|
Nyári idõben elégszer megtörténik, hogy a t. Ház
helyiségeinek nyitott ablakain át egy csíz röpül be és a büfé vagy a
könyvtárszobán át, csattogó szárnyaival egyenesen a folyosóra száll. A szegény
kis csíz leül a magasan fekvõ ablakok valamelyikének párkányára s búbját
igazgatva kedves bronz színû csõrével, apró szemeivel értelmesen pislog, mintha
a fel s alá sétálgató képviselõk frondeurködését vagy vidám adomáit vigyázná.
- No, Schwindler, itt vagy? - mondják a képviselõk a madárnak,
és a kalapjaikkal hessegetik.
De az föl sem veszi, legfeljebb szemecskéit hunyja be,
mintha apró ónszínû hólyagokat húzna rájok.
- Schwindler!
Schwindler!
Ösmeri mindenki,
vidáman szólítgatják.
A Schwindler föl
sem veszi ezt a nagy országos népszerûséget, egykedvûen kopogtatja az
ablaküveget, s vájkál a ripacsos falban, ha pedig megunja magát, odább röpül a
balfolyosóról a mamelukfolyosóra. Emitt a napfény több, ott a szivarfüst
kevesebb. A büfébõl kivezetõ csíkos pokrócon gyakran találni tortamorzsákat is.
A csíz már azt is tudja. Leereszkedik a magasból a kenyérkeresés e közmondásos
talajára, s ugrálva keresi a morzsákat az agyonpuhított szõnyeg megereszkedett
szálkái közt.
Sõt megtette azt a vakmerõséget egyszer, hogy betolakodott
magába a Házba, s leült az elnöki szék mennyezetére, felül. A mennyezet zöld
szövetbõl van. Azt hitte a bohó, valami fán biggyeszkedik s elkezdett
csicseregni. Péchy Tamás kétségbe volt esve, miképp vonja meg tõle a szót, mert
erõszakos rendszabályokat nem engednek a házszabályok. A jegyzõkönyvi megrovás
az egyedüli ostor.
A csíntalan csíz nem respektál semmit; mandátum nélkül
jár-kél itt, ahol még a mandátumnak is harminc napig kell érnie, mint a
vadkörtének. S dacára, hogy nincs mandátuma, mégis védi az immunitás. A kis Schwindlerhez
a világért sem nyúlna senki. Az öregebb képviselõk pláne bizonyos pietással
nézik, s még cukrot is adnának neki a bonbon-staniclibõl. Az indusok szent
madara is megirigyelhetné parlamentünk kis madarát.
Pedig ez csak közönséges csíz. Mondják, a nagyapja valóságos
kanári volt még. Úgy viszi, és úgy fogyatkozik, mint a dzsentri. Az unokái
bizonyosan már csak közönséges verebek lesznek.
De hát miért áll olyan nagy tiszteletben a Schwindler itt,
ahol semmit sem tisztelnek nagyon, ami nem miniszter, és miért nevezik
Schwindlernek, ennek külön kis története van.
A nevezetes madár tulajdonképpen nem a maga ura, hanem a
képviselõházi házmester tulajdonát képezi, s valaha igen szépen jövedelmezett a
gazdájának. Igen, igen, múltja van a kicsinek, s e múltja miatt tartják
tisztességben a Ház urai, kiket emlékeztet valakire, aki itt ült, járt egykor
közöttük, s e múltja miatt dédelgeti a házmester is a szép drótkalitkában,
melynek az ajtaja nappal mindig szabadon van hagyva. Ritka bizodalom egy
madárhoz a XIX. században!
De kezdjük az elején.
Valamikor Lisznyai Kálmánt nevezték a »madarak pajtásá«-nak.
De õ csak pajtáskodott, s versenyt énekelt velök; õ inkább konkurrensük volt. A
madarak igazi jóltevõje báró Kemény István.
Az pedig nagy szó ebben az országban, amelynek népe egyebet
sem tett vagy tizenkét esztendeig, mint hogy egy madarat üldözött, és szidott
folytonosan.
Kemény István azonban nemcsak a madarakat szerette, hanem az
embereket is. Ami sokkal nehezebb. Hogy rendkívüli ember volt, ezt
képviselõtársai tudhatják legjobban abból, hogy rendesen eljárt az ülésekre.
Sõt a néhai jó Kemény István nemcsak kötelességbõl, de mulatságból is minden
üres idejét a Házban töltötte, akár volt ülés, akár nem. Bement a háznagyi
hivatalba, ha ott nem talált senkit, benyitott az irodába, s ha ott sem volt
ember, elvégezte rendes sétáját a folyosókon, úgy, mint üléses napokon szokta,
vagy lement a szûk, sötét udvarkába, elbeszélgetni a házmesterrel, vígan
lógázva kezében hírhedt esernyõjét, melynek nyelére ezt a keserû humorral
komponált feliratot vésette: »Oh, demokrata, ha tán eltulajdonítanád ezt az
esernyõt, gondold meg, hogy az a szegény báró Kemény Istváné volt.«
Ilyenkor látott meg Kemény egy csízt a házmester
kalitkájában.
- Mennyiért adja nekem ezt a madarat? - kérdé a
házmestertõl.
- Nem eladó, méltóságos uram, mert nagyon kedves jószágom.
De amit egyszer Kemény István föltett magában, ahhoz
keményen tartotta magát. Hiszen ott a folyosói közmondás: hogy az erdélyi
embernek minden sikerül, kivált ha még kálvinista is hozzá.
Nem tágított. Másnap is letipegett a kis udvarba a csízhez;
ingerkedett, játszott vele, sõt cukrot is hozott neki a kalitkarácsok közé,
amit a reggeli kávéjánál takarított meg neki.
- Hát mégse adja ide ezt a kis szürke legényt, mi?
- Ugyan minek volna az a méltóságának?
- Szabadon ereszteném.
- Hüm! - dünnyögte magában a házmester. - Meggondolom. Biz
isten meggondolom.
Nehány nap múlva aztán csakugyan megpuhult a szíve nagy
váratlanul.
- Isten neki, eladom hát a csízt a báró úrnak, ha már
ennyire van. De nem válhatok meg tõle két forintnál alább.
Megadta persze a két forintot örömmel, s még aznap délben
valami unalmas szónoklat alatt lehívta barátait, hogy tanúi legyenek a csíz
ünnepélyes kieresztésének. Még egy kis piros harasztot is kötött a nyakára a
báró, hogy szebb, különb legyen a többi szárnyasoknál.
S egész nap olyan jókedve volt utána, mint mikor az ember
valami adójavaslatra »nem«-mel szavaz, könnyûnek, boldognak érezte magát,
madarat lehetett volna vele fogatni, amiért a madarat kiereszthette.
Hanem negyed-ötödnapra, mikor lement a házmesterhez, megint
egy csíz volt a kalitkájában.
- Hát ezt mennyiért eresztjük ki, gazda?
- Egy forintért, méltóságos uram, mert ez már közönségesebb.
Megalkudtak a váltságdíjra és azóta minden héten kétszer is
szabadságoltak csízt a mecsetes kalitkából: a bárónak mindig volt egy forintja
erre a célra, a házmesternek pedig mindig volt csíze egy forintért.
…Azaz hiszen ugyanazon csíz volt az mindig. Az ármányos
házmester úgy szoktatta meg, hogy egy kis röpködés után a szomszédos kertekben
és udvarokban visszajött, s magától repült be a nyitott kalitkájába.
A dolog kitudódott késõbb. De már akkor életbe volt léptetve
a Csemegi kódex; a kis schwindler madarat nem lehetett megbüntetni.
|