Egy pár éve annak, hogy három parasztember ülte meg az egyik
asztalt a »Korona« sörházban. Egyszerû, sõt úgyszólván kopottas kékbeli ruhába
voltak öltözve, varjú alakú és színû kalapjaikat tekintve, kiütõdött a
debreceni jelleg.
Jóízû vacsora után - mely tán sokba is került egy kicsit,
mert a pincérek gyanúsan és aggodalmasan nézegették õket, amint a jóféle
somlait és kecsegét hatalmas adagokban fogyasztják - vacsora után, mondom,
amint a fizetõpincér odaállt az asztalhoz, az az ötlete támadt az egyiknek:
- Mondok valamit kegyelmeteknek, Szûcs Mihály és Töviskes
János uram.
- No, ugyan? - feleli Töviskes.
- Az fizesse a vacsoránkat, akinek a legkevesebb pénze van.
- Bánja a piszi - felelte Szûcs Mihály -, én ráállok.
- Én se bánom - szólt Töviskes.
- Eszerint megegyeztünk - mondá nevetve az indítványozó Nagy
Péter uram. - Annyit azonban mondhatok, lefõztem kegyelmeteket.
Mert énnálam negyvenkétezer forint van.
S kivágta a nagy vörös bugyellárist, ahonnan egyszerre
elkezdett mosolyogni a negyvenkét rangos papiros.
- Akkor hát vivát - kacag fel Szûcs Mihály -, mert énnálam
hatvanezer felé jár!
Felkelt erre az asztal mellõl nagy lomhán Töviskes, s egy
lenézõ tekintetet vetvén a két földire, odaszólt a bámészkodó pincérhadnak:
- Kellnyer,
adja fel a köpenyegemet! Ezek fizetnek!
Ilyen gavallér
volt Töviskes bácsi, az Alföld híres cívise, ki mikor meghalt, nagy
benefíciumot tett a városi szegényeknek és a református iskolának.
Azóta Bagi
uram vette át a paraszt Rotschild szerepét. Csakhogy Bagi uram már sokkal
civilizáltabb ember. Újságot járat, olvas, nem olyan fösvény és nem olyan
pazar, mint Töviskes volt. Egyenletesebben költ, s egyenletesebben gazdálkodik.
Bagi uramon
sem simít sokat a pénz, az neki mindegy, s ha elvetõdik néha látogatóba a
leányához, aki már perfekt úriasszony, s európai komforttal él szépen
bebútorozott termeiben, õkegyelme biz azért bele nem fekszik a selyem paplanos
ágyba egy világért sem. (Leszakadna az alattam édös lelköm.) Hanem leteríti jó
zsíros bundáját a suvikszos padimentumra, s ott telepedik le a szoba közepén,
aludván a boldogok álmát a hajnali csillag feljöttéig, amikor aztán fölhörpint
egy üveg pálinkát s odább áll, mert hát a király se elég gazdag arra, hogy
örökös vendégségben legyék.
Töviskes
bácsi még szimplexebb ember volt Bagi uramnál, valóságos nyers paraszt. Ha Bagi
uramon nem simít is a mód, de az idõk rajta hagyták a nyomait; Töviskes bácsi
ellent tudott állni az idõnek is.
Õ nem
dolgozott, hanem a pincéje elõtt feküdt egész nap hason a kiterített subán, s
vagyoni helyzetét csak különféle drága dohányzacskói jelezték. Egész életében
dohányzacskókat stikkeltetett, s amennyi szûcs volt az Alföldön, az mind
csodálatos remek zacskókon törte az eszét Töviskes uram számára.
A
feleségét, az »anyjukat« nagyon szerette s általában szép a mi népéletünkben a
hitestársi hûség, mely annyiféle alakban nyilatkozik. (A hódmezõvásárhelyi
polgár is tavaly, nejével együtt tette a húszezer forintos fundációt az artézi
kútra.) Töviskes is hitestársával egyetemben végezte minden dolgát, a donációt
szinte közösen adták a jótékony célokra.
A virtus,
ami minden ilyen mágnás parasztban megvan a faji vérnél fogva, úgy, ahogy
megvan az még a külügyminiszterré felvergõdött grófban is, nem hiányzott
Töviskes uramban sem. De furcsán nyilatkozott benne.
Bagi uram
egy akó feketekávét szokott rendelni, ha nagyon fölébred az önérzete. Töviskes
pedig, mikor megharagították, felszántatta a kertjét s kivitt egy szakajtó
húszast, és elvetette benne.
- Hadd
teremjen ebadta hitvány ezüstje.
A húszasok egy részét természetesen összeszedegette a
csínyért apprehendáló Töviskesné asszonyom, de azért a környékbeli gyerekek a
régi adoma nyomán, még mindig kaparászgatnak az elhagyott kertben, ha egyéb
dolguk nincs.
Most, mikor naponkint olvassuk az újságokban a tömérdek
pusztulást, licitációt, gazdát cserélt fõúri birtokot - jól esik õkegyelmeikre
gondolnunk, akik a kis lajbi zsebükbõl fizették és fizetik az adójukat.
|