|
A néhai bonorum-direktor temetése után két napra eljött
hozzám a püspök jól táplált titkára azzal a kellemes hírrel, hogy õméltósága
engem óhajtana kinevezni.
Meghajtottam magamat.
- Mindenesetre megtisztelõ rám nézve. Még csak azt óhajtanám
tudni, mi javadalmazás jár ezzel?
- Utique - szólt a tisztelendõ titkár -, nem sok, bizony nem
sok, mert mi magunk is szegények vagyunk, éppen csak hogy megélünk.
- Meglehetõsen ismerem õméltósága szûk anyagi viszonyait.
- Annál jobb - folytatá kézdörzsölve. - Tehát. A fizetés
ezer forint volna - ha volna honnan kivenni; hanem úgy mellékesen rámehet
dominatio vestra hatezerre.
- Hát az se rossz - de mi ezekért a munka?
Hm! Erre már megakadt a püspöki titkár. Hát ugyan mi is
csak? Végiggondolt a néhai bonorum-direktor egész pályáján.
- No, azt hiszem… úgy gondolom… természetes, hogy elõször is
- igen, elõször is bemutatja magát domine spektábilis õméltóságánál, minden
vasárnap ott fog ebédelni velünk… igen is… s azután természetesen felügyel a
birtokokra, hogy legalább tekintetességednek hajtsanak valamit.
Beleegyeztem, minélfogva néhány nap múlva megjelentem az
elhagyatott püspöki rezidenciában, hol a bevert ablaktáblák, a lehullt vakolat,
a bedûlt korhadt lépcsõzetek eléggé mutatták a belsõ életet kívülrõl.
Õméltósága idegenül nézett rám egy kis ideig, majd
barátságosan kérdé jóságos egyszerûséggel:
- Nos, ön az a bizonyos ember? Foglaljon helyet. Ide
közelébb. Nem kíván egy kis gyomorerõsítõt?
Megköszöntem és elfogadtam egy félpohárnyit, miközben a
püspök keserûn elpanaszolta, hogy nem tud megélni, teljesen lehetetlen neki.
- Pedig takarékosak vagyunk - sóhajtá. - Kiszámolva élünk.
Négy krajcáros szivart szívok, direktor úr. Nem szelel. De hát mit tegyek?
- Nem foghatom fel a dolgot. Nem hittem volna, hogy ennyire
van. Mennyi a jövedelme méltóságodnak?
- Úgy gondolom nyolcezer forint.
- Teremtõ isten, hát a többi?
- A többi? - szólt õ csodálkozva. - Miféle többi?
- Húszezer holdból legalább negyvenezer forintnak kellene
lenni.
- Kellene. De mikor nincs.
- Igen, de mi lehet ennek az oka?
- Hát ki törné ezen a fejét, édes uram? Nincs, mert nincs.
Néha húst sem hozathatok a mészárszékbõl. Szegény vagyok.
- De hisz méltóságod szerényen él, s nyolcezer forint végre
is csinos summa.
- Hiszen ez, ez! - mondá jámborul. - Csináljon hát valami
rendet, direktor úr, hogy legalább adósságba ne kelljen verni magamat.
- Mennyi cselédet tart méltóságod?
- Négyet. A kapus van itt, a titkár, az inasom meg a
szakácsné, aki fõz.
Megkapván kinevezõ levelemet, legelsõ dolgom volt a
rezidenciában csinálni rendet. Elõhívattam a szakácsnét.
- Hogy hívják a nemzetes asszonyt?
- Nemes özvegy Pungó Istvánné.
- Mióta van õméltóságánál?
- Abban az esztendõben jöttem kérem alássan, mikor a Kártyi
Pistát akasztották… Furcsa fattyú volt…
- Mondja el nekem a napi kiadásait.
- Miféle kiadásokat?
- Vegyük például a konyhai kiadásokat.
- Hát legelõször is, kérem alássan, hozatok naponkint 24
font borjúhúst, 10 font marhahúst, hogy jó leveske legyen, kérem alássan,
azután néhány baromfit vesz a lányom a piacon… ez az ebéd.
- Kezdjük mindjárt a reggelin. Mi kiadása van a reggelire?
- Legelõször is hatvan kifli.
- Hüm! Ez tán sok egy kicsit. Ki eszi meg azt a sok kiflit?
- Hát csak elfogy, kérem alássan.
- És azt a tömérdek húst?
- Jó étvágyunk van, kérem alássan.
- Elhiszem, de tíz font mégis csak megárt egy gyomornak.
- Nem emlékszem, hogy valamelyikünk beteg lett volna
valamikor - vágta vissza Pungóné nagy alázattal.
Mikor aztán egy jegyzékbe vettem a Pungóné napi kiadásait
(ilyenforma arányokban valának egész végig), felmentem a püspökhöz, s
megkérdeztem:
- Mennyi kiflit eszik meg méltóságod a reggelijéhez?
- Ha egészséges vagyok, néha megeszem egy egészet is… de
legtöbbször egy félkiflit.
- Vannak-e gyakran vendégei?
- Ki
jönne énhozzám? - tört ki keserûen. - Nem törõdik énvelem senki. Tudják, hogy
szegény vagyok. Nem jön ide a szarka sem - mert az is éhen fordulna le a
házfedélrõl. Énmagam nem mehetek sehová, mert sánta az egyik lovam, és másikat
nem tudok venni helyette; csináljon rendet, direktor úr… tegyen valamit
énérettem.
Nagy buzgalommal fogtam a jó öreg püspök helyzetének
javításához, Pungóné asszonyomon kezdve a reformokat, meghagyván neki, hogy
ezentúl csak negyven kiflit szabad hozatni a reggelihez (még így is tíz jut egy
emberre), húsban, fûszerben, mindenben ledevalváltam a kiadásokat felényire.
Hanem lett erre aztán vihar a rezidenciában olyan, aminõrõl
fogalmam sem volt. Az emberek mind haragosan néztek rám. Az ajtókat dühösen
csapkodták az épületben. A titkár majd feltaszított a lépcsõkön, és nem is
köszönt. A kapusnak volt egy mérges komondor kutyája, az belebolondult a
nadrágomba, a kapus ott nézte hidegvérrel, amint küszködtem vele, s a világért
se mondta volna »csiba te! Hogy mersz a direktor úrba belekötni«. Pungóné
egyszer napközben majd nyakon öntött a moslékos dézsából. S magának a püspöknek
minden ételt kozmásan adtak fel, a szobáit be nem fûtötték, a slafrokkját meg
nem találták, a feketekávéját elfelejtették megfõzni, egyszóval borzasztó
zenebona támadt.
Hát még másnap, mikor a pék, a mészáros, a fûszeres, mind
eljöttek deputációba a püspökhöz, hogy ellenük esküdtem, hogy tönkre akarom
õket tenni, a házi személyzet pedig elkezdett keservesen panaszkodni, hogy éhen
halnak, kiszáradnak, elsoványodnak, mint a héring.
A szegény püspök eljött hozzám a kerti lakba (mert ott
voltam beszállásolva), s összetett kezekkel kért:
- Direktor úr, csináljon rendet… csináljon kérem rendet,
hogy megélhessünk.
- De méltóságos uram, hiszen éppen azt kezdtem csinálni.
- Éhen halnak, tessék elhinni, éhen halnak… az egész város
éhen hal… Most volt itt a pék, a fûszeres, a mészáros, a rumszállító…
- Méltóságos uram, egy ember, aki tíz kiflit eszik
reggelire, a többi étel mellé, s tíz font húst ebédre, az nem halhat meg -
mondám némi szigorral.
A jó öreg püspök megijedt makacsságomon, s kérlelõ
bátortalan hangon szólt:
- Tessék elhinni, nem úgy van. A história emlékezik olyan
emberekrõl, akik sokat ettek. Ezek mind olyanok. Egytõl egyig különös emberek.
Kolosszális gyomrok. A gyomrokhoz ne tessék nyúlni kérem, mert már Menenius
Agrippa is… Ne legyen olyan makacs, kedves fiskálisom. Én kérem. Hagyja meg
nekik, szegénykéknek az eledelüket.
- Hát ‘iszen nem bánom méltóságos uram, ha már úgy van.
- No lássa, tudtam én, kinéztem én, hogy derék ember -
felelte bánatos örömmel -, hagyjuk ezt csak annyiban. Hanem csináljon rendet,
okvetlenül csináljon valami rendet, édes jó direktorom!
|