot.
- Neked ez a
programod?
- Ennek alapján
választottak meg.
E pillanatban
nesztelenül belép a miniszter. Mély csend. A szõnyeg felfogja lépteinek neszét,
s lágyan suttogja: »õexcellenciája reggelizni jött«.
A legyek, amint a
tejre idejöttek, pajkosan röpködnek körbe, s egymást biztatják: »Gyerünk,
reggelizzünk a miniszterrel«.
A mamelukok
ajkain megjelenik a nyájas, hódoló mosoly, a szélsõk arcáról elfut az
elégedetlenség, minden derült, a napsugár besüt az ablakon, a büfébeli Hébe kék
szemei igézõ fényben tündökölnek, a vajak olvadoznak, a heringek, sajtok pikáns
illatokat terjesztenek, minden, de minden olyan ünnepélyes, mert a
pénzügyminiszter reggelizik.
A kegyelmes úr
leül, a szék megreccsen alatta, mintha a nagy megtiszteltetést köszönné. A
sonkát odateszik eléje. Kár, hogy nincs retrográd élet, hogy a megboldogult
sertés földi maradványai átéreznék.
A miniszter
keveset eszik és elegánsan. A kés és villa bizonyos elõkelõséggel horzsolja
egymást.
Az elsõ falatnál
leönti egy kis borral… még egy falat, és még egy… megint egy korty rá… Õexcellenciájának
jó étvágya van.
S ezalatt benn a
tanácsteremben sebesebben megy minden. A szónokok megrövidítik beszédeiket.
Minek is beszéljenek? Hiszen eredménye úgy sincs - és még csak nem is
bosszankodik meg érte senki, ha elmondják, hogy az adózó nép mint nyomorog.
Mert a pénzügyminiszter úgy sincs ott. A pénzügyminiszter reggelizik.
A büfé ajtaja ki
van nyitva. Kilátni meg belátni.
Künn két erdélyi
képviselõ sétál nagy szomorúan. Éppen a székelyek tömeges kivándorlását
beszélik. Borzasztó állapotok… a szegény székelyek éheznek.
- Pszt! Ne olyan
hangosan! Bent a pénzügyminiszter reggelizik!
|