|
Egy hivatalnok, különben jó ismerõsöm, öngyilkos lett. A
lapok napokig tárgyalták ezt a szomorú esetet. Éppen szélcsendes idõ volt
akkor.
Mert ha nincs szélcsendes idõ, akkor nem ér semmit.
Az emberek gyorsan özönlenek el minden pályát, amelyen
valami nevet lehet szerezni. Már az öngyilkosság se pálya!
Az újságok, mondom, mohón közöltek minden fölhajszolt
részletet. És az öngyilkosság - esemény lett.
A reporterek lihegve futkároztak reggeltõl estig minden
irányban, amerre a halál valami szálakat hagyott.
Kövérebb betûk adták tudtára reggelenkint az olvasóknak
mindazt, ami kapcsolatban volt a szerencsétlen férfiúval, mint más egyebet. S a
betûkben mindenki jobban szereti a kövéret.
Leírták a vért, mely a szoba padlóján szétfreccsent, a
revolvert, azt is, hogy kitõl kölcsönözte, elõttünk álltak az öngyilkossági
okok is, de természetesen olyanformán, mint egy tégely, amelyben festék van, de
e festékbe minden percben új-új különbözõ színû festéket kevernek. Ki tudná hát
megállapítani, egészen határozottan, hogy milyen színû az? S ki tudja, milyenné
válik, mire a többi hiányzó ingrediencia is belevegyül?
Hogy mi egy öngyilkosságnak az oka… miképp jön odáig a
lélek, hogy kihámozza magát erõszakosan a testbõl, azt nehéz egész igazán
eltalálni az újságírónak is - pedig az már csak ért mindenhez.
Az én ismerõsöm az öreg Hortinénál lakott. Úgy hallom, nem
fizetett pontosan. Fizetése le volt foglalva - ezt már a lapokban olvastam.
Igen, de hát ‘iszen sok embernek van a fizetése lefoglalva.
Ha az mind fõbe akarná magát lõni, akinek a fizetését lefoglalják - nem lehetne
bálokat tartani esztendõre.
Az az egy konstatált tény volt, hogy úgynevezett »rossz
anyagi körülmények« vitték a halál elé: hanem mi volt a lelki processzus, ez
volna érdekes a pszichológusnak.
Én azonban véletlenül csak nemzetgazdász vagyok. Nekem az
kellene, hogyan, miért jutott ily desperátus viszonyok közé ez az én Pálom, aki
higgadt, szelíd, okos ember volt egész életében.
Hiszen sohasem voltak pazar hajlamai… spekulatív szellem meg
éppen nem volt, hogy vállalatokba bocsátkozott volna.
Egy nap hozzám jött az öreg Hortiné… valami pörös ügye volt
az ügyvédi irodámban.
- Hát a szegény Pál meghalt!… Oh, ugyan ki hitte volna?
Ugyan mondja csak…
- Nagyon megkárosított, tekintetes uram! Az volt a legszebb
lakásom. De hogy is tudott arra vetemedni.
- Bizony, bizony…
- Hogy a legszebb szobámat vérezze be. Nem szép volt tõle,
tekintetes uram. Hát nem mehetett volna másüvé? Mindig tisztességesen bántam
vele. Ilyen kárt tenni, ilyen kárt!
- Ugyan mondja csak édes Hortiné, maga legjobban tudja - mi
hozta ennyire a boldogtalant?
- Mi hozta? Hát mi hozta? Én mindjárt kinéztem belõle, hogy
nem lehet más vége. Megjósoltam, tessék elhinni, a házmesterné a megmondhatója.
Pedig jó, becsületes ember volt, az isten nyugosztalja… úgy szerettem, mintha a
fiam lett volna.
Tarka gyapot kendõjével a szemeit kezdte törülgetni, s
ideges fonnyadt ajka gyorsan mozogott, ami idõs nõknél közeli sírásnak postája.
- Vett tán valamit észre korábban?
- Igenis, mindjárt, még két év elõtt, mikor odajött lakni.
Észrevettem, hogy tömérdek ember jár hozzá…
- Hitelezõk?
- Nem biz az - hanem pajtások. »Ennyi pajtása van önnek, Pál
úr?« - kérdém egyszer. »Ez még semmi - felelte nevetve. - Tavaly unalomból
összemarkoltam õket, hát úgy hozzávetõleg kisült, hogy több mint ezer pertu
pajtásom van az országban.« Ezt felelte nekem, úgy emlékszem most is még a
hangjára is, mintha hallanám.
Eltört a mécses - Horti néni fuldokló zokogásba csapott át,
majd nekibõszülve kiáltott fel, a kezeit összecsapva:
- Ezer ismerõs, akivel az ember pertu van! Hát csak
lehetetlen kérem, hogy az ember végre is fõbe ne lõje magát!
- Igaz - mondám mélyen elgondolkozva. - Az a »perdu« sokszor
lesz »pertu«!
Ez volt egész életemben az egyetlen szójátékom. Bocsánatot
kérek érte!
|