|
Tekintetes bertényi Kapor István magy. kir. járásbíró, nekem
kedves urambátyám és vér szerinti rokonom megolvasván tegnap reggel a »Pesti
Hirlap«-ot, szokás szerint egész addig »Nyomattatott Budapesten Légrády
testvéreknél«, olvasás közben ilyeneket dörmögött:
- Hüm! Jobb szerettem volna, ha másképp van… de így is jó…
Örökké senki sem élhet… De legjobb lett volna… Már megint Halmi árvák pénze.
Nemezis! Dehogy Nemezis. Ostobaság…
- Nincs megelégedve, urambátyám? - szólítom meg az öreget. -
Hát hogy szerette volna?
- Úgy? Hogy már mint én? Azt tartom, sehogy se. Nem lehet
ezt a két dolgot elsimítani okosan. Hanem ami az én gusztusomat illeti… a
legjobban azt szerettem volna… ha az öreg Schlossbergert lövik le Temesváron,
ha Rosenberg költi el a csángó-pénzeket, s ha a kisasszony - teringette, öcsém…
ha a kisasszonyt én magam veszem el. Én úgy igazítottam volna el, ha én lennék
a sors.
- Hja persze - szóltam mosolyogva -, urambátyám mint afféle
antiszemita így dirigálná a világot.
- Nem is úgy, mint a ti tárcaírótok - szólt letéve a lapot.
- Nem tudom, hogy ki írta a mai tárcát, de nem egészen tökéletes ember.
- Hogy-hogy?
- Hát csak azért, mert ha már ott volt az égben, onnan
kellett volna szõni tovább. Ha a komplikált házassági ügydarabot leküldik az
égiek Trefortnak - hogy siessen;
miért nem küldték le a Schlossberger nevét valamivel lejjebb, Lucifernek, hogy
tegye számításba, s csináltasson neki egy - üstöt.
- Az már igaz!
- Aztán nagyon is megijedt az a ti tárcaírótok - látszik,
hogy buzgó keresztény lehet - humorizál rajta keserûen, hogy a zsidók már
felülkerekedtek. Hohó! Még én nem látom ilyen fekete színben a világot. Még velünk van a törvény!
- A törvény? Hogyan? Hiszen a törvény legelõbb adta be a
kulcsot, amikor kimondta az egyenlõséget.
- Lári-fári. A törvénynek csak minden tizedik szava áll. Fül
kell hozzá, öcsém, aki meghallja. Érteni kell tudni, hogy mi miért van.
Láttad-e már valamikor a Vasvári Kovács útvesztõjét?
- Hogyne láttam volna. Már egyszer benne el is tévedtem.
- Hát aztán hogy jöttél ki? Mert látom, hogy ott nem haltál?
- Ugrottam egyet.
- No, látod. Ilyenek ezek a paragrafusok. A ember velök megy
- de ha nem mehet, átugorja. Ez az egész. Mondok én nektek egy történetet a
szolgabíró koromból.
- Szívesen hallgatom kedves urambátyámat.
*
Volt nekem egyszer egy kellemetlen esetem. Egy öreg zsidóról
van szó. Neki különben még kellemetlenebb volt ez az eset.
Tudniillik nem akart vallani, hát jól megnáspángoltattam a
hajdúmmal. Késõbb se vallott, mert kisült róla, hogy ártatlan volt - hanem a hajdúm kezét nagyon érzékenyen vette -
s keresetet indított ellenem.
Inkvirálták. Valamennyire ki is sült a dolog, de voltak
gyengítõ körülmények is.
Legélénkebben azt kérdezgették tõlem, vettem-e fel a
botütésekrõl jegyzõkönyvet?
- Biz én nem vettem - mondám. Mert hát, hogy is vettem volna
fel, ha meg se törtét.
A királyi tábla erre azt ítélte, hogy miután jegyzõkönyv nem vétetett fel - ez a dolog nem képez bírói
aktust - s nem nevezhetõ hivatali hatalommal való visszaélésnek.
*
Hát ebbõl ilyen szépen mentem ki.
Hanem, mint tudod, a sógorom is szolgabíró volt.
Vele is megtörtént ez az eset. Hiszen úgy járt ez köztünk,
mint valami lyukas garas.
A sógorom esete csak annyiban volt más, hogy õ egy fiatal
zsidót botoztatott meg (az ok, tudod, közönyös) és a megbotoztatásról jegyzõkönyvet is vett fel.
- Szerencsétlen! - kiáltám, mikor elbeszélte a
tényálladékot. - Minek vettél fel jegyzõkönyvet. Az fog megölni, ha feladnak.
Fel is adták. A vizsgálat körülbelül oly formán ment, mint
énnálam.
Hanem az ítélet meg így szólt:
»Az eset nem képezhet hivatali visszaélést, csak tévedést,
mert az eljáró szolgabíró jegyzõkönyvben
is megörökítette eljárását.«
…Kedves öcsém! Míg ilyen okos emberek és táblák vannak
Magyarországon, addig én nem féltem az õsi virtust. Ne irkáljatok hát olyan rettenetes ijedten!
|