A HONATYASÁG

1883

Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk csak az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselõktõl kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesíteni.

Nekem például el kellett utaznom ezelõtt egy pár évvel Erdélybe, igen hosszú útra. Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez éppen öt darab választó és még két forint plusz!

Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon írva, nem fizet a vasúton. Hátha még ez az okos ember országgyûlési képviselõ is! Pedig így is összeesik az néha ritkán.

No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselõségemnek, kéretek egy ingyenjegyet, tehát hajtassunk el a vasútigazgatósághoz.

Belevetettem magam a legelsõ fiákerbe, s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat.

- Szervusz! Hol veszed itt magadat? - mondá az igazgató nyájasan.

- Egy jegyet akarok Brassóig.

- Miféle címen?

- Hát képviselõi voltom okáért.

- Helyes. Van igazolványod?

- Miféle igazolvány?

- Kovách Lacitól.

- Mire nézve?

- Arra nézve, hogy téged miképp hívnak, és hogy képviselõ vagy.

Nagy szemeket meresztettem rá.

- Ugyan ne okoskodj, kérlek… nincs tréfálni való idõm.

- Nagyon is komolyan beszélek.

- De hiszen csak ösmersz talán…

- Persze hogy ösmerlek, de a szabályok, barátom, a szabályok.

- Hát nem adsz jegyet, mi?

- Nem én, igazolás nélkül.

- Hát hova szaladjak én most Kovách Laci után?

- Hozhatsz tanúkat, akik beigazolják, hogy az vagy, akinek magadat kiadod?

- Itt vagy te…

- Én nem hiszek magamnak.

Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót, s ott lent elbocsátottam a kocsimat, s adtam neki 2 forintot.

Útközben, amint gyalog sétálok, találkozom egy ismerõsömmel, aki most a két szárnyat hordja gallérán, de aki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólítottam.

- Bütykös bácsi, ösmer kend engem?

- Hogyne ösmerném a nagyságos urat.

- No, hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasúthoz bizonyítani, hogy én vagyok én.

- Nagyon szívesen.

Nos, elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizonyíték lesz.

Az igazgató végignézte, s miután azonosságomat írásban elismerte, így szólt:

- No, most már rendben vagyunk.

Én egy forintot nyomtam az öreg markába, s azzal eleresztve õt, az igazgatóhoz fordultam:

- Most tehát kiadod már a vasúti jegyet?

- Ki bizony, ha elhoztad a fotográfiádat.

- Miféle fotográfiát?

- Ej, hát az arcképedet.

- Minek az?

- Hogy a konduktor megnézhesse, te használod-e a jegyet.

- De nekem nincs fotográfiám.

- Vétesd le magadat.

- Arra nincs idõ. Holnap délben utaznom kell.

Az igazgató vállatvont.

- Nagyon sajnálom, de ami szabály, az szabály. Veled sírok, de jegyet nem adhatok.

No, már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, úgy rohantam le a lépcsõkön. Az utcán belevetettem magam egy fiákerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: »Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon.«

Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elõ a dolgot, hogy miképp bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasút se tiszteli a meggyõzõdésemet: ki tisztelje akkor?

- De hát miért jössz hozzám? - kérdi az államtitkár gúnyosan.

- Miért? Hát hogy te segíts rajtam.

Baross megdörzsölte a kezeit.

- Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografírozni. A camera obscurát különben is magával vitte Tisza Bécsbe.

- Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! - kiáltám fenyegetõleg, s el akartam rohanni.

Trencsén nagy fia azonban utamat állta:

- Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád.

- Valamikor régen volt elég, fiatal koromban, de szét adtam.

- Hát a képviselõházi albumban?

- Az istenugyse…

- No, látod.

Rohantam a képviselõházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kísérteties büfét. Az album ott áll a kis fekete asztalon - de az arcképem nem volt benne. Valami gazember kilopta.

No, már most mit csináljak? Mit? Hát legelõször kifizettem a fiákeremet. (Három pengõt kért az imposztor.) Azután elindultam tûnõdve a Váci utca felé.

A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak.

Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No, éppen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselõi méltóság megsértését.

- Tudod mit - szólt õ, mert az ilyenekben praktikus ember -, a Városligetben van egy amerikai fotográf, aki öt perc alatt levesz. Eredj ahhoz.

- Igaz! Hej, fiáker! Hamar egy fiáker.

Hajtottam a Városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét, sehogy sem juthattam a fotográfushoz. Minden elõretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak.

- Itt sorrend van, uram. Tartsa meg a sorrendet!

Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor eluntam, kimentem egy nagyöklû hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietõs dolgom van, fotografírozzon le ízibe.

A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott.

Erre aztán észhez jöttem, s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszította a székrõl a peckesen ülõ szakácsnét, s mély bókolások közt jött ki értem.

Egy negyedóra kellett, míg a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz.

- No - mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel -, itt a kép!

Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elõ, s azon át is megnézte és nevetve adta vissza.

- Ej, kopé, kopé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számítottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arcképe.

- Becsületemre mondom…

- Ne esküdözz, kérlek…

Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt.

- Hja, a szabály, szabály!

- Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat.

Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz, s adtam neki 2 frt-ot, a hordár már elõbb egy forintot kapott tõlem. Eddig már 13 forintban volt a jegy.

Quid nunc! Amint ezen tûnõdném kétségbeesve, egyszerre egy sugár nõi alak jön ki az Oktogon egyik házából.

- Nini, a szép Mariska. Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arcképet is.

Utána, amint csak bírtam. Utol is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemrehányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy úgy egyszerre elhagytam akkor réges-régen.

- Pedig ha tudná… de a viszonyok…

- Igen a viszonyok. Persze - szólt gúnyosan.

- De azért higgye meg, sokszor gondoltam kegyedre… arcképe megvan nálam… Oh, valahányszor e képet láttam… Oh, Mariska! De kegyed, tudom, nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arcképem.

- Meg bizony.

- Ah! - sóhajtottam még melegebb hangon. - Tehát megvan?

- Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Ereklye ez nekem.

- Pedig szeretném kicserélni egy újabbal.

- Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeimmel.

Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jószerivel, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arcképnek.

- Hová megy, lelkem Mariska?

- Sétálok egy kicsit.

- Nem volna kedve velem vacsorázni ma?

Megfenyegetett szép fehér kezével.

- Rossz ember. Miket beszél.

S azután fürkészõleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok?

De én komolyan beszéltem.

- Hát, majd meglássuk - szólt aztán csengõ játszi hangon.

- Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél.

- Nem fõzetek otthon.

- Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchalltól, így aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei.

Úgy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgõvel együtt 19 frt 50 kr-ba került.

Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitûnõen ízlett, de a Mariska… A Mariska már igen sokat vesztett, õ nem a régi többé.

Mindegy, a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem.

Beletettem a tárcámba.

Majdnem baj lett belõle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba, s valamit súgott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek következtében ki kellett nyitnom a tárcámat, s abból két tízest elõkeresnem. Remegés fogott el, ha észreveszi ott a képet; de nem vette észre, s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz.

- No, de most már csak kikapom a jegyemet?

Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve:

- Itt van ni! Könnyû nektek, képviselõknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.