|
A vén Fodor János, a vidék legmódosabb mágnásparasztja ült
bent nehéz vasban a szegedi várban.
Nem vallott semmit a vén kópé - pedig tömérdek jel azt
mutatta, hogy sok terhes állapotnak õ
a fõsrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de mégsem
olyan szûkre, hogy megfojthatta volna.
Laucsik, az elhíresült vizsgálóbíró megpróbált mindent,
elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat sem tud.
Hát egy nap - mikor már jóformán lemondott minden reményrõl,
megnyílik a kancellária ajtaja, s gyönyörû parasztmenyecske lép be rajta, módos
piros cipellõkben, sarkig érõ selyemkendõvel, ezüsttel kihányt kacabájban.
- Jó napot kívánok, tekintetes uram!
- Adjon isten, szép asszony lelkem! - mond Laucsik hanyagul
felpillantva. - Mit hozott, galambom?
- Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá
a tekintetes úr.
- No, és kicsoda a maga ura?
- Hát bizony az a szegény Fodor János.
- Ah! A Fodor János? - szólt Laucsik csodálkozva. - Bizony
nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van.
Laucsiknak most villant eszébe, hogy nini, nini, hiszen neki
a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög
gondolhatta egy hatvannégy éves emberrõl?
- Aztán hallja-e, szép asszony, hogy mehetett fiatal létére
ilyen vén emberhez?
- Hja, a szegénység, tekintetes uram! Õ tett engem úrrá. A
szemétbõl emelt fel a nagy gazdagságba. Én jártam jól, nem õ.
- No, hanem rosszkor jött, menyecske, mert az ura beteg
most, és az orvos megtiltotta, hogy beeresszek hozzá akárkit is. Hanem jöjjön
el a jövõ héten… azaz, hogy akkor meg én nem leszek itthon. Tudja mit, jöjjön
el úgy két hét múlva.
A szép asszony eltávozott. Messze lakott, valahol a
szatymazi tanyákon, be sem jött a városba, csak a mondott idõben.
- Eljöttem, kérem alássan - szólt a Laucsik szobájába
nyitva.
- Eljött? Hát ki rendelte be? - kezdé Laucsik idegenül
tekintve rá.
- A tekintetes úrnak tetszett mondani.
- Én? Nem is ösmerem magát. Hát ki maga?
- Hiszen tetszik tudni, voltam itt a múltkor.
- Hja, lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert
az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve?
- A Fodor Jánosné vagyok, kérem alássan.
- A Fodor Jánosné? Aha, tudom már. No, hát mit akar, Fodor
Jánosné?
- Eljöttem az uramhoz, ahogy mondva volt.
- Az urához jött el? - hebegé Laucsik csodálkozó szemeket
vágva. - Hát nem kapta meg a levelemet?
- Nem kaptam,
kérem.
- Hogy lehet az?
Pedig megírattam, galambom, hogy az ura meghalt még a múlt hét elején.
Értesítve volt.
Az asszony
elpityeredett, s ziháló mellel mondá:
- Nem, semmit sem
kaptam.
- Ejnye, ejnye,
de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No, ezt nem hagyom annyiba!
Laucsik
csengetett. A belépõ hivatalszolgának megparancsolta bosszankodva:
- Küldje
be, Mihály, az írnokot!
Az írnok
bejött.
- Hallja,
amice, elküldte maga a levelet Fodor Jánosnénak a férje haláláról?
Az írnok zavarba jött.
- Igazat mondjon! - mennydörgött Laucsik haragosan.
- Bocsássa meg, fõnök úr, de elfelejtettem… Kiment az
eszembõl.
Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csapkodta az
aktákat jobbra-balra s lármázott, hánykolódott.
- Ez már mégis sok. Ezt már nem tûröm. Ez a szegény asszony
el se jöhetett a végtisztességre. Mert tartsuk meg a törvényt, de ami emberi
dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elõl, haszontalan fráter!
Azután a menyecske felé fordult szelíden:
- Lássa, én nem vagyok oka. De az ember sohase végezheti a
kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt.
Lassan-lassan az asszony is beletörõdött.
- Hiszen ha már úgy esett, ki tehet róla… - szólt sóhajtva
-, az isten ellen nem tehetünk.
Kötényével törülgette könnyeit… vagy hogy talán csak
markírozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka, s keresztényi
megadással távozott a várból.
De nem múlt el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál
nyalka gyászban.
- Ejnye! - kiáltott fel a vizsgálóbíró, mert most mindjárt
megösmerte. - Maga már megint itt van, Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát
hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura?
- Nem is avégett jöttem most, tekintetes uram, hanem hát…
- No, csak szaporán mondja el, mert nincs idõm.
A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit.
- A pap küldött ide… - vallogatta ki apródonkint.
- A pap? Mi közöm nekem a pappal?
- Nem is a tekintetes úrnak, hanem, hogy aszongya, hozzam el
elõbb a halotti levelet, mert õ addig engem össze nem esket.
- Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél
itt össze-vissza bolondokat?
- A Rigó Palival.
- Ki az a Rigó Pali?
- Egy jóravaló legény, tekintetes uram.
- Ejnye, de hamar beleszeretett?… No, lám, lám… ilyenek az
asszonyok… de hát tán mégsem illõ volt ilyen hamar.
- Szerettem ám én azt azelõtt is… Tetszik tudni, régen jó
szívvel vagyunk egymás iránt.
- Persze, így már más, így már értem. Aztán miféle
foglalkozású ember az a Rigó Pali?
- Kocsis volt a szegény megboldogult uramnál.
- Ha így van - szólt Laucsik nyájasan -, nekem semmi
kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli
kell, ki kell íratni a halálozási könyvbõl. Egyszóval, ez csak úgy öt nap múlva
lesz kész, s akkor is elég parádéval jár. Jöjjön el négy nap múlva.
Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét.
Vallatás közben ráért kedélyes csevegésbe is ereszkedni
Fodor Jánossal.
- Ej János, János, de szép felesége van… Nem csodálom, hogy
az a szép asszony olyan keményen köti az élethez.
A vén betyár szemei megcsillantak.
- Bizony van annak, aki meg nem issza - mondta rá kevélyen.
- Kár, hogy olyan félrelépõ jószág.
De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér.
- Ne mondja azt a tekintetes uram! Kínozzon engem, csináljon
velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketítse, mert az már
nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz.
- No-no-no… ne tüzeljen, bátyó… mert úgy van, amint mondom.
Mikor hazudtam én magának valamit?
- Tudom, hogy nem hazudott, de ez mégsem igaz! Hamarabb
lehet báránnyá az ördög, mint az az asszony ördöggé.
- Pedig a kocsis a csábítója! Vele tart, vele tartott.
- Ne tovább! - bõdült fel a betyár fájdalmasan.
- No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e?
- Ha akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De
azért ott leszek - tudom, szégyenbe marad a tekintetes úr.
Laucsik gúnyosan kacagott fel erre, s ez a kacaj sokkal
jobban szúrta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes »Ráday-bölcsõ«.
A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szép
asszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszéd szobába
két rendõr közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan.
A szép asszonynak pedig így szólt, a rögtönzött
törvényszékre mutatva:
- No, mondja el az uraknak, mit kíván, ismételje még
egyszer, amit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal, s jelentse ki,
hogy férjhez akar hozzá menni.
Fodoré elmondta hímezetlenül még egyszer azt az egész
szégyenlõs históriát… csak néha sütötte le szelíd kék szemeit, vagy a kendõjét
taszította lejjebb a szemére.
Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattant a
szomszéd szoba ajtaja, s elõrohant csörgõ láncaival, a rendõrök kezébõl
kiszakítva magát Fodor János, s fölemelte ökleit.
- Verjen meg az Isten, Zsófi!
- Jaj nekem, jaj nekem! - sikoltott fel az asszony. -
Irgalom, könyörület!
- Beszélhetsz már! - szólt megvetõleg, tompán. - Tekintetes
uram pedig fogja meg azt a tollat és írjon. Majd beszélek én már.
Mialatt Laucsik hirtelen papírt vett, még egy lesújtó
tekintetet vetett az asszonyra.
- Megyek már az akasztófára szívesen, hanem te is velem
jössz, Zsófi… velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk, jó gerlice párom!
- Én ártatlan vagyok - rebegé az asszony, halálra váltan
roskadozva.
- Ártatlan! Az ám! Csakhogy éppen a te fekete hajaddal
fojtottuk meg a horgosi zsidót… mert nem volt kötelünk. Te nyírtad le kötélnek
a hajadat. Nézzék meg, kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd
kezdjem az elején. Tessék csak írni, tekintetes uram…
|