|
Szíves házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti
állomásra, és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta, ami
nevezetességet a vidék nyújtott: a kótaji szépasszonyokat, meddig terjed a
Nyírség, honnan kezdõdik ismét az Alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott
bizony jó Szabolcs vezér alussza örök álmát.
Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllõket
csapdosó homokban, s a magyaros arcú kocsis vígan pattogott ostorával.
- De jó kocsis ábrázat! - szóltam útitársamnak.
- Ritka becsületes ember a János. Rá merném bízni a lelki
üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolc
esztendeje van már a családomnál.
- Huszonnyolc esztendeje! - mondám csodálkozva. - Ez maga
elég bizonyítványnak. És szakadatlanul önöknél van?
- Csupán egy kis megszakítással: amíg Munkácson ült.
- Mit csinált Munkácson?
- Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.
- Aztán miért került oda?
- Emberölésért.
Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kísérõm észrevette, és
sietett elmondani a többit.
- János a legjobb szívû ember. Valóságos bárány. De a bor
ördöggé tesz. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben
csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort…
Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel
tette hozzá:
- Pedig úgy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon
testvéremet. De hát õ volt a hibás, kötekedett velem.
Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves
csevegõ. Pompásan poentírozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani
a virágjairól, s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.
- No, nézze meg ezt a cifra sást. Mekkora bokor, s mégis
ahány fûszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlít a másikhoz.
- Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig
megfordítja teóriámat az emberekrõl. Az emberek közt éppen a cifrák mind egymás
képére ütnek.
- Ne bölcselkedjen… Nézze meg inkább a dinnyéimet.
- Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.
- Az egy csodaember, uram… ritka becsületes férfi… több,
nagy jellem. Úgy tiszteljük, mintha a famíliához tartoznék. Gyerekkora óta van
nálunk. Itt nõtt fel, az apám házasította meg… bár ne házasította volna.
- Miért? Talán rossz felesége van?
- Igen - szólt elsötétülõ arccal. - Olyan rossz volt, hogy -
megölte.
- Micsoda? Megölte a feleségét?
- Meg - mert az meggyalázta õt. Megölte, aztán megsiratta a
börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, ahol azelõtt együtt
ültek, s hangos sírása betölti az egész parkot, s elhallgattatja az éneklõ
madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó szív az öreg »Pali bácsi«.
- De asszonyom… útközben azt hallottam, hogy a kocsis is
gyilkos volt.
- Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon
becsületes ember.
- Meghiszem… de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt
minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.
Háziasszonyom mosolygott.
- Persze hogy furcsa… s ha ön most külföldi újságíró lenne,
képzelem, milyen borzasztó cikket írna a magyarokról, ahol a gyilkosság mint
különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Míg ellenben mint magyar ember…
- Mint magyar ember, igenis meg tudom érteni ezt a dolgot.
Vannak, lehetnek gyilkosok, akik becsületes emberek, akiket még szeretni is
lehet.
Azután az ebédnél tovább szõttem a háziúrral ezt a témát.
- Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél
a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát, mint ez!
- Nem mindig a gazdát, uram. Higgye meg, többnyire a
cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Húsz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük,
akit el kellett csapnom.
- Hát ez ugyan mit vétett?
- Sok galibát csinált. Mindig
árulkodott a többire.
No, ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem
volna.
De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyûszerrel a
világnak ebbe a sorjába.
Mikor másnap elhagytam a kedves családot, újra ott ült az
egyik gyilkos nyájas arccal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot
szaggatott számomra… s amint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel
nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakítani a tövérõl… mert talán ki
tudja… fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének…
|