|
A barna asszonyomat említem legelsõnek, mert az volt a
legutolsó. Nem volt fiatal, sem nem volt szép, de volt benne valami igézõ,
lebilincselõ. S mindez azért, mert már elmúlt harmincéves.
Ezek az évek elõnyösek voltak neki. Arcára pompásan illett a
hervadás kezdete. Modora pedig egyesíté mindazt a mûvészetét a kellemnek, amit
egy olyan ember képzel a párizsi nõkrõl, aki még sohasem beszélt velök.
Szellemes volt és
bölcs, de mégis naiv. Hangja
képes volt minden modulációra. Ezt a szót: »nekem«, amint kérdõleg,
csodálkozólag, közönyösen, ridegen, büszkén, hanyagul ejtette ki, hallottam
tõle vagy negyvenféleképpen. Gyönyörûség volt azt meghallgatni.
Magam sem tudom,
miért vigyáztam meg éppen ezt a szót. Miért nem egy másikat? Hiszen minden szó
sajátos bájos zene volt az õ vékony ajkai között. Minden szó új volt, mindig új
volt, ha õ mondta ki.
Orra, úgy tetszik
nekem, kissé pisze volt, de nem a párizsi piszeség, hanem hegyben végzõdött és
ellapult valahogy az arcon, mintha csak oda volna lehelve. Az álla nagyon is
elõre nyúlt, ez nem volt szép, de késõbb éppen emiatt tetszett nekem. Még ma is
ingerlõ rám minden elõre álló nõi állcsont!
Ha a homloka nem
lett volna oly túlságosan alacsony, talán hamarább észrevettem volna, hogy
tetszik nekem, de így nem vettem észre sokáig.
Pedig igen jó,
igen nyájas, túlságosan nyájas volt irántam, de én sohasem gondolkoztam ezen.
Egyszóval, nem foglalkoztam vele. Hiszen van az úgy, hogy az ember nem vesz
észre valamit, amire ránéz.
Nem is gondoltam
volna arra soha, hogy udvaroljak neki, ha egyszer éppen oda nem nézek az
ebédlõben az asztalra, ahol a teát öntötte a vendégeinek.
Mindenkinek ott
állt a csészéje, cukrot tett a csészékbe, s óvatosan két-két kanálnyi rumot
mindenikbe, hanem mikor a következõ csészéhez ért, egyszerre pajkos mosoly
játszott az arcán, s könnyed finom kezével durván megfogta a rumos üveget, s
könyv nélkül töltötte a csészébe. Annyi, de annyi kedély volt ebben,
hogy az leírhatatlan.
Elpirultam, mert a saját modoromra ismertem ebben. Nem szólt
semmit többé, de én már tudtam, melyik az én csészém. Hiszen úgy csinálta meg a
teámat, ahogy én magam csináltam azt meg.
A teából forró pára szállt föl, s e forró pára most olyan
volt elõttem, mintha arany füst lenne. Valami csodálatos melegség csapott meg.
A pára szétoszlott a kis szalonban, s minden ragyogó fényes lett tõle. Az a
nagy ernyõs lámpa sem világított még olyan derülten, olyan nyájasan soha.
Ettõl a perctõl nem ment ki többé a fejembõl a »kis néni«.
Csodálatosan növekedett a szépsége napról napra.
Másnap csak ennyit mondtam magamban:
»Hiszen nem is olyan csúnya ez a kis néni!«
Egy hónap múlva már nem volt párja az egész világon.
Hanem amióta õ észrevette, hogy én melegebb vagyok, lett õ
hidegebb. Bolond egy taktika ez! Sok bajt, gyötrelmet okoz a férfiaknak.
A közöny még csak jobban nevelte szenvedélyemet. Szavaimat,
vallomásaimat szívesen látszott hallgatni, de felbátorító válasza nem volt
számomra.
Elmondtam neki sokszor, hogy miképp szerettem bele, milyen
csekélység, a teaöntés tett rabjává.
Mosolygott, azután felsóhajtott kedves, szívbelopódzó
gúnyolódással:
- Lássa, lássa, e nélkül a csekélység nélkül meddig
várhattam volna… Mert hiszen ön nem tudhatja, nem-e vártam én is. Nos, hát
várjon most ön is, míg engem is meg nem indít valami csekélység…
De biz erre nemigen volt már semmi kilátásom. Úgy tetszett
nekem, hogy az asszony egyik barátomért rajong, s engem csak azért kedvel, mert
róla beszélgethet velem. Mert ilyenek, tessék elhinni, mind ilyenek.
Ez a gondolat ölt vagy egy fél évig. Helyzetem egészen
reménytelennek látszott, s kezdtem megszokni a lemondás gondolatát,
látogatásaimat is ritkábban tettem, midõn egy napon találkoztam vele a
sétányon.
Egyedül volt. Nehány lépésnyire tõle a dajka cipelte a
gyerekeit. Õ maga egy csukott napernyõt lógatott a kezében, nekem pedig egy új
botom volt, melynek a gombja egy csontórát képezett. Ha az ember lecsavarta,
nyugodt lelkiismerettel hordhatta zsebórának is, mert szépnek szép volt, s elég
tisztességesen mutogatta az idõt.
- Ejnye, de kedves kis órácska ez - mondja a szép asszony -,
hogy adja nekem?
Ránéztem és féltréfásan feleltem:
- Ezt a csont órát?
- Igen, ezt.
- Hát tudja mit, odaadom egy pásztoróráért. - Az asszony
édesen elmosolyodott, rám nézett egy hosszú, mély, átható pillantással. Mintha
hangyák mászkáltak volna tagjaimon…
- Menjen, maga rossz ember! Nagyon drága. De megadom.
Most tudtam hát meg, hogy ez volt az a csekélység, amit õ
várt, s amire mégis nekem kellett várnom.
|