|
A tudomány
nem beszél errõl, csak a fantázia. S még a fantázia is csak tapogatózik. Hanem
künn a csendes falvakban, hol a fák nagyobb árnyékot vetnek, hol a nap
hosszabbra nyújtja sugarait, ott vannak olyan szerencsés emberek, akik már
látták, mi van a mennyben.
Minden
vidéken, ahol csak megfordultam eddig, akadtak olyanok, akiknek már megnyílt a
menny. Rendesen öreg emberek ezek, becsületesek és ájtatosak. Lehetetlen az,
hogy hazudjanak.
Ha csak egy
vidéket jártam volna meg, nem venném látomásaikat semmibe. Mert egy bolond
százat csinál. Semmi sem alakítható oly jól, mint a semmi. És semmi sem
ragadósabb a lélekre, mit a csodás, a rendkívüli.
De jártam
az alföldön, felföldön, ösmerem az erdélyi részeket is. Mindenütt érintkeztem a
néppel, s mindenütt mesélték, hogy itt is, ott is van egy ember vagy egy
asszony, akinek megnyílt már a mennyország.
Utoljára
aztán annyira beleéltem magam, hogy az egész geográfiából ez az ország kezdett
legjobban érdekelni. Mi van ott, mit csinálnak benne?
Ahol csak
szerét tehettem, mindenütt beszéltem azokkal, akik már látták az eget belülrõl.
Körülbelül nyolc ilyen emberrel esett találkozásom. S mindnyájának beszéde közt
volt bizonyos összefüggés - ami azt bizonyította, hogy ugyanazt az eget látták, mert úgy
látták.
Többnyire pünkösd hajnalán nyílik az meg, de nem minden
ember látja, aki künn van, csak minden évben egyetlen kiválasztott.
Éjszaka idején esik a látvány. Szélcsendes idõ ha van.
Füvek, fák levelei nem mozognak. A föld lanyha párákat lehel ki. Bogár se
zizzen, madár se röpköd. Az erdõk mozdulatlanul állnak õrt körös-körül.
Ekkor hirtelen szétcsapódnak az ég csillagos függönyei. Egy
fényes vérvörös csík (az ég túlsó oldala) villám-hirtelen megnagyobbodik, s az
ég belsõ tájékai mintha lefele ereszkednének, de rézsunt, nagy darabon
láthatók…
Tündéri zene szólal meg, melyhez fogható bájosat emberi fül
még nem hallott, az egész természet megtelik csudálatos bûbájos zsongással, s
úgy látszik, mintha minden visszhangozná azt, a fák, folyamok és a sziklák.
Benn az égben pedig processzió megy halk énekszóval.
Angyalok viszik a zászlókat röpködve, s levett kalappal mennek az emberek
hosszú sorban, köztük néhány falubeli ismerõs is.
De mindez csak egy fél másodpercig tart. Addig se. Csak
éppen egyetlenegy pillantás, mely alatt tátva marad az ember szája a
csodálkozástól és gyönyörtõl.
Pedig hiba, hogy így megrendül a kiválasztott, mert amit
csak kívánna ebben a pillanatban, okvetlenül teljesülne. Akiket az isten arra
méltat, hogy megmutatja nekik országa belsejét elevenen, azoknak még teljesít
is valamit. Mert az éppen olyan, mint a Szent István-rend kiskeresztje idelent
a földi királyoknál, még a bárói rangot is meg lehet vele kapni - de kérni
kell.
Csakhogy éppen az van benne, hogy az ember elámul, megijed
és nem kér semmit. A menny pedig hirtelen becsukódik, s mindennek vége szakad.
Csodálatos, hogy csak a parasztemberek látják az eget.
Persze az úri ember nem egészen hisz benne; eltanulja azokból az átkozott
verses könyvekbõl, hogy az õ mennyországa a kedvese szemeiben van, s így
könnyíti meg magának, hogy azt minél többször meglássa egész pompájában. Hanem
igazi mennyország, az csak a jámbor együgyû népnek van berendezve. Oda úr, úgy
látszik, nem jut be. A közmondás is azt tartja, hogy »az úr a pokolban is úr« -
de a mennyországban egy szóval sem említi soha, amibõl önként következik, hogy
ott nem is fordul az meg, ott nem ösmerik.
A mennylátók közül, akikkel én beszéltem, a legtöbb azt
mondja, szólhatna õ többet is, de titokban kell tartania látomásait, mert ha
kifecsegné, sohase láthatná többet az eget, így azonban még van rá lehetõség.
Legérdekesebb volt ezek között az öreg Csorba Ágnes, aki
Gömörbe adta férjhez a leányát, sokat járt át vejéhez, és rendkívül szerette
kis unokáját, Gyurit, kit néha magával hozott nyáron át, s ott futkározott a
tót gyerekekkel falunkban. Én magam is ösmertem a kis Gyurit, s verekedtem is
vele annak idejében. Mindig õ vágott engem földhöz.
Kellemes vénasszony volt Ágnes néni, s nagy tiszteletben
részesült okos szavai, becsületessége s nemes erkölcsei miatt. Egyetlen makula
nem sok, de annyi se volt az õ jellemén s elõéletén. Amolyan »asszony
vicispánja« volt a környékbeli fehérnépnek, akinek néha bizony magok bíró
uraimék is kikérték a tanácsát.
Hát egyszer egy pünkösd reggelén azzal lármázta tele a falut
Ágnes néni, hogy az éjjel, mikor megszomjazván, kiment a kútra, az eget látta
kinyílva.
Hitték is, nem is, amint már szokás az ilyeneket, de õ csak
váltig bizonykodott:
- Láttam, százszor is azt állítom, nem álmodtam. Nagy
Gergely is ott ment a processzióban a sánta lábával. A megboldogult tiszteletes
urunk is ott volt, nem a baldachin alatt, csak közönséges polgári ruhában. Sõt
itt süllyedjek el egy álló helyben, ha nem igaz, a Gyuri unokám se hiányzott.
Láttam õt is, szegénykét. Vörös lajbi volt rajta, kék pántlikás kalap s
tulajdon az a csizma, melyet a múlt õsszel én csináltattam neki, mikor utoljára
itt járt. Szegény kicsikém, hogy tipegett, hogy tipegett… mintha most is
látnám.
- De hiszen a kis Gyuri él még, hát nem lehet az égben.
- Isten ments, hogy ott lenne… - kiáltott fel az öregasszony
s szemei könnybe lábadtak… -, hogy ott lenne - tette aztán hozzá -, ahonnan én
nem hozhatnám többé vissza.
- Képzelõdés volt, Ágnes néni… - mondta neki a tanítóm.
- Nem, nem álmodtam. A kútnál állottam, s éppen a vedret
húztam fel, mikor az a csodás látomány támadt. Hiszen persze, hogy nem lehet
igaz, magam is elismerem, babonás sohase voltam - az istennek, jól tudom én
azt, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy nekem mennyei háztartása
malasztját mutogassa - de meg az unokám, hála istennek, életben van, sõt mi
több… ami még a leghihetetlenebb, uram bocsáss, hogy kimondom, ott láttam az
égi processzióban a néhai Mózes zsidó korcsmárost is, a kopott tarka
nadrágjában, a simléderes sapkájában, pedig azt már csak lehetetlen, hogy
bevegyék.
S ezen még mosolygott is Ágnes néni.
Hanem úgy harmadnapra, mint a villámcsapás, érte a hír
Gömörbõl, hogy a kis Gyuri meghalt pünkösd elõtti szombaton.
A látomány e ténnyel való ilyen összefüggésében fölébreszté
kíváncsiságomat, s mikor a következõ õsszel Rimaszombatba vittek iskolába,
megállottunk Osgyánban, hogy néhai kis pajtásom után tudakozódjam szüleinél.
- Biz azt szegényt magához vette az Úr - szólt az anyja
megtörve.
- Ugyan nem mondhatnák meg, hogyan lett eltemetve? Milyen
ruhában?
- Piros lajbit varrt neki a szabó, hirtelen ahogy lehetett,
és a kék pántlikás új pörge kalapját is vele temettük szegénykével.
Éppúgy, mint a nagyanyja látta a processzióban.
Csodálkozva néztünk össze a tanítómmal, aki bosszankodva
dünnyögte aztán az úton, ahogy õ szokta magyarázólag:
- Egészen megzavar ez a dolog! De lássuk csak, mi következik
belõle? Az, hogy a vén Ágnes csakugyan nem tudhatta az öltözetet. Tehát az
efféle víziókban van valami rendkívüli is, ami igaz. És még mi következik? Az,
hogy mikor Gyurit ott látta, ott volt, minélfogva ha ott látta a zsidó Mózest
is, az is ott volt. S mindezekbõl mi következik? Az, hogy a zsidók mindenüvé
bejutnak, még a mennyországba is. Szomorú, de igaz. No, és mire tanít ez
bennünket? Arra, hogy már a mennyország se valami különös elõkelõ hely, s arra,
hogy tehát legjobb otthon lenni a saját édes hazánkban. Mert itt már tudjuk,
hogy állunk. És a legvégül mi következik az egészbõl? Summa summárum az,
igyekezzünk hosszú életûek lenni, hogy itt maradhassunk. S hogy hosszú életûek
lehessünk, tiszteljük atyánkat és anyánkat. Megértetted, fiacskám?
Így beszélt az én tanítóm egész Rimaszombatig
következtetésrõl következtetésre ugorva (mert ezekben volt õ erõs), én pedig
folyton az eget néztem, várva, amint várom csillagos éjszakákon gyakorta most
is, hogy hátha megnyílik, s meglátom még egyszer kedves régi jó ismerõseimet.
Jól esik tudnom, mióta öregszem, hogy megvannak valahol, és
hogy együtt vannak.
|