|
Hogy most egy pár hétig megfordultam a vidéken, sokszor
támadt kedvem abból a csendes faluból, ahol laktam, berándulni a városba. Mert
az ember mindig azt szereti, amije nincs.
Nem nevezem meg a várost - az én kedves barátom, a városi
fõkapitány iránti tekintetbõl, aki igen pompás ember, és aki azt állítja
magáról, hogy neki van ebben a birodalomban a legjobb orra.
És mert neki van a legjobb orra, így szólt egy szombat
délben a feleségének:
- Kedves lelkecském! Estére nem jövök haza.
- Micsoda? Nem akarsz hazajönni estére? Már megint? Ember,
ember! Te rosszban töröd a fejedet.
- De látod, fiacskám, dolgom van!
- Már ugyan mi dolgod lenne?
- Ház izé… ma szombat van, ma kapják ki a munkások a heti fizetéseiket.
Ányjuk, te tudod, hogy hatalmas orrom van! Erõsen hiszem, hogy valami kravál
lesz - a zsidók ellen.
- Ideje is már.
- Ebbõl láthatod, hogy résen kell lennem este, s át nem
adhatom magam a békés családi estelizésnek.
A menyecske sajnálkozva bocsátja el a rend és a közbátorság
hatalmas õrét, s még a küszöbön is nyakába csimpaszkodik cirógatásokkal:
- Aztán ne lövess közéjük, kedves öregecském… kár volna
szegényekért!
- Ne, nem… csak eredj be már.
- Hajnalig ne maradj, mint a múltkor…
- Attól függ kedves galambom, hogy miképp alakulnak a
viszonyok.
S ezzel a fõkapitány a kuglizónak tartott, ahol már
mindnyájan vártuk, s útközben a következõleg monologizált:
»És nem is valami lehetetlen, amit a feleségemnek mondtam. A
nép csakugyan fel van izgatva az újságlapok által. De meg szombat is van, a
csõcselék többnyire részeg ilyenkor. Hm, hm! Az ördög nem alszik.«
Útközben betért a városházára, s odaszólította a fõbiztost:
- Koczó bácsi, estére dupláztassa meg az õröket.
- Hát csakugyan lenne valami? - mondá Koczó bácsi az öröm
kételyével.
- Meglehet - felelte a kapitány titkolózó arccal, hogy az
öreg örömét el ne rontsa.
Azzal aztán nyugodtan pályázott a kriegspartie-hoz. Mert
minden háborúnál ez a legszebb háború a világon.
A kapitányné asszony ezalatt átment kötõkosarával a
szomszédba a postamesterékhez. Ott mindenrõl folyt a szó, még arról is, hogy
estére zavargások lesznek a városban.
- Jezus Mária! - sikoltott fel a sógorasszony.
- Teringettét! - csodálkozék a postamester sógor. - Ez nagy
dolog! Persze szombat van… no, persze, természetesen…
- Apjuk de már ezt megnézzük este valami kapu mellõl!
Korábban adom fel a vacsorát, aztán elsétálhatunk a zsidó utcákba.
A postamesterné a nagy hírrel legott átszaladt a zsidórészbe
a járásbírónéhoz:
- Jaj, lelkem, Nelkám, vannak-e spalétek az ablakaitokon?
Hogy is tudtatok ide jönni lakni, hogy is tudtatok?
Kétségbeesetten tördelte kezeit.
- Csukjátok be legalább a zsalugátereket, szerencsétlenek! A
gyermekeket pedig legott át kell vinni hozzám, mert itt rettenetes háborodás
lesz az éjjel.
Ezalatt Koczó bátyánk sem állhatja meg a nagy titkot.
Bizalmas embereinek bajuszpödrés közben el-elújságolja:
- Estére lesz valami.
S pajkosan hunyorít hozzá a félszemével.
Az »Ezüst Kifli«-nél, ahol a szokott félmeszelyt szokta meginni
estefelé a stammgastokkal, ráncba szedett homlokkal vágja oda:
- Ma még vért is ihatunk, hé!…
Azután hozzá teszi:
- Halad a világ gyerekek… istenugyse mégis halad.
Majd elkomorodva süllyeszti arcát tenyerébe.
- Ilyenkor terhes a hivatal. Sokért nem adnám, ha közönséges
ember lehetnék.
A hír folyton terjed a csendes városban, mint a futótûz.
Naplementén már a szolgálók is beszélik a kútnál. Este harangszókor már minden
ember tudja. Az egész város talpon van. Az emberek izgatottan járnak-kelnek az
utcákon. Hol lesz? Mikor lesz?
A tömeg, mint a lavina, hömpölyög a zsidó városrész felé. A
tûzõrök a vízipuskákat töltögetik, a pandúrok teljes fegyverzetben robognak a
városon végig. A honvédkaszárnya elõtt vagy száz katona áll fegyverben.
A csõcselék is egyre gyûl, a nagy zsivajból csak a
mesterinasok füttye vágódik ki néha-néha.
A zsidók által lakott utcákon nem lehet közlekedni, a
megrekedt szekerek egész torlasszá képzõdnek. A közönség izgatottan hullámzik.
Egy ideig mulattatja a dolog: tarkabarka jelenetek, a nagy
élénkség, de aztán türelmetlen lesz.
- Hol vannak hát azok a zavargások?
Egyik-másik elszomorodva kérdi a szomszédjától:
- Hát semmi se lesz?
Egy hang felkiált a másik
csoportból:
- Várjunk még!
Erre megjelennek a rendõrök, s kezdik szétkergetni a
kíváncsi tömeget.
- Takarodjanak haza, mert lövünk!
A publikum vad futásnak ered.
Egy ácslegény a tolongásban könyökével kitör egy ablakot. Az
üvegcsörömpölésre megáll a tömeg.
Egy hang felordít hátul:
- Éljen Istóczy!
Egy vékony hang visszafeleli:
- Halál a zsidókra!
Valami kocsis felkap erre egy követ, s odavágja egy
boltfirmához.
A bolt-firmán nagyot kong a kõ, mintha egy ágyú volna.
- Hajrá magyarok! Csakugyan csináljunk valamit, ha már
eljöttünk!
De most két lovasrendõr jön, s amint végignyargal az utcákon,
úgy kisöpri azokat, hogy egy óra múlva megint olyan csendes nyugodt a város,
mint tegnap volt.
Reggelre meg már éppen semmi nyoma az éjjeli jelenetnek
(kivált, mikor a betört ablakot is megigazítja az üveges tót), s csakis délután
látszik meg a nagy zavargás a pesti lapok kövér telegrammjaiban:
»B városban tegnap óriási zavargás volt. Ezernyi nép gyûlt
össze „Éljen Istóczy” s „halál a zsidókra” kiáltásokkal, neki rontott a zsidó
városnegyednek, ablakokat és boltokat zúzott össze - de az erélyes rendõrség
hirtelen ott termett, s szétverte a tömeget. Emberélet nem esett áldozatul.«
A fõkapitány elégedetten olvassa el a sürgönyt, s
kidüllesztett mellel ballag újra a kriegspartie-hoz, hol fennhéjázóan
eldicsekszik:
- Mégiscsak nagyszerû orr ez az én orrom! Mert most már
becsületemre mondom, megvallom nektek, egy szemernyi hivatalos tudomásom sem
volt a zavargásról - hanem csak kikombináltam, megéreztem. Mert ez az orr
gyerekek, ez valami!
|