|
Régi történet már
ez. Egészen más idők jártak, más emberek éltek. Tán a só is sósabb volt
még akkor! Tíz ember sok ha van a faluban, aki még emlékszik s emlegeti azt a
boldog kort, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a
legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, a
legtekintélyesebb úr, kinek a legkülönb tajtpipa lógott a szájában, s az
tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, aki legszebben fütyülte el a
»Rákóczi-nótát«.
Prókátorok nem
nyúzták a világot; legföljebb az volt honoráriumuk, hogy a katolikus kliens
ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom
uram, legyünk per tu«; - míg a kálvinista egyszerűen azon biztatással
rótta le perköltségeit: »aztán hallja az úr, ha valami akar lenni a
restóráción, csak nekem szóljon«. Finánc nem szaglászott a magyar ember
dohányzacskójában, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos meghívásokkal; régi
szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemesembert, ha ebédet adtak.
Minden másképp
volt. Az ország összes évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a
»kassai kalendáriom«-ból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak
megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.
A vármegye
hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopottfejű oroszlán a megyeház
homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon
tűnődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.
Minden hirdette a
megye hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűtől kezdve egész
a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek födeléről varjú-sereg
károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana észleleteiről, hogy a
legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön; annak van legtöbb lakója.
A börtön, deres s
mogyorófabot jelvényi alatt összpontosult a társadalom fönnállásának logikája.
Nem az emberek kedveért van a mogyorófa-pálca, hanem megfordítva, hogy a
szolgabírónak nemes hevében legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó
vélemény, minélfogva külön büntető-kódex volt minden egyes szolgabíró, ki
ha unalmában rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya
újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak
lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki, aztán meg
harmadszor… statárium neki, az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné
magát ártani!
Könyv, tudomány
nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt már a világon semmi
megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt
könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, és akkor fölösleges, vagy
arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig
tudományos ember produkálásáról van szó - ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék
diskurálni! Gondolkozik az mindnyájunk helyett.
A »haladás« szót
kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat
volt. Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör«
bölcs összecsinálója is ilyeket írt ékes karmenekben:
»Nógrád
vármegyében kell járni nagy sáron.«
Még én is
úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan
új eszmék, beleolvadt címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az
nekünk! Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? - Magunk csak kivontatjuk
magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol valamirevaló
tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyébõl való ember meg hadd
búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha - nem lehet.
Legalább
nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.
És az igaz,
hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett idetalált egy, a németnél is
nagyobb hatalom, a »Liberalizmus«.
Az is úgy
jött ide, hogy elõbb megtanult röpülni. Világot borító szárnyait összecsapta
felettünk, lehelete összevegyült a haza levegõjével, melyet ki magába szívott,
elkezdett beszélni, mint a mákonyivó, soha nem hallott, bolond, ábrándos
eszmezagyvalékról, egyenlõségrõl, testvériségrõl. Fojtott lett a levegõ, hogy
elkezdett tõle köhögni a fél ország, mintha tüdõvészben lenne.
Új tüdõ
kellett az új levegõhöz! Az ország kivedleni indult régi bõrébõl, nem várva be,
míg erõvel lehámozza róla az idõ. A megyeháza most is ott állott ugyan, hol
elõbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen lépkedett elõtte, mint hajdan, a
szolgabíró dohányzacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste
tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon,
a deres szintén megmaradt kevélykedni a vármegyeház udvarán, s a fõjegyzõi
kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a gyûlésekrõl,
miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; - de a bolondos korszak
ezek hátamögött új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe ültetett krumpli
feltolja magát a rothadásba átment õsanyagból, az emberek kezdtek meg nem férni
egymással.
Az volt
kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.
Liberalizmus!
Tudta is
azt még akkor valaki, hogy mi az! Aki tudta, az is elfelejthette. Hiszen olyan
régen volt már, mikor a »Libertas« feliratú zászlókat csókolta a hazai levegõ!
A torony is csak düledék már, amelyiken lobogtak!
Csak úgy
derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók elõtt a hajnal epedve
várt szürkülete.
Aztán bajos
dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, ami annak a bûbájos
tündér-asszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlõségnek« hívtak.
Ha akadtak
udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.
És ezek az
ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság
odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyrõl meg voltak gyõzõdve, hogy arany.
…Küzdeni a
félvilág ellen lovagiasságból, becsületbõl, könnyelmûségbõl, királyné szép
szemének felszárított könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért,
annak van értelme; de az egyenlõségért, testvériségért harcolni, perorálni: az
õrült eszeveszettség…
Így
gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szúrt ragyogó
szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik gyûlölték fényes
homlokát?…
»A világ
vége közelít: a százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek!«
»Avagy
logika az, ha midõn az ember meglátja maga mellett a meztelen koldust, õ is
meztelenre vetkõzzék, hogy legyen egyenlõség, - vagy öleljen szívére minden
földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen
testvériség.«
»Meg kell a
felfordulni akaró világot állítani. Hogy mert megmozdulni a semmirekellõ
anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a
tekintetes karok- és rendektõl.«
Sokan
voltak, akik így gondolkoztak, elõször morogni, késõbb küzdeni kezdve az új
emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek semmi fegyvert. A
nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos szomjúhozik utána.
Nem kell
mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés hõsies elem van
benne; nagy és szent volt az, mint akármelyik.
Harci kürt
nem lelkesítette, megdördült ágyú nem üsztökélte, kibontott zászló nem vezette,
omló vérpatak bele nem bõszíté az ütközetbe ama jó táblabírákat, kikre
elõszeretettel fogtuk rá, hogy csak »toasztirozni« tudtak: hanem egy néma
gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak csírájában hordtak szívök
alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg elõbb s csak aztán jegyzett el az
észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt
magától, mint az õsrengeteg virágserege.
Azokat ki
ültette? Ki parancsolta meg az õserdõnek, hogy egy idõben soha nem látott
színû, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon?…
Honnan jött
be a »szabadság« a mi kicsiny falunkba?
Az
elpusztult úri házak hajdani lakói hozták azt be ide.
S mikor
végigmegy a paraszt a labodával fölvert kertek alján, hova most a zsidó árendás
kukoricát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan, különös levelû cserje még most
is hirdeti a régi elpusztult nemes családok parkjait, meglassítja léptét s néma
kegyelettel veszi le fejérõl a kalapot.
»Istenem!…
a só is sósabb volt valaha.«
|