|
Szeptember egyik szép verõfényes napján egy jó barátom így
szólt hozzám:
- Nem jössz ki ma Demjénfalvára?
- Kihez?
- Egy társaság lesz Vázsonyiéknál, csupa ismerõsök.
- Szívesen. Vázsonyiné csinos menyecske s kellemes társalgó.
- Nagyon kellemes - szólt Nagy István (úgy hítták említett
jó barátomat).
- És azt
hallom, erényes asszony.
- A
megtestesült erény - szólt komolyan.
- Bizonyosan a férjét nagyon szereti?
- A bolondulásig.
- Hogy még
akadnak ilyen asszonyok is.
- Csodálatos.
Délután csakugyan odarándultunk. Kedves kis kastélyban
laknak Demjénfalván Vázsonyiék, s a fiatal férj pompás jó cimboránk volt, míg
meg nem házasodott.
Most is elnézünk hozzá - kivált Nagy Pista, de õ már felénk
se jön a régi megszokott kocsmahelyiségekbe, ahol annyi kedélyes órát töltöttünk.
Bolond ifjúság! Az egész világ nyitva van elõtte, s mégis úgyszólván egyetlen
kocsmai asztalnál telik le élete.
Vázsonyiék szívesen fogadtak bennünket, annyival is inkább,
mert egy kitûnõséget is magunkkal csaltunk útközben: a kerület országgyûlési képviselõjét,
akit tudtuk, hogy nagy örömmel fogadnak, mert hiú volt egy kicsit Vázsonyi is,
neje is - a magyar ember büszke a vendégeire. Mai napig sem bírom megérteni,
hogyan köthették ki maguknak törvényileg a nemesek, hogy a király ne szálljon,
ha utazik, hozzájok?
Szépen telt a nap, nagy ebéddel, azután délután nagy
uzsonnával s végre az este nagy vacsorával. Ebbõl áll a falu.
Voltunk vagy tizenketten, mind férfiak, hölgy csak egy volt
köztünk: a gyönyörû háziasszony, ki azonban, amint én észrevettem, a
legszívesebben Pista barátommal beszélgetett, sõt egyszer a kertben meglepetve
vettem észre, mintha egyetértõ pillantást váltottak volna egymással.
Nagy szöget ütött ez a fejembe. De mégis lehetetlen! Ez az
angyal? Oh, oh, hová is gondoltam. Bolond ötlet. Pajkos egy kicsit, s kedveli a
vidám Pistát, úgy tekinti, mint pajtását, ennyi az egész.
E pillantásoknak nem is lehet jelentõsége, hiszen a férje is
láthatta.
Hanem a lefekvéskor éles szememnek (rendõr voltam valamikor)
feltûnt egy körülmény, s ez az volt, hogy valamennyiünk közül csak Nagy Pista
kapott külön szobát. Mi többiek pedig kettesével-hármasával lettünk elhelyezve
a szobákban, az ebédlõben pláne négyen aludtak.
Ez mégis furcsa!
De furcsa is csak azért volt - mert ha van külön szoba, az
minden nagyobb tapintat nélkül, a legmagasabb rangú embert, az általok is egész
nap kitüntetett képviselõt illetné, s nem az apró-cseprõ törvényszéki
jegyzõcskét. - No, már ebben van valami!
Lefekvés elõtt még bementem a Pista szobájába, s ott egy-egy
pohár szilvóriumot ittunk még meg altatóba. Figyelmesen megnéztem a szobát. Két
ajtaja volt, amelyikbõl az egyik abba a szobába vezetett, ahol mi hárman
aludtunk, a másik pedig abba a szobába, ahol a szép háziasszony aludt a
gyerekekkel. De az utóbbi ajtó nemcsak hogy csukva volt, hanem egy függõ
lakattal is jóformán egészen nem létezõvé téve.
Barátom már levetkõzve feküdt az ágyba, s így szólt:
- No, igyunk még egy pohárral, aztán menj be, feküdj le, én
is eloltom a gyertyát, álmos vagyok.
Én még néhány szót szóltam, s ez alatt kalapomról hirtelen
leszakítottam a rajta levõ gumilaszti zsinórt, s észrevétlen gyorsan, ügyesen
odakötöttem az ajtóba beerõsített lakat és a rézkilincs körül. Mert bármilyen
erõs lakat volt is az, gyanakodtam rá.
- Jó éjszakát, Pista.
- Jó éjszakát!
Reggelre kelve, siettem a Pista szobájába. Pista ott feküdt
az ágyban, ahogy tegnap hagytam, éppen akkor ébredezett.
Az ajtóra néztem - a
vékony gumilaszti zsinór szét volt szakítva.
A reggelinél pirosan, üdén jelent meg a szép menyecske, a
Pistától tréfásan kérdezte:
- Jó reggelt. Nos, hogy aludott, uram? Hogy érezte magát?
- Jól. Köszönöm.
A fülébe súgtam Pistának:
- Mit fösvénykedel a szavakkal. Tedd oda az »önnek« is.
Önnek köszönöm.
|