A SZÁLDOBOSI PAPP FAMÍLIA

1883

Egy szomorú nemes asszony lakott a falunkban, névszerint özvegy Száldobosi Papp Józsefné.

Mikor kis fiú voltam, még élt, de csak mindössze egyszer láttam, mert ritkán jött ki a házából, melynek kapuja csukva volt mindig és zsalusi leeresztve. Édesanyám jól ösmerhette, mert csak »Francka néni«-nek szólította. (Som Franciska volt a családi neve.)

Mondom, csak egyszer láttam Francka nénit, aznap, mikor elõször mentem el Rimaszombatba a latin iskolába. Anyám sorba elvitt búcsúzni a falusi nemes házakhoz: õhozzá is. Egy nagy bõrös széken ült, jól emlékszem, pápaszem volt az orrán, vállain kis kockás kendõ és igen gyakran köhögött.

- Végem van, öcsémasszony - szólt több ízben, s más szavakkal is mindig azt mondta, hogy meg fog halni. Igen elérzékenyedett, s egy történetet beszélt el anyámnak, miközben megsimogatta néhányszor a fejemet.

- Nekem is van egy fiam - szólt -, csakhogy nagyobb, bizony már nagyobb.

Mikor elmentünk, egy húszast csúsztatott a markomba.

Többet sohasem láttam. A húszast elköltöttem azóta - de a történet megmaradt.

--------------

Száldobosi Papp Józsefné régen, valamikor az inszurrekciós világban lehetett fiatal menyecske. Öreg emberek bevallása szerint igazi szépség. Ami most olajszínû ránc, az akkor igézõ fehérség volt s olyan sima, mint a márvány, a szemekben tûz, a termetben ruganyosság.

Úgy látszik, szegény szülõktõl való volt. (Mi is a Som família?) Száldobosi Papp József, mondják csakis a szépségeért vette el, pedig származás és birtok szerint is a harmadik komposszesszor volt Mohorán.

S ha latoljuk… mégsem volt valami nagy »szerencse«, mert furcsa ember, van benne valami titokzatos, valami végzetszerû. Az arca szép férfias és mégis visszataszító. Már gyermekkorában is ott ült a gonosz vonás a két rõt szemöldöke felett. Pedig legalább csecsemõ gyereknek olyan volt, mint a bárány, nem sírt az sohasem. Hej, erre is tudott egy borzalmas dolgot mondani az egykori dajkája, a vén Majgóné, azzal is halt meg, hogy a legizzóbb katlanná legyen a lelke, ha nem igaz, egyszer éjszakának idején elaludt a gyermek mellett: amikor úgy éjfél tájban felnyitotta a szemeit, két ördög ült a bölcsõnél, s felváltva ringatták a kis Száldobosi Papp Józsefet…

De ez, meglehet, csak képzelõdés volt. Nem bolond az ördög, hogy gyerekeket ringasson, mikor nevelünk mi neki a magunk költségén eleget!

Nagyobb bizonyíték az ellene, hogy semmit sem úgy tett, ahogy a többi emberek; akivel beszélt, annak sohasem nézett a szemébe, senkit sem szeretett, s õt sem szerette senki. Még a kutyák is beszaladtak elõle az udvarokra, ha végigment az utcán. Semmi dolgát sem közölte senkivel, pedig untalan járt-kelt valamiben, de annak élõ lélek nem lehetett tudója, hogy miben.

Ilyen volt már mint fiatal ember. Kész csoda, hogy úgy belebotlott abba a Som Franciskába.

Egész nap villámlott, mikor az esküvõjük volt. Egy a mennykövekbõl beütött a templommal szemben a nótárius csûrébe. (De igaz is, nagy szemtelenség, hogy lutheránus létére odaépítkezik a katolikus templomhoz.) Az égõ csûr rémes világossággal öntötte el az oltárt, mikor ott állottak. Mégis csak elhebegte a holtomiglant a gyönyörû menyasszony. De az istennek a balkezével volt dolga odaát - nem használhatta itt a jobb kezét.

Mikor haza hozta, jó négy lovon hozta, feldõltek az úton, azóta mindig sántított Papp József. Som Franciska is megütötte a kezét.

No, de meggyógyítják majd a mézes hetek… Hát talán meg is gyógyították. Egy szép asszony keze sohasem fájhat úgy, hogy ne tudjon vele ölelni! Meglehet, boldogok voltak. Legalább sohasem panaszkodott sem az egyik, sem a másik… Hát minek csináljak én most nyolcvan esztendõ múlva pletykát errõl?

Úgy kívülrõl nézvést soha olyan szomorú udvarház, mint a Papp-porta, szarka elkerülte, még veréb sem szállott a nagy százados topolyafákra, amik elõtte két sorban vetették árnyékukat s még az árnyék is olyan azon a gyepen, mintha egy másik árnyékra lenne terítve. Hanem éjjel aztán ahány bagoly volt a környéken, az mind oda járt huhogni az õsház zegzugaiba. Jól érezték ott magukat; kuvikmadarak körülröpködték õket, mintha udvarolnának nekik.

Félelmetes volt este elmenni a Papp-ház mellett. Az udvaron egy festett galambdúc állt - ott van ma is -, mert a fiatalasszony nem hozott magával arany-ezüst marhát, hanem hozott magával nemes lelket, szép arcot, nyúlánk termetet, tisztességes stafírungot (nem igaz, mintha csak két-két cihája lett volna a vánkosokra) és két fehér galambot, mert nagyon szerette a galambokat. Hanem a két fehér galambnak a fiai már sötét színûek voltak. A tyúkok, a libák, azok is mind fekete tollazatot viseltek a Papp-udvaron. Nem bírtak fehér állatot nevelni. S az a fekete udvar a fekete állatokkal olyan rémületes volt, mintha valami átok ülne minden kövecskéjén, az öreg eperfák fekete bogyóin.

Nem is éltek együtt egy egész esztendõt, mikor még egy madár repült ide: a gólya. Miklóskának keresztelték a hozományát.

De már a keresztelõn nem volt otthon az apa… mert még egy madár szállt ide: a francia sas.

S ennek akkor olyan nagy volt a szárnya, mint egy felhõ. Véresõ volt arra, ahol az megrebbent.

Csak mi nem ijedtünk meg tõle. Mert mi már sokszor voltunk abban a szerencsés helyzetben, hogy nem fordulhatott a sorsunk rosszabbra, nézhettük a világ folyását hidegen. Megvan nekünk úgyis a kétfejû sasunk, így okoskodának a mieink, ha már most a francia találna felülkerekedni, hát az is sas, igaz, hogy csak egy feje van kettõ helyett - de azért az egy fejért bizony isten nem érdemes nagy lármát csapni.

Az inszurgens hadak kelletlenül ültek fel a lóra. Kivált ezek a mohorai nemesek. Soha ennél lustább, hencegõbb népet. Mikor a parancsolat jött, huszonkettõt lehetett összehozni mindössze. Péchy Pál uram vezette õket, hogy majd Esztergomnál valahol hozzá csatlakozzanak a gróf Brunszvik fölkelõihez.

De ebbõl a huszonkettõbõl mindjárt Rétságnál beteg lett Veres Pál uram s hazafordult, Vácon Plachy Gergely, a legjobb kardforgató vitéz maradt el valahova. Azután is folyton szállingóztak haza különféle ürügyek alatt egyenkint - nem maradt ott igazi verekedõnek több kilencnél, név szerint Péchy Pál, Száldobosi Papp József, Bajom György, Nagy Márton, Kerekpály Imre, a földhöz ragadt bocskorosok közül meg Pélly Barnabás, Kazy Ferenc, Mácsik János és Laczkó István. Azt beszélik, kölcsönzött lovon ment ez a legutolsó.

Sõt ezek közül is gyanúsan hamar jött meg Pélly Barnabás, egy vasárnap délben a vén szürkén, a foltos dolmányban, s tûnõdve poroszkált keresztül a falun, hol-hol megállva nézdegélni az udvarokon, hogy ugyan hol is lakott õ, még a hadjárat elõtt?

- Nini, nini, a Pélly Barnabás! - ösmerte meg Tóth Istók. - Hahó, öcsémuram, eltévesztette kegyelmed a házat! Hiszen arra balról van az atyja-ura portája!

Az ifjú Pélly megrántotta a kantárt, s fennhéjázón szólt oda az öregnek, mintegy igazolásul:

- Hiszen nem káptalan a fejem, hogy minden apró ólra ráismerjek.

Pedig az imposztor még csak egy hónapja volt oda hazulról.

Hanem azért sokat tudott beszélni, lélekemelõ vitézi dolgokat. Irtózatos csaták estek azóta, tömérdek vér folyt. Ma a történetírók nem tudnak ezekrõl, de hát hogy is tudhatnának, ha nem voltak ott.

Még a csaták hagyján, de az a legszörnyûbb, amit Száldobosi Papp Józsefrõl híresztelt: beállott, azt mondja, kémnek Napóleon császárhoz. Talál a természetéhez, de mégis csak rettenetes dolog, hogy egy nemes ember ennyire lealacsonyodjék. Föld kiveti csontját, be nem issza vérét az árulkodónak.

De hátha nem igaz? Csakhogy úgy vagy egy hó múltán, tizenhárom sebbel, Kerekpály Imre jött meg Gyõr alul, az is megerõsítette, hogy de bizony igaz, Papp Józsefbõl spion lett, szabadon jár-kél a táborokban, de maga részérõl azt hiszi, nem a Napóleon kéme, hanem elsõ Ferencé. Egyébiránt tuják a pokolbeliek! Mert Papp József még spionnak is titokzatos.

A bécsi béke aztán nemsokára véget vetett a hadilábnak. A mohorai nemesség mind visszatért, egy sem esett el, csak Száldobosi Papp József maradt oda.

Mi lett belõle, hol van, tudni nem lehetett. Beszéltek mindenfélét. Nagy úr lett a király oldala mellett. Mások meg azt mondják, Napóleon vitte el magával. Némelyek Pozsonyban látták volna aranyos udvari öltözetben.

De rebesgették azt is, elbujdosott szégyenletében Lengyelországba.

- Nem is jön az vissza - szólt Bajom György -, de ne is jöjjön soha többé.

- Dehogy nem jön, dehogy - ellenveté Péchy Pál uram megvetõleg. - Az veszne el? Fogadjunk no, hogy visszajön.

Fogadtak is, Laczkó uram ütötte szét. Vajon kinek lesz igaza és kinek kívánja a szomorú özvegy, hogy igaza legyen?

Találgatták sokan, hanem arra ugyan egy lélek sem gondolt, hogy még úgy fordulhat, hogy igaza lészen mind a kettõnek.

Rá egy esztendõre, zimankós téli éjszakán, nagy fehér szekér jött a szügyi homokos úton Mohora felé. Két alak ült elöl, egy, aki a lovakat hajtotta s mellette cifra hajdúruhában a másik. A kocsit egy nagy falka eb kísérte Szügytõl, éktelen csaholással és vonításokkal.

- Csiba te, ne te! - kiabálta a kocsis s közéjük vágott az ostorával. - Hát illik ez, hé! Legyen aztán az ember ezek között keresztény.

- Hagyja el, kegyelmed, hátha több eszük van nálunknál… Mert mindig azt hallottam, hogy a kutya tudja legjobban megbecsülni az embert.

Lassan döcögött a szekér, jó egy óra kellett, míg Mohorához értek. Alig hogy visszamaradtak a szügyi ebek, jöttek átvenni a szerepet a mohoriak s ezeknek mindig különb torka volt a szügyieknél - mert hosszabb lévén a falu, jobban kifejlõdött a hangorgánumuk.

A szélsõ kis háznál világosság pislogott az ablakban. A hajdú leugrott megkérdezni:

- Hol van itt a Száldobosi Papp József portája?

Egy öreg asszony, ki bent zsoltárokat olvasott, összerezzent a Papp József névre.

- Ott lakik a templomon innen, a korcsmán túl - mondá fogvacogva -, csak menjenek egyenest, ha jó járatba való lelkek kegyelmetek!

A baglyok szétrebbentek nagy huhogva, mikor megzördültek a kerekek az ócska ház udvarán. Egy kuvik pedig ott szállott el a kocsis felett, ki fejcsóválva dörmögé:

- Ni! Ennek a gyalázatosnak ki mondta meg ugyan elõre, hogy jövünk?

Aztán elkiáltotta magát:

- Hej, emberek! Ébredjetek! Ki van itthon…?

Majgóné, a legrégibb cseléd ocsúdott fel legelõbb - de már maga a nagyasszony is nyilván ébredezett, mert megvilágosodott az ablaka.

- Ki az, mi az? - szólt mogorván Majgóné. - Hagyjanak békét most. Jöjjenek reggel, ha dolguk van.

- Nyissa ki az ajtót - sürgették. - Fel kell költeni a cselédeket.

- Nyitja bizony a piszi. Virrad még holnap is.

- Az urukat hoztuk! - kiáltott be a hajdú haragosan.

- Jézus Mária! - sikoltott fel Majgóné. - Megjött a nagyuram, megjött…

Csakhamar künn volt jóformán egy ingben, még kendõt se dobva a meztelen lapockacsontjaira, de már akkor a nagyasszony is jött rohanva.

- Hol van hát, hol? - s szemeit mohón hordozta körül az udvaron. - Tegyék bolonddá a nagyapjukat.

A hajdú lerántotta a fehér ponyvát a szekérrõl.

- Itt van ni, a koporsóban! Vegyék le kendtek.

Leírni nem merem azt a rémületet, a szép Papp Józsefné hogy lett halott-halvány, s mint omlott össze aléltan a folyosó köveire. Miképp emelték le az összefutott férficselédek lámpások fényénél a nehéz koporsót, hogy csikorgott a hó talpaik alatt kísértetiesen, s hogy kongott a kövezet, ropogott a padló alatta! (Mert nem lehetett vállon vinni, kötélen csúsztatták az ebédlõbe.)

Reggelre lázban volt az egész falu. Nagy események nagy mozgást idéznek elõ. A parasztasszonyok otthagyták a dagasztó teknõt, a nemesekben pedig felébresztette a kíváncsiság a részvétet (mert ezek ketten egy szobában hálnak), csoportosan tódultak a Papp-udvarra s onnan a nyitott ebédlõbe.

Csakugyan igaz volt a hír: ott állt egy ravatalon a fekete diófa koporsó az ezüstveretû betûkkel: »Spectabilis Dominus Josephus Papp de Száldobos«.

De hát hogy jutott ide? Hol halt meg? Miben halt meg? Ki küldte idáig? Még a holta után is titokzatos.

Nagy tisztességgel jött a teste. Vármegye embere kísérte. De honnan? Egyik vármegye a másiktól kapta az instrukciót, hogy kísértesse Száldobosi Papp József testét megint a szomszéd vármegyéig. De hogy hol kezdõdött, s kitõl jött a legelsõ parancs? Csodálatos homály ül a koporsóján.

Másnap délelõttre volt a temetés. Majgóné a torra sütött-fõzött, kántor búcsúztatót komponált, szabó a nagyasszony gyászruháját varrta, piktor a címereket festette.

Mindenkinek volt valami dolga, csak magának nem az özvegyasszonynak.

Ott járt-kelt egyedül a szobában.

Nem sírt már. Valami hideg nyugalom látszott az arcán, valami dac.

Karjaiba vette a másfél éves Miklóskát, s mereven, hosszan nézte kis fonnyadt arcát.

»Meghalt az apád«! - mondá.

A gyermek mosolygott. Talán értette!

Délután kétszer is megfordult az ebédlõben. Maga rakosgatott el a ravatal körül mindent. Hogy megijedt attól a koporsótól, amikor hozták - most már föl sem veszi, mintha csak egy közönséges bútordarab lenne. Mégis csak gyarló az ember!

Este, amint a kis Miklóst levetkõztette, eszébe jutott, hogy a gyermeket mégis be kellene vinni a terembe; illik, talán kötelesség is. Se az élõ nem fog tudni errõl, sem a halott. De hátha mégis van valaki ott fönn, aki nézi az ilyeneket? Annak a kedvéért be kell vinni a gyereket.

Bevitte. A gyermek álmos volt már és sírt. Nem nézett a koporsóra, hanem az anyja keblére fordítá fejét, kis állacskáját annak a liliom vállára támasztotta.

A viaszgyertyák kísértetiesen lobogtak. Körös-körül a virágcserepek dús növényzete megperzselõdve sercegett tõlük, kellemetlen szagot árasztva.

Pappné megfordította a gyermek fejét, hogy a koporsót nézze.

»Itt fekszik az apád, fiacskám!«

A gyermek nem akart odanézni, durcásan visszafordította a fejét.

De hát ott fekszik-e valóban?

Oh, hogy lüktettek a halántékai, mikor ez a gondolata született. Futó tûz, jéghideg nyargalt át az idegein egyszerre. És ugyan hogy fekszik ott? Levágott fejjel? Átlõtt mellel? Vagy nyitott szemekkel csendesen. Mert ki is fogta volna be a szemeit? Senki sem szerette.

Kifutott, gyermekét betette az ágyacskájába, aztán felkereste a Majgónét a konyhában.

- Kerítsen nekem hamar egy szekercét.

- Éppen van itt egy - de minek az a nagyasszonynak?

- Föl akarom vele feszíteni a koporsót.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - kiáltá Majgóné elsápadva. - Csak nem tesz ilyet a nagyasszony?

- Hogyne tenném? Látni akarom az uramat. Kend is velem jön.

- Én? Hátha nekem adnák ezt a falut?

- Akkor hát magam megyek - szólt az úrasszony szilárdul, s bement, ahogy mondta, egyedül, a baltával és egy pici lámpával a kezében.

Odalépett a koporsóhoz, egy csöppet sem reszketett a keze, mikor a baltát bevájta, ahol a deszkák összeértek. Megreccsent a fedél a feszítésre, s engedni kezdett, amint féltestével ránehezedve lefelé nyomta a balta nyelét, majd egyszerre fölszakadt, s rémletes robajjal újra lecsapódott.

De most már könnyen fölemelheti a kezével is. Meg kell lenni. Látni akarja. Amit egyszer egy asszony a fejébe vesz! Fölemelte a fedelet.

Egy üvegtábla ki volt verve az ebédlõ ablakán. Vihar támadt künn e pillanatban, s üvöltve csapódott be a nyíláson. A fáklyák mind kialudtak egyszerre. Elfújta az ördög. Mindig az segített Papp Józsefnek!

De a kis lámpa fölött nem volt hatalma, azt õ tartotta a kezében. Annak a fénye megvilágította neki a koporsó belsejét.

Sápadtan tért vissza, ábrázatából kikelve, de volt ereje elõbb még vissza is szegezni a fedelet.

- Látta a nagyasszonyom? - suttogta Majgóné fontoskodva.

- Láttam. Vesse meg hamar az ágyamat, lefekszem, fázom.

Vacogott a foga, halántékain hideg veríték pergett alá. Egész éjjel láz gyötörte és félrebeszélt. Vagy hogy csak úgy látszott, mert talán igazat beszélt.

Másnap megvolt a temetés úri tisztességgel. Sok nemes famíliák egybegyûltenek a környékrõl. Nem történt egyébiránt semmi különös, ha csak azt nem vesszük, hogy a címereket, melyek ott röpködtek a koporsó két végén, útközben letépte a szél, s az egyiket odapaskolta a Veresék pajtájához. De iszen, keresztények, van valami megfoghatatlan a természetben!

Bekaparták biz azt, lelkérõl nem szólok, hanem a teste a földé lett - míg ellenben özvegye itt maradt a világnak, mert még világra való lett volna.

Alighogy az egyik gyászruháját elkoptatta, senki sem várta már, hogy még varrat egyet, megtelt a szomorú udvarház kérõkkel, de csak rendre kosarat kapott mindenik. Pedig olyan is volt, aki négy lovon jött.

Igaz, hogy sohasem nézett ki olyan jól, mint özvegysége óta: idomai megteltek, a képe egy kicsit meghosszabbodott. Merészség az idõtõl, hogy beáll szépítõ szernek, mikor pedig ellenkezõ a tiszte.

Tûnõdött a környék, mi lehet az oka? Hát senkit sem szeret? Egy csöpp szív sem volna benne? Mire vár? Miben telik kedve, ugyan miben?

Végre is a hetyke Pélly Barnabás talált mentséget a viseletére sok fejtörés után.

- Oh, én bolond fejem! Az a szegény asszony alkalmasint engem vár.

Olyan természetes, olyan egyszerû volt ez a hiú kurtanemes elõtt, hogy igazán csodálkozott rajta, miképp lehetett ezt elõbb ki nem találni.

Egy vasárnap délben felöltötte ünneplõ dolmányát, hadi fringiáját felkötötte, s beállított kérõnek - mert szép is az asszony, csinos a birtok, beteges a Miklós fiú.

De bizony nem járt szerencsével, pedig daliás alak volt, hatalmas vállakkal, szép diószín bajusszal, villogó fekete szemekkel. Pappné megköszönte az érdeklõdést, elfogadta a muskátli-bokrétáját, de nem tûzte sem a hajába, sem a keblére (az a remény volna, ez meg már ígéret), hanem csak a pohárba tette illedelmesen, friss vizet töltvén abba s így szólt szóról szóra, lesütött szemekkel, búbánatos hangon: »Nem mehetek hozzá senkihez. Nem lehet, nem szabad.«

Restellte Pélly… hogyne restellte volna! Agyon volt ezzel ütve örökre. Hogy fog õ most emberek közé menni, õ, a »mocsok nélküli nemes«, akit, saját állítása szerint, kard eddig le nem gyõzött, asszony le nem nézett?

De mi is lehet oka, teremtõ istenem, hogy senkihez sem mehet hozzá?

Nem lehet, nem szabad! Ki tilthatja azt meg? Hiszen csak tõle függne, ha akarná!…

Öregasszonyok megoldták: Az ördöggel cimborált a néhai, annak engedte át kontraktusban a nejét. Úgy, úgy, Száldobosi Papp Józsefné az ördög felesége most! Minden éjfélkor eljön hozzá a kulcslyukon át, mikor a nagy topolyafák elsõ kakaskukorékoláskor összerázkódnak, mintha sóhajtoznának…

Volt benne valami. Csakugyan ott alkalmatlankodott nála minduntalan az ördög: az emlékezet. Azonkívül bezárva, egyedül élt házában.

Nem jött oda be más, csak az esztendõk. Emberekkel ritkán jött össze, s akkor is hallgatag maradt, férjét sohasem emlegette. Mindene a fia volt. Az a szomorú, szelíd fiúcska, kinek arcán valami végzetszerû köd ült. Úgy nézett ki, mint egy kis aggastyán. Tizenkét éves korában õsz hajszálak voltak a fején.

Otthon nevelte az anyja maga mellett, soha nem játszott, nem nevetett. Egyszer mint már süldõ ifjú átment Veres Péter uraimékhoz, s ott megpillantván a tekintetes asszony ruhakelméit az ágyon, ösztönszerûleg morzsolgatta ujjaival. »Nagyon finom«, mondá. Kerekpályéknál a kisasszonyok kérdezték más ízben, hogy mivel tölti napjait: »Annyi, de annyi bajunk van az új szakácsnéval, hogy ki sem mondhatom - sopánkodék asszonyosan -, mindent meg kell neki mutatni és semmi sem áll a kezeügyében.«

Hát ilyennek kell lenni egy fiúnak? Oh, oh! Annyira szerette az anyját, hogy - leánya lett neki!

Maga is belátta ezt a nagyasszony, s húszéves korában elküldte a burkusországi univerzitásokra. Hadd ragadjon ott rá egy kis élet!

De a nagyasszonyt tönkretette ez a válás! Azóta mind jobban-jobban hanyatlott egészségben s egész természete átváltozott. Az embereket felkereste és csacska lett. Fiáról beszélt velök. Miklós levelet írt minden hónapban pontosan. Az elátkozott ház úrnõje mindig idegesen, türelmetlenül várta e leveleket s mikor már maga elolvasta százszor, elhurcolta sorba a nemesi famíliákhoz eldicsekedni: »Milyen víg! Milyen eleven!« Minden levélbõl azt olvasta ki. Mennyi, de mennyi élet ragad rá!

Úgy látszik, mintha az esze is gyengülni kezdett volna. Fantasztikus dolgokat fecsegett össze, hogy az embernek hajaszála meredezett tõlük. Veresnének egyszer azt mondta: »Hogy mért nem mentem férjhez, húgomasszony? Mert megnéztem a férjem koporsóját, s nem volt benne egyéb, csak kövek és szalma.«

Másoknak is elmondta ezt bizalmasan: »Féltem, hogy visszajöhet… ez a nagy titok nyomta a lelkemet, ez a borzasztó homály szorította össze a szívemet. Féltem, hogy visszajöhet, néha reméltem, hogy visszajön, de mindig szégyelltem, hogy meg nem halt.«

Az emberek kétkedõleg rázták fejüket, de nem mertek ellentmondani. Ha más beszéli, könnyen elhiszik, mert mindent könnyen elhisznek, ami nem valószínû, de mert maga beszélte, mindössze szánakozólag összenéztek: »Elvesztette biz az szegény az eszét is!«

Aminthogy csakugyan megfogyatkozék elméje is a testi erejével. Úgy tavasz felé, mikor a rózsák kezdtek nyílni, lefeküdt és sohasem kelt fel többé. Betegsége alatt mindennap más-más badarságot gondolt ki, víziói voltak, hogy férje künn él valahol messze országban. Két kis pajkos leány szaladgál a kertben, õ maga pedig a feleségével üldögél az ambituson. De milyen kedvesek azok a leánykák, s mennyire hasonlítanak Miklóshoz… Máskor meg, különösen borús napokon, rémes képeket rajzolt fantáziája. Férje testét négy felé vágatá a haragos császár, de azután megijedt tettétõl, hátha számon kérik tõle Száldobosit - s útnak indíttatott egy hamis koporsót. Künn az ablak alatt órákig dübörögtek a koporsónak kerekei - mert kerekeken járt.

Ismerõsei, ápolói vigasztalták, csitítgatták ilyenkor: »Ugyan, ugyan, ne képzelõdjék, húgomasszony! Verje ki a fejébõl, kedves sógorasszony. Ott nyugoszik a maga ura a puha földben, istennek az õ hírével és tudásával. Nyugodjék is békében. Oda jutunk lassan mindnyájan.«

Napról napra rosszabbul lett, úgyhogy Pélly Barnabás uram és Veresné asszonyom jónak ítélték híradással lenni a burkus nagyvárosba, Berlinbe Száldobosi Papp Miklósnak, hogy órát, napot nem mulasztván, haza igyekezzék, mert már így is vagy látja többé, vagy se az édesanyját.

Rá egy hétre már maga Pappné is sürgette, hívják haza a fiát.

- Itt lesz. Már írtunk neki. Holnap vagy holnapután itt lesz.

De nap nap után múlt, s Miklós még mindig nem jött. Tán meg is halt volna, egészen elfogyott az életereje, hanem fenntartotta a várakozás. Pedig már jobb volna szegénynek, ha pihenne.

Duzzogott Pélly uram, Veresné pedig búsult az elmaradásán. Innen-onnan egy hónapja már, ahogy tudósították; azóta itt lehetne a tengerentúlról is. Végre nagysokára levél jött Miklóstól. Pélly bontotta fel izgatottan:

»Kedves mamácskám, én hála istennek egészséges vagyok«…

- Nem arról van most itt a szó - toporzékolt dühösen Pélly, majd fejét csóválta, hogy odább nem emlékezik anyja betegségérõl, sem a hazajöveteli szándékáról, mintha semmi sem történt volna.

Nosza, hamar még egy levelet, de már ebben megnyomta a tollat derekasan. Arra sem érkezett válasz csak egy hónap múlva, éppen aznap délben, mikor a nagyasszony halva feküdt.

Abban a levélben sem volt anyja betegségérõl említés, az is úgy kezdõdött: »Kedves mamácskám, én hála istennek egészséges vagyok.«

Hanem iszen egészséges volt már a nagyasszony is. Másnap beemelték testét a Száldobosi-kriptába, s akkor így szólt a temetésen Pélly uram:

- Nézzük meg, emberek, mi igaz van abban, amit a szegény megboldogult mesélgetett.

Hát biz az igaz volt egészen. Száldobosi Papp József nem feküdt ott a koporsóban, hanem csak kövek voltak benne.

…Ezek a kövek nyomták a szegény asszony lelkét huszonkét esztendeig.

- No, már ezt nem hagyom ennyibe - szörnyülközék Pélly Barnabás, mikor hazafelé szállingóztak a temetõbõl… - Nagy eset ez… rettentõ eset!

- No, bizony - ellenveté Kerekpály Imre. - Hát megcsalta a feleségét, ennyi az egész. Vagy meglehet, Bécsben sikkasztották el valami módon.

- De nem addig van az, spektábilis - mordult fel Pélly uram méltatlankodva. - Hát az én becsületem semmi? Mert ha õ most itt fekszik a gonosz csontjaival, tudja-e azt a spektábilis, hogy akkor én nem kaptam volna kosarat?

- Igaz - szólt közbe Bajom György -, kegyelmeden esett violencia.

- De nem hagyom Nem én. Ohó! Egy Pélly Barnabást nem lehet bolonddá tenni.

Hanem mert õt nevezte ki végsõ rendeletében gyámnak a nagyasszony, elõbbre való dolga volt eligazítani az örököst. Még egy levelet menesztett Berlinbe, megírta belülrõl: jöjjön átvenni a jószágát, ráírta kívülrõl: cito citissime. Megint csak nem felelt Száldobosi Miklós, csak egy hónap múlva, még pedig anyja titulusa alatt: »Kedves mamácskám, én egészséges vagyok…«

De már erre nem tudta, mit gondoljon Pélly, s útra kelt legott Berlinbe, maga mellé vévén Laczkó István uramat.

Ott aztán kisült minden. Hetekig jártak utána, míg kinyomozhatták. Száldobosi Miklós jó régen nem élt már. Másfél év elõtt agyonlõtte magát. A fátum készté rá talán, mely örökké a sarkában volt? Magában hordozta az átkos magot? Ki tudja! A diák pajtásai beszélték, hogy egyszer egy öreg embert pillantott meg az utcán s elhalványodva, izgatottan kiáltott fel: »Ez az én apám!« A pajtásai csöndesítették: »Hogy volna ez a te apád, hisz magad mondád, régen meghalt«, de Miklós utána szaladt az öregnek, és szóba állt vele. Azontúl eltünedezett napokig, míg kedélyvilága egyre jobban borult. Készült a halálra, de senkinek se szólt.

Az utolsó elõtti napon megírt vagy ötven levelet, s odaadta a leghívebb barátjának:

»Ezekbõl a levelekbõl - így szólt - minden harminc napban küldj el egyet az én kedves jó anyámnak.«

És a levelek jártak is egyre a szegény Száldobosinénak, ki váltig dicsekedett: Milyen víg! Mennyi élet ragadt rá!

…Boldogtalan asszony, de csak különös is az élet folyása!… Volt egy eltemetett férje, aki még talán élt, s volt egy élõ fia, aki már régen meghalt.

Hanem annak az élõnek majd utána megy Pélly Barnabás uram okvetetlenül.

Be is adott, mihelyt hazaért, egy hosszú instánciát a vármegyéhez, hogy Száldobosi Papp József hollétét kipuhatolni, s annak utána érdeme szerint megbüntetni ne terheltessék, mivelhogy ez istentõl elrugaszkodott sátánfajzat nemcsak a famíliának lõn tirannusa, nemcsak a halált szedte rá, aki azt hitte, hogy lekaszálta, nemcsak megcsúfolta az anyaszentegyházat, melynek a papja kiénekelte, hanem még az anyaföldet is megcsalta vala - koporsója üresen találtatván a mohorai temetõben, mire nézve testimóniumot tészen az egész falu.

A hatóság el is rendelte nyomban a vizsgálatot, annak kiderítésére, hogy ez nem igaz.

Azonban kiderülvén, hogy mégis igaz, meggondolkozott a tekintetes vármegye, s latba vetvén, hogy a holttestet akkoriban valami titkos paranccsal szállították, azt a határozatot hozta (volt ám annak magához való esze), hogy ez ugyan nagyon érdekes történet - de nem tanácsos apróra tudni.

Mit tehetett most már Pélly? S mit tehetek én? Nem kutatom, nem merem szõni tovább.

Engedelmeskedem a megyei végzésnek.