|
Nagy
sürgés-forgás van a mi falvainkban minden hétfőn reggel.
A szekerek ki
vannak tolva az udvarokra, kifelé igazított rudakkal. A boltosnál húsz-harminc
kocsikenőcs-ládácska fogyott el hajnal óta.
Az országúton
szekér szekeret ér sűrűn, közbül vagy útszélen gyalog mennek
festői tarkaságban emberek és állatok. Tótok a messze falvakból, magyarok
a környékről. A gyalogosok közt ritkák a menyecskék és hajadonok. Ezek
felkérezkednek a szekerekre. Hja, a tetszetős ábrázat nagy segítség
útközben.
Az öregasszonyok
rendszerint nehéz kosarak alatt görnyedeznek, melyekből csirkék piros
tarajos feje, libák sárga csőre kandikál ki. Némelyik borjút, malacot
hajt. Búsan ballagnak a szegény marhácskák, mintha éreznék, hogy vagy látják,
vagy se azt az utat visszafelé. A kátyús helyeken érzékenyen huruttyolnak a
kerekek, a kocsisok pedig szidják a vármegyét az útja miatt.
Ez az elevenség
sehol sem ér véget, ameddig csak be lehet látni. Éles szem még messze a
gyarmati szőlők alatt is megfigyelheti a vásári pezsgést, igaz, hogy
kicsinyítve. Egy szürke szalag az egész s azon valami mozgó bogarak vagy rögök.
De mennyire
izgalmas kép lesz ez estefelé!
A marhák az
éhségtõl bõgve jönnek, a szekeresek elõzködve, megriadt lovak, árokba megült
szekerek, kurjongató tótok a szekereken, kipirult arcú menyecskék, kik a férjük
vagy szeretõjük aláhanyatlott fejét ölükben tartják. Itt-ott egy kendõvel
bekötött férfifej (gyaníthatni, miért), majd meg egy leesett nõi konty. (Hát
iszen ennek is lehet valami oka.)
A falusi
boltosnál megvetett portéka már a kocsikenõcs. A tej fogy most. Sorba jönnek
apró tepsikkel és butykosokkal nagy sietve. Mert a meggyulladt gyomor
türelmetlen.
De hisz ez csak
estefelé lesz…
Most még reggel
van. Jópál István uram, aki a feleségével, sógorával készül be a vásárra, s
felvette az ünneplõt, végigszalad ostorral kezében a Templom utcán, s tele
torokkal kiabálja:
- Gyereket kérek
kölcsön! Kinek van egy gyereke?
A kiáltásra innen-onnan
a kerítések és kapuk mögül szurtos nõi fejek bújnak elõ (A mi gyerekünket már
elvitték, komám uram!). S apró paraszt leánykák és buksi fejû fiúcskák
szaladnak össze, a kis hidakra állva, melyek a porták elõtt futó garádot
nyergelik meg.
A gyermekek
tündöklõ arccal, sóvárgó szemekkel kínálják magukat.
- Engem vigyen…
Engem! Jópál Pista bácsi, ültessen fel engem.
Jópál István uram
szétnéz a rendelkezésére álló gyermekcsoporton, kik visítanak, kezeikkel,
báránybõr sapkáikkal integetnek, a leánykák kis kötényeiket kapcsolják le, s
azokat lobogtatják, koszorúra befont barna fejecskéikre mutogatva: Nini, készen
vagyok. Még varkocsom is van. Ide nézzen Jópál bácsi!
Az aztán válogat
bennök, mint az almában.
- Te szurtos
vagy… Eredj be mosakodni. Te még kicsi vagy. Takarodj innen. Melyitek a
legnagyobb, legerõsebb? Gyere no, idébb, te selyma, hadd tapogassam meg a
lapockádat.
Egyszóval,
kiválasztja a neki tetszõ gyereket, kit irigykedve néznek a többiek. A kis
arcukra felhõ ül ki. Búsan húzódnak be az udvarokba. Míg a következõ percben
újra megjelenik valaki, aki gyereket kér kölcsön. Mindig több-több szekér indul
ki az udvarokból, mindig több-több gyerek fogy el a faluból.
Déltájban már
csak a csecsemõk maradnak otthon, meg a rongyos árva porontyok.
És hétfõn aztán
olyan szomorú a mi falunk azok nélkül a gyerekek nélkül.
Mintha a napfény
se sütne, nem hallatszik csengõ nevetés, nincs zörej sehol, a lészákat nem
tördeli senki, a baromfiak nem riadoznak, minden meg van halva.
A kutyák és a
macskák hallgatagon járnak az udvarokon… a méhek búsan döngnek a kertekben.
De hát hova
lettek a gyerekek?
Várost látni
mentek, nagy házakat, csodás fényességeket.
Pirosra festi
arcukat az öröm, hogy ott lehetnek - az öregeknek pedig valóságos könnyebbség.
Mert van, aki a lovakra és a szerszámra vigyáz, veszteg ülve a szekéren, míg a
meglett férfiak, nõk szerte csatangolnak a városban - hogy az õ arcuk is piros
lehessen.
És az is lesz. A
férfiaké a lacikonyhán, az asszonyoké a patikából.
|