|
Volt egyszer egy
szegény asszony s annak igen együgyű és torkos fia. A szegény asszonynak
volt egy kecskéje is, melyet fejt, de annak a tejét mindig megitta a torkos
kamasz, mert már nem volt mai gyerek, jóformán katona sorban állott.
Anyja eleget
korholta, pirongatta, de csak nem használt semmit. Ő folyton megitta anyja
elől a tejet, annak szegénynek nem jutott sem reggelire, sem uzsonnára. S
valahányszor nagyokat húzott a köcsögből, mindig megbosszantotta az
édesanyját.
- Ez a mi
kecskénk olyan kevés tejet ad. Mért nem vesz édesanyám még egy kecskét?
Nem volt neki
elég a tej, mert aki torkos, annak semmi sem elég.
Hanem egyszer
csúfosan megjárta. Anyja éppen nem volt otthon, átsuhant a szomszédék
kecskéjéhez, kifejte a tejet és megitta, azután az itthoni tejet is
felhörpintette. Szörnyen megfájdult a gyomra. Mintha az ördög kaparta volna a
tíz körmével belülről.
Lefeküdt az
eperfa alá a ház előtt, és ott jajgatott siralmasan.
Arra megy a falu bábája, kérdi tõle:
- Mi bajod van,
te pákosztás Jancsi?
- Jaj jaj jaj!
Sok kecsketejet ittam, nénémasszony, fájdalmakat érzek tõle.
- Az bizony nagy
baj - mondá a falu bábája. - A múltkor is az történt innen a hetedik faluban,
egy ember annyi kecsketejet ivott, hogy egy gödölyét szült tõle.
Megijedt erre a
mi Jánosunk, hol elsápadt, hol elpirult erre a gondolatra. Oh, ez a rettenetes
nagy szégyen! Õ azt nem élné túl, ha megtörténnék. Õ bizony inkább
elbujdosik a világba. Legalább idegen emberek közt érje a szörnyû csúfság!
El is bujdosott legott, s ment, mendegélt réteken erdõkön
körösztül. A hó csikorgott a lábai alatt, a zúzmara megfogta haját,
szemöldjeit, de õ ezt mind nem érezte, mert a hideg nem csípte olyan nagyon,
mint a gyomra.
Az egyik erdõ szélén egy csizmát talált. Már homályosodni
kezdett. Szürke felhõk leültek a hegyekre. Az esti félvilágosságban nem vette
észre, hogy a talált kordován csizmákban benne vannak a lábak is, úgy, ahogy
valamelyik torkos farkas bennhagyta, mikor az embert megette belõlük. Vállára
vette a csizmákat s valamivel vígabban ügetett, mert gyertyafényt is látott nem
messze: ott legalább szállást kérhet éjszakára.
Egyenesen a fénynek tartott, és egy házikóhoz ért. Egy
galambõsz öreg ember lakott ott egy szelíd képû anyókával.
- Fáradt utas vagyok - köszöntött be az öregekhez -, nem
adnának szállást reggelig.
Az õsz gazda a kezén fogta nyájasan, a vén anyóka pedig
ráncos kezeit dörzsölte örömében, s mind a ketten rámosolyogtak.
- Szívesen, édes fiam. Gyere be, pihenj meg, kedved szerint.
Éppen kenyeret sütöttünk, meleg az elsõ szoba.
A szegény fáradt fiú alig bírt már bevánszorogni, mert a
gyomorfájás is bántotta, egészen odavolt. Megköszönte szépen a kínált vacsorát.
»Ne is fáradjanak kigyelmetek. Én nem ehetném. Nagyobb szükségem van nekem most
egy kis üdítõ álomra.«
- No, hát akkor aludj édes fiam - mondták a szíves öregek, s
lábujjhegyen tipegve jártak a szobában, hogy ne zavarják.
Jancsi kikereste magának a legjobb helyet a meleg kemence
elõtt. Csak egy kis pokrócot kért. A talált csizmákat pedig letette a feje alá
párnának, s olyan édesdeden elaludt rajtuk, hogy azt ugyan fel nem költötte
volna az ágyúdörgés sem.
Annál kevésbé az öreg gazda, ki egyszer éjjel bement hozzá
egy lámpással. Mert az történt az éjjel, hogy az öregeknek egy kecskéje
megellett ott künn a szinkében, de a kis gödölye nagyon didergett. A szinke
hasadékán át besivított a szél, mintha a gödölyének dalolna, de az annak nem
tetszett.
Az anyóka, aki szinte felkelt megnézni az új gödölyét, azt
mondta a férjének gondolkozva, rángatva jobbra-balra szép, bodros fõkötõjét.
- Kedves öregecském, megfagy ez a kis állat itt reggelig.
Vidd be az elsõ szobába, ahol a vendégünk alszik, a melegre. Ott majd
megelevenedik szegényke!
Azért ment hát be az öreg apó éjfélkor, hogy a gödölyét oda
tegye a vendég mellé, a pokróc egyik csücskére.
Hajnalban ébredett fel a mi Jánosunk könnyedén,
egészségesen; minden fájdalmát elvette az édes álom, hanem elrémülve kiáltott
fel, amint megpillantotta maga mellett a kis gödölyét, mely mekegett és
nyájasan mereszté reá szemeit.
- Megtörtént! Hát megtörtént!
Nosza, be se várta a reggelt, kiosont a szobából, s futott
tüskön-bokron keresztül az iszonyú szégyen elõl.
Reggel, mikor az atyus és az anyóka beléptek, hogy a
vendégnek reggelit vigyenek be, összecsapták a kezeiket ijedtökben. A vendég
nem volt sehol. Csak a csizmái hevertek ott s azokban a lábaiból egy-egy darab.
- Az átkozott gödölye megette a vendégünket öregecském… -
szólt az öregasszony könnyezve.
- Úgy van - bólongatott a fejével szomorúan az atyus. - Ez
egy rettenetes gödölye. Teringette, ezt a gödölyét agyon kell ütni.
Az anyóka behozta a szekercét, s a kis gödölyét agyonütötték
ártatlanul.
A félkegyelmû Jancsi pedig addig futott, míg egyszer csak
megint otthon találta magát az anyjánál. Elmondta, hogy mint járt, s azóta
sohasem ivott többé kecsketejet, sem nem volt torkos semmiben.
|