|
Egy jó barátommal, mikor még én is odahaza Szegeden voltam,
sokszor disputálgattunk a rekonstrukciórul. Nem volt megelégedve semmivel,
folyton zsörtölõdött.
Elõször lassan építkeztek. »Nagy baj, az emberek
szétszélednek« - mondá. Akkor aztán elkezdett a város gyorsan épülni: »Hiba ez,
a lakosság eladósodik!«
»Falu marad csak - jegyzé meg máskor sopánkodva -, mind apró
házak!«
Jöttek erre a nagy paloták. »Ebbõl nem jó lesz, ezek a nagy
házak mind megeszik a kis házakat!«
De apródonkint minden érve, kifogása összeomlott. Egy este
künn ültünk nála az elsõ emeleti erkélyen beszélgetve. Csak ketten voltunk,
mert a fiatal barna asszonyka, aki az én
nevemet viseli (ti. én gondoltam ki, milyenre magyarosítsa át a férj a
magáét), nem volt otthon, csak a »kis bocsot« bízta ránk, hogy szem elõl ne
tévesszük, míg megjõ, mert nagyon pajkos.
A hold szelíden világított. Nem volt sötét semmi, csak
szürke, kivévén az óriási téglarakásokat a téren, mert ezek még éjjel is
mosolyogva piroslanak a szegedi szemnek. A láthatár hatalmas, barnálló
épületfalakba veszett mindenütt.
Csend volt, csak a gyermek dörömbözött, nagy kötekedésben
lévén belül az erkélyajtó aranyos függönybojtjaival.
- Nos? - szóltam ingerkedve. - A nagy házak nem ették meg a
kicsinyeket…
- Hiába gúnyolódik - felelte -, még mindég vannak nagy
hiányok.
- Igen, mert nagy elõnyök is vannak.
- Meglehet, de egyet nem pótol soha semmi.
- Ugyan mit?
- Mit ér, akármilyen nagy is, akármilyen szép is a város, ha
elvesztette a karakterét, régi arcával a
régi lelkét?
Megvallom, ezt a panaszt már sokszor hallottam azelõtt is
Szegeden. Azóta is hallom. Soknak fáj. Még nekem is. Ezt már nem bírtam
kiparírozni.
De nem is volt szükség, hogy feleljek, barátom élénken ugrik
fel e pillanatban.
- Nini, a kis fiacskám odalenn! Gyuri! Gyurikám!
Meglepetve tekintünk hátra a szobába, hát csakugyan nincs
ott többé a kis bocs. No, szépen vigyáztunk rá! Hamar utána a pesztonkát!
Leszökött a kujon az utcára, pedig még csak most tanult meg járni. Lassan
meggörbülve lépkedett az úton egyenest a túlsó oldalra, kezeivel a levegõben
kapkodva.
No, iszen megcsípi azt a pesztonka mindjárt!… De míg Teca
leért, azalatt egyszer csak a gyerek végképpen eltûnt a szemünk elõl.
- Nem látom sehol - szólt az apa elképedve. - Ön se látja?
- Én sem.
- Jaj, tán beesett valahova? - kiáltott ijedten.
- Nem esett biz az, hanem eltakarja az a nagy folt.
- Miféle folt? - hebegé.
- Hát az árnyék, amit oldalvást a nagy fal vet az útra. Az
árnyék miatt nem látszik.
S kevés vártatva túl az árnyékon, hol a hold uralkodott már,
csakugyan kibukkant újra a Gyuri gyerek, fehér szoknyácskájában, hátára
csúszott szalmakalapjával.
- Látom már, látom - szólt az apa megkönnyebbülve. - Megállj
kis imposztor! Hogy megijedtem miatta…
- Én pedig sokért nem adom ezt a kis ijedtséget, mert
kisütött benne az igazságom.
- Ugyan miben?
- Abban, hogy ne tessék felhánytorgatni a rekonstrukció
hiányait. Hiszen láthatta, hogy a nagy
fal nagy árnyékot vet…
- Elösmerem de…
- Hasztalan - a másik érve is megdõlt. Íme, az árnyék
elnyelte egy darabig a fiúcskát, de a túlsó oldalon megint visszaadta neki az elõbbi formáját.
…Ilyen együgyû történetekbõl lesz az ember okossá.
|