|
Hárman valának az
asztalfőn, a Petőfi-szobor bankettjén. Tisza a legközepén frakkban.
Jobbról Jókai atillában kokárdával a mellén, balról pedig Ráth Károly
öklelő bajuszával. Körülöttük szemben és szerteszét mindenütt
előkelő »matadorok« itták a hegy levét.
Így ittak,
iddogáltak… Tisza letette szemüvegét: anélkül is rózsaszínű volt már a
világ, s elmerengett édesdeden Petőfi egyik költeményének tartalmán, hogy
hányadik is már a pohár?
Ha valaki
elkiáltaná magát most: »Gyerünk, verjük be a szabadelvű kör ablakait!«
Biz’isten, velünk jönne Tisza is. Pompás kedélyben van mindenki. Egyszóval azon
a fokon áll a bankett, hogy most már érdemes komolyan beszélni az irodalomról.
- Magatok vagytok
az oka - mondja Tisza -, hogy a magyar ember nem foglalkozik most veletek
annyit, mint azelőtt s hogy a nimbusz csökkent, magatok se foglalkoztok
magatokkal annyit, mint Bajzáék korában - hanem minket, politikusokat
nyaggattok.
Ezen a témán
aztán eleszmecseréztek egy darabig a Tiszáék tájékán.
- De hát
kivel foglalkozzunk most? Nincsenek Vörösmartyk, Bajzák, Petõfiek, hanem apróbb
emberek.
- Lárifári.
Hiszen mindenki azon kezdi hogy apró ember. Valamikor Deák Ferencnek is
kilógott hátul az inge…
- Nem az,
nem! - veti ellen egy okos ember - …hanem Jókaiék után egy egész generáció
hiányzik - aki átvehesse a nemzet koszorúit.
- Hát hova
lett az a generáció? - csodálkozik Péchy Tamás.
- Hüm -
feleli Jókai. - Az bizony talán nem ért rá megteremni. Úgy jártunk, mint az
egyszeri ember a feleségével: olyan vén lányt vett el, hogy mindjárt unokát
szült neki: a fiakat kihagyta.
Ezen aztán
Péchy is elmosolyodott, mert a vicceket õ is szereti.
- No, csak
nevessetek a magatok baján - mondja a miniszterelnök. - Igazán tenni kellene
már valamit. A minap körülbelül a nyár elején egy jó barátom vidéki kastélyában
töltöttem egy kedélyes estét.
Megleptem
õket - mert nem szeretem, ha parádé van miattam.
Hanem iszen
mindegy az nekik. Olyan lukulluszi lakomát csaptak, hogy a muszka császár sem
eszik olyat. Volt ott minden, amit csak nyújthat a modern civilizáció. Szõlõ
Velencébõl, barack Milánóból, fácán, tengerirák. Egyszóval, ami luxus csak van,
az mind bõségben fölhalmozva a barátom házában. Nem nevezem meg, mert
még kiírná valaki.
Pedig nagy öröm az, ha az ember ilyen bõséget talál, ami
aztán igazi tyúk és nem csak
színpadi, mint a Potemkiné volt. Mert nem készültek engem fogadni, nem vártak,
mégis mindenük van, amit szemem szám megkíván. Bizony isten egész passzió ilyen
gazdag országban miniszterelnöknek lenni.
Hát egyszer aztán lefekvés elõtt a lelkem kívánt meg
valamit. Legnagyobb bajom az idegesség, ezzel nem tudok elaludni.
(- A rossz lelkiismeret, kegyelmes uram! - akarta mondani
Ráth Károly, de hirtelen a szájára ütött.)
Az ellen használom nyáron az ostendei fürdõket, de különben
is megszoktam már, hogy lefekvés elõtt mindig valami könyven alszom el…
Nemigen vagyok válogatós. Mindegy akármi. Hát amint szobámig
kísér szíves házigazdám, mondom neki:
»Tegyetek, kérlek, valami könyveket az asztalomra, mert még
olvasni szoktam ilyenkor.«
»Olvasni szoktál? - kérdé csodálkozó szemekkel. - Ugyan, ne
rontsd a szemeidet kérlek. Nem kívánja azt a haza tõled…«
»Magam mulatságára teszem. Ezt is irigylitek már tõlem?«
Nosza, lett erre zavar, keresgélés a házban. Hallottam künn
a diskurzust, a parancsokat. A szolgák lihegve jelentgették, hogy nem találnak
sehol egy - könyvet.
Végre a kertész (nagy memóriájú ember lehetett)
visszaemlékezett, hogy a báró úr nagyapja valaha könyveket rakatott a padlásra.
Csak aztán meg ne gyújtsatok ott valamit!
Már félig le voltam vetkõzve, mert különben kijöttem volna
szobámból. Az ördög feküdjék nyugodtan olyan házban, amelynek a tetején égõ
fáklyákkal járnak.
Nem kellett soká várnom. A szolgák visszajöttek azzal, hogy
a tyúkok egészen pocsékká tették immár a fõúri bibliotékát odafönn. Nem lehet
azokhoz a könyvekhez emberi kézzel hozzá érni. Ha sok tudomány volt bennök, az
ugyan el van ott temetve örökre.
Hallottam gazdám bosszankodó káromkodását.
»Már most mi az ördögöt csináljak? Mit adjak a
miniszterelnöknek? Szégyen, gyalázat!«
Mai napig se tudom: úgy értette-e, hogy neki szégyen, vagy
úgy, hogy nekem.
- Hopp! Menjen valaki a korcsmároshoz. Annál láttam a minap
egy ócska könyvet az almáriumon. Verjétek fel! Azonnal adja ide…
Néhány perc múlva megkaptam a könyvet. Az inas hozta be egy
drága mûvû ezüst tálcán, mint valami tengerentúli csoda-delikateszt. A két
felsõ lapja el volt szakítva, a többi is tele zsírfoltokkal.
Mégis megismertem messzirõl. A Kákai Aranyos könyve volt
énrólam.
Másnap aztán pironkodva, hebegve kért bocsánatot a gazda:
hogy így, hogy úgy…
»Szívesen adtam volna - de bizony engedd meg, nincs énnálam
egyéb könyv, mint az izé… izé…«
»No, mondd ki már, hogy az: adókönyv. Ugye azt akarod
mondani?«
*
Eddig
van, amit a miniszterelnök mesélt - ha igazán elmondta e kis epizódot -, én a
magam részérõl csak azt kívánom hozzátenni, hogy mindenesetre része lehet annak
a százszor összeszidott kis kék könyvnek is abban, hogy a magyar közönség kezdi
feladni irodalmát s elzárkózik a szellem és a haladás elõl - de az
elszegényedésen kívül ennek a közönynek, még erõsebb, jeleknek sokkal rosszabb,
okai lehetnek.
Míg a terített fehér asztal görnyed a csemegéktõl s még a
kisebbiken, a zöld asztalon ütik az alsót a királlyal, addig nem volna szabad
üresen állnia a könyvasztalnak sem.
Vagy igaz, hiszen ott van rajta a kalendárium.
S ez ütött-kopott naptár, mely magányosan hányódik ott,
évrõl évre közelebb mutatja az ezredik esztendõt.
Nagy idõ ez is! Önök talán úgy tartják, hogy már eleget
éltünk?
|