A Koburg-család
archívumában találták megírva ezt a történetet. Novellának nagyon mesés,
történelemnek valószínűtlen, de a mesénél mégis több.
Volna biz az tán
történelem is, ha valami bolondos Ambrus deák, ki az utókor számára följegyzé,
hozzá nem komponál egyet-mást, alkalmasint a saját eszéből. Most
már én nem tudom különválasztani, mi az igazi, mi a mese.
A diárium ezt a címet viseli: »Hogyan lõn békülése jó néhai
Mátyás királnak Koháry István uram eõ kegyelmével?«
De még egy király is csak úgy békülhet ki valakivel, ha
elõbb megharagszik arra a valakire.
Ebbõl tehát önként következik, hogy ott kell kezdenem, mért
haragudott meg a király egyik legjobb vitézére, Koháry Istvánra?
Mert hogy a legjobb vitéze volt, a háborúban megmutatta a
kardjával, mikor pedig Mátyás, kivált nagy vadászatok idején, Zólyom várában
tarta udvart, közel a Koháry István birtokához, nem egy csiklandós szolgálatot
végzett körülötte.
Sok udvari nemes súgott össze ravaszul »Hej, ha Koháry
beszélne«, s sok udvari dáma gondolta fázva: »Jaj, ha Koháry beszélne.« Benne
volt a király kegyében nyakig. Az pedig olyan jó langyos fürdõ, hogy senki se
szeret belõle kijönni magától, ha csak ki nem taszítják.
De hát mondjuk már el, miképp esett ki belõle.
Úgy történt az egész, hogy a testvére, Koháry Péter nemrég
azt a szörnyûséget követte el a feleségével, midõn összekoccantak, megfogta a
szépasszony darázsderekát, s kihajította Kékkõ várának ablakán át a rettenetes
mélységbe. Ott is veszett szegény Giléty Zsófia. Csak a sziklák lettek pirosak egy
idõre, amerre lezuhant, és a csipkerózsák nyíltak haloványabbaknak azontúl a
meredeken.
Ki tudja, mi volt az oka Koháry Péter uram szörnytettének?
Talán errõl is István tudna beszélni? Péter maga nem szólt senkinek, tõle meg
nem merte megkérdezni senki. Aminthogy nem is igen volt tanácsos.
Mikor ezt meghallotta Budán igazságos Mátyás király (Giléty
Boldizsár ment fel hozzá panaszra), legott egy századot indított Péter
elfogatására, egy vallon kapitány vezénylete alatt.
Szigorú parancs volt kiadva a kapitánynak: élve vagy
meghalva, de elhozza Koháry Pétert, hogy példás büntetése essék a hitvesén
elkövetett gyilkosság miatt.
A vallon kapitány útra is kelt egy pénteki napon. (Már akkor
sem volt jó pénteken útra kelni.)
Vasút még akkor nem volt Budáról Kékkõre. (De nem
panaszképpen mondom, mert még most sincs.) Az utak se voltak jobbak a maiaknál,
hát bizony nem lehet rossz néven venni a derék vitéz Strong kapitánynak, hogy
csak hétfõn este állított be vacsorára a kékkõi várba, ahol már gyanúpörrel élt
Koháry, bár Strong kapitány kedélyes arca éppen nem árult el semmi rosszat,
amint éji szállást kért a várúrtól nyájas hangon.
- Szívesen bocsátom be a király embereit a felvonó hídon át,
Strong kapitány. Pihenjetek meg nálam, ha jó járatban vagytok.
Ott fenn azután a nagy ebédlõteremben összeszorongatta a
vendége kezeit, és azt kérdezte tõle egész derülten:
- Hova mentek erre, Strong kapitány?
És a szeme közé nézett a déli gesztenyeszínhajú daliának.
- A rabló csehek ellen megyünk erre.
»Hm, nem ezen a tájon vannak a csehek édes atyámfia« -
dörmögé Koháry Péter, s kezdte magát csehül érezni, volt eszében, hogy vacsora
elõtt lopvást beszaladjon a várnagyához, nemes Kristó Mihály uramhoz s
ráparancsolja, hogy reggelig ne sajnálja leitatni azokat a derék fickókat: egy kis
maszlagot bízvást vegyíthet az italukba, hadd aludjanak el tõle a királyi
vitézek minél jobban.
A vacsora után azt mondja a kapitány Kohárynak.
- Csodálkozom uram, hogy a feleségedet eltitkolod elõlem.
Pedig tudom, hogy szépasszony, táncoltam is vele lánykorában egy Erzsébet
napján az udvarnál.
- Hm! - felelte Koháry ravaszul. - Hát még semmit sem
hallottál?
- Nem, semmit. Csak azt hallottam róla, hogy valóságos
angyal.
- Az õ már! - szólt Koháry szomorú hangon.
- Ne beszélj az ég szerelmére! - kiáltott fel Strong
tettetett csodálkozással. - Mi történt?
- Ej, szomorú történet az, ne kívánd meghallani.
- De mégis. Ládd, nagyon leköteleznél, ha elmondanád.
- Ám, ha kívánod, figyelj, elmondom, miképp történt. Jer
közelebb ide az ablakhoz, hogy megértsd az egészet. Itt álltam én ezelõtt húsz
nappal a nyitott ablaknál, õ pedig ott állt, ahol te most. A holdvilág szépen
sütött odakünn, s a nyárfák lassan hajladoztak, susogtak odalenn. Hajolj csak
kijjebb kapitány… ott annál a boglyas kis bokornál egy hegedûs pengette
lantját… tudod, egy trubadúr, de nem egészen igazi, hanem amolyan gazfickó… már
rég gyanakodtam rá… Zsófia merengõ arccal hallgatta, tudod, ahogy az asszonyok
szokták az ilyesmit… én átfogva tartám derekát, amint most a tiedet, és amint
félre pillantok egyszer, észreveszem, hogy a feleségem egy kis levélkét hullat
ki kezébõl… a fehér levélke szállt… szállt lefelé, én láttam azt s egyszerre
minden vérem fölforrt a dühtõl, s amint így átkarolva tartám az asszonyt, ahogy
téged most, egy hatalmas lökéssel kiszállítottam a másik világba… így ni,
kapitány,… teringette! Mit üzensz, gazfickó a legényeidnek?
Strong kapitány bizony nem üzent többé semmit sem a
legényeinek, sem a kedvesének, ha voltak valahol. Vitték már õt a halálnak a
paripái lefelé, s az õ piros vére is befestette a sziklákat éppúgy, mint a
Giléty Zsófiáé, akivel együtt táncolt valamikor a Szilágyi Erzsébet
anyakirályné nevenapján.
No, ez már nem volt tréfadolog!
Erre már Kristó uram is azt mondta: »Nem adnék a fejedért,
uram, három denárt«.
- Nem is kell énnékem a három denárod, hanem keríts egy
parasztgúnyát, amibe kiöltözzem.
Meglett az álruha, s Koháry Péter még az éjjel elbujdosott,
ki tudja merre, ki tudja hova. Élõ ember nem bírt ráakadni.
Pedig ha egy tû veszett volna el, talán azt felkutatják.
Mert a király parancsa még szigorúbb lett most.
- Halállal bûnhõdjék ott, hol megtalálják, s halállal
bûnhõdjenek a fogdmegek, ha meg nem találják.
Kutatták mindenfelé, de hasztalan, mintha a föld nyelte
volna el, sehol semmi nyoma. Városokban nyomozták, erdõket felhajszoltak érte,
még a barlangoknak se hagytak békét. Csak egy helyütt nem keresték, a
testvérénél, a király bizalmas hívénél, pedig éppen ott tartózkodott Koháry
Istvánnál, kinek neje öccse volt Zsófiának.
Mondják, hogy maga Giléty Mária árulta el a királynak titkon
küldött üzenetben Péter ott való tartózkodását.
De mire odajöttek elfogatására, már üthették a lába nyomát:
kiszökött Lengyelországba.
Ahogy kitudódék Koháry árulása, lõn bezzeg tanácskozás
Budán, mi történjék vele. Fejét vegyék-e vagy pedig a jószágát?
Mátyás király okos ember volt, s így elmélkedett: ha fejét
veszem, kevesebb fejem lesz eggyel, de ha a jószágait veszem el, hát több
uradalmam lesz eggyel.
Elvette hát a jószágait. S azonfelül kitiltotta színe elõl.
Nem is maradt vitéz Kohárynak semmije, csak a felesége, meg
annak a kis birtoka, no meg a jó kardja, csakhogy mi hasznát veszi, ha nincs
kiért kihúzni többé?
Hanem iszen esett az Mátyás király alatt úgy, hogy
egyszer-másszor nagyobb szüksége volt a vasra, mint a földre, s a királyi
szívnek sok ablaka van, könnyen kiszellezõdik a haragja.
Vagy meglehet, egészen más tette hajlékonnyá a békülésre.
Mikor három évre rá, újra Zólyomban tölté a király a nyarat,
az a gyanú maradt fenn, hogy Koháry Istvánné asszonyom, a szép Giléty Mária,
maga ment volna könyörögni a király elé nagy titokban, a férje tudtán kívül,
adja vissza jószágukat.
Meglehet, nem állítom, de valószínû nagyon. Vagyonhoz volt
Mária szokva, most pedig nem telt sem bársonyos köntöskékre, sem aranyos
gyémántos kösöntyûkre, szépítõ kenõcsökre. Szegényen éltek, Zólyom mellett egy
kis faluban voltak.
Pedig Mária élt-halt a fényûzésért.
Nem akarok ebbe a kérdésbe belemenni. Kényes dolog. A diák,
aki a diáriumot csinálta, kipontozott sorokat hagyott e helyt, mintha rám bízta
volna az akasztófáravaló, hogy valami rosszat gondoljak ki helyette.
De én bizony nem gondolkozom az õ kedvéért. Csak úgy
egyszerûen mondom el a többit.
Egy este lódobogás hangzott Koháry szegényes udvarán. A
Cinke nagyon ugatott odakinn.
- Levelet hoztam kegyelmednek, Koháry István uram!
- Levelet? Kitõl?
- A királytól - mondá a vitéz.
Koháry reszketve futotta át a sorokat, melyeknek ez volt
tartalma:
»Megbocsátok neked, Koháry, megjelenhetsz udvarom elõtt
holnap délben, de csak úgy, ha se gyalog nem jössz, sem semminemû
alkalmatosságon, s ha magaddal hozod a legjobb barátodat és a legnagyobb
ellenségedet.«
Koháry meggondolkozott egy kicsit, majd így szólt a
csatlóshoz.
- Kerülj beljebb a házba, remélem, nem mégysz vissza most
éjjel.
- Nem szándékozom visszamenni uram, mert egyenes Gácsra
tartok a király dolgában, a szép Forgáchnéhoz.
- Pihend ki itt magadat.
- Megpihenek a kamrában, ha megengeded, de csak hajnalig,
mert sietnem kell, holnap délre már visszavár a király.
- Ám, ahogy akarod. Jó éjszakát!
- Csak egyre kérnélek, uram, ez ékszereket viszem Gácsra a
királytól - s hamisan hunyorított a szemeivel.
- Teringette, ezek valóságos keleti gyöngyök - szólt Koháry.
- Hm, tudja a király, hova mit küldjön. No, de ne szólj
szám, ne fájjon fejem. Hát kérlek, uram, tedd el nekem e kis szekrényt
hajnalig, jó helyre, hogy el ne vesszen, ha megtalálna éjjel ölni valaki. Majd
bezörgetek érte az ablakon hajnalban.
Koháry átvette az ékszert, hogy elteszi, s azzal bement a
nejéhez. Útközben azonban egy jó ötlete támadt. »Nem, nem mutatom meg neki -
dörmögé. - Úgyis oly kapzsi, hiú, hogy meggyûlne vele a bajom.«
S amint így tovább szõtte e gondolatot, meg a király
csodálatos kívánságait karosszékében ülve, a Cinke agár felmászott a térdeire,
s rendre elkezdte nyalogatni a kezeit, s nyöszörgött, farkát csóválta, mintha
mondani akarna neki valamit.
- Min töprenkedel, jó uram? - kérdezgeté az asszony.
De Koháry nem felelt neki, annyira el volt merülve.
- Sötét gondolataid lehetnek, édes férjem. Homlokod nagyon
borús!
- Valóban, asszony - szólt. - Egy terv kóvályog a fejemben…
- Nem bírnám kitalálni?
- Nem, Mária, azt nem találod ki - mondá, s ijesztõ lett a
tekintete.
- Nos, próbáljuk meg. Ki jött az udvarunkra? Mit jelentett
az a lódobogás? Kivel beszéltél odakünn?
- Éppen ez az, ami nagy szeget ütött fejembe. Egy velencei
kereskedõ kért szállást, ki a világ legszebb keleti gyöngyeivel megy Zólyomba,
hogy azokat elárusítsa a királynak.
Giléty Mária olyan lett, mintha parázson ülne. Majd keserûen
nézett végig a saját viseltes ruháin és felsóhajtott.
- Szeretném neked ezeket megszerezni.
- Hogy-hogy? - szólt élénken, s arcát elborítá a láng.
- Szuroksötét van odakünn, senki se látta idejönni, nos hát
senki sem fogja látni elmenni sem.
- Istenem, te bolondozol…
- Nem, komolyan beszélek. (S öklével haragosan ütött a
szegényes fenyõasztalra.) Meguntam már a szegénységet, Mária.
- Én is meguntam, István.
- A gyöngyökkel átmegyünk Lengyelországba. Ott megveszi
valaki, és legalább kényelemben élhetünk. A gyöngyök fele is elég lesz erre: a
másik felét te viselheted.
Az asszony arca most fehér lett a fölindulástól.
- Ám jól van, istenem, tégy, amit akarsz, én nem szólok
semmit, van magadnak is eszed, de azt elõre megmondom, hogyha valami rossz
támad belõle, engem ne érjen semmi baj, én nem láttam, nem tudtam semmit.
- Ne félj te attól. Nem fogja azt tudni, csak a két lélek,
én meg te.
- Csak egy lélek, én meg te.
Koháry kiment, s csak egy jó óra múlva tért vissza a
szobába.
Cudar idõ volt, s a förgeteg zúgott künn, a fák recsegve hajladoztak,
az ablaktáblák reszkettek.
A szépasszony ottbenn levetkõzõdött fogvacogva, s bedugta
fejét a dunyhák alá.
- Itt vagyok - szólt Koháry tompa hangon, amint belépett. -
Alszol már?
Mária úgy tett, mintha most riadna fel.
- Ki az? Mi az? Te vagy, István? Jaj, milyen szörnyû álmom
volt felõled: vagy meglehet, hogy nem is álom volt.
- Nem volt az álom. Megtörtént, Mária!
- Szent isten! - sikoltott fel. - Megölted?
- Meg! - mondá sötéten. - Minek oltottad el a mécset, csupa
vér a ruhám, amint így motozni fogok, bevérezem a bútorokat.
Mária meggyújtotta hirtelen a mécset, s látta egy pillanatra
urát, amint ruháiról a vér csepegett, iszonyodva hunyta be szemeit.
- Hát nem akarod látni a gyöngyöket?
- Nem, jaj nem!
De azért kinyitotta félig szemét, s mint a nyúl, mohón
pislogott az asztalra rakott drágaságokra.
- Mi történik a holttesttel? - kérdé suttogón, ábrázatából
kikelve.
- Eltakarítottam az istálló padlata alá.
Ebben volt a dolog, s midõn napkeltekor a szépasszony
fölébredt, így szólt hozzá az ura:
- Kár volt az éjjel olyat cselekednem! Épp az imént kaptam
levelet a királytól, hogy megbocsát. Ha tudtam volna,… ha tudtam volna!
Kezeit tördelte kétségbeesésében.
- És mit fogsz már most tenni? - kérdé siránkozva.
- Elmegyünk a király elé ma délben. Kelj fel és öltözködjél.
- Helyes - szólt a szépasszony élénken -, legalább fölveszem
a gyöngyöket.
- Nem, Mária, a gyöngyöket most még föl nem veszed, míg a
múlt éji dolgom el nem avul. A gyöngyöket elástam a föld alá. Várjunk még velök
egy kicsit.
Éppen délre szóltak a zólyomi harangok, mikor Koháry István
beléptetett a várba, mellette balfelõl a felesége jött, fekete ruhában, hosszú
földigérõ fátyollal, jobbról pedig a sovány Cinke kutyát vezette maga mellett
egy zsinóron, úgy azonban, hogy a jobbik lába mindig a kutya hátán volt, mikor
a várudvarba belépett a ballábával pedig egyet-egyet ugrott, hogy versenyt
mehessen a lépegetõ lába a vitt lábával.
A király ott állott egész udvarával a várbejáratnál, s
nevetve nézte a csodálatos jövetelt.
- Itt vagyok, királyom - szólt Koháry István, a fejét
meghajtva -, se gyalog nem jöttem, se alkalmatosságon.
- Igaz! - mondá a király. - Jer hát közelebb. Magaddal
hoztad, amit kívántam?
Koháry levette lábát a Cinkérõl, eleresztette a zsinórját,
majd a vállán levõ korbácsot bontá ki, s jót vágott vele a kutyán.
Vonítva futott el a szörnyû ütés fájdalmával.
Ekkor szájával csettentett Koháry: odaintette kutyáját, az
ránézett szemeivel szelíden és visszajött, mintha semmi se történt volna; még
hízelkedett is a gazdájának.
- Fölséges uram, ez az én legjobb barátom!
- Ritka hû barát, magam is látom - szólt a király
elérzékenyülve.
S egészen közellépett Koháryékhoz. Lángoló tekintete
odatapadt az asszonyra, de az asszonyé is õrá.
- Mért kacérkodol õfelségével, te szemtelen! - súgta oda
neki dühösen Koháry.
- Hallgass, azt mondom - hörgé az asszony eltorzulva a
dühtõl.
- Mindjárt megkorbácsollak…
- Mit? Te korbácsolsz meg engem, te gyilkos… gyilkos,
gyilkos! - kiálta az asszony fékvesztett gyûlölettel.
- Hogyan? Mit beszélsz, asszonyom? Koháry István nem
gyilkos!
- De igenis gyilkos, fölséges uram. Az éjjel egy utas hált
kamránkban, ki egy keleti gyöngysort hozott volna eladás végett fölségednek, de
ez az ember megölte.
A király homloka fenyegetõ ráncokba húzódott össze.
- Tehát te is olyan vagy, mint testvéred.
Koháry István felemelte fejét magasra.
- Nem, felség! Hanem ez az asszony olyan, mint a testvére.
- Magyarázd ki magadat.
- A te szolgád volt nálam az éjjel, fölség, valamely
ékszerrel, a gyöngyöket átadta nekem megõrzés végett reggelig, s én csak egy
furfangot gondoltam ki az asszony kipróbálására. Magamat bekentem egy leölt
bárány vérével, s szolgádat reggel elbocsátottam az ékszerrel. Ennyi az egész!
Éppen itt is jön már a szolga.
Valóban most érkezett meg Gácsról a lovas, s megerõsítette,
amit Koháry István mondott.
- Íme, fölséges úr - tette aztán hozzá -, az én legnagyobb
ellenségem!
- Okos ember vagy - mondá a király elkomolyodva s némi
gondolkozás után. - Beváltottad, amit kívántam, s kimentetted még tetejébe
bátyádat is a hínárból. Úgy látom - kivált ha abban is igazad van, hogy olyan
az asszonyod, mint testvére -, bátyád is csak a legnagyobb ellenségétõl
szabadítá meg magát. Megkegyelmezek neki. Értesítsd oda, ahol él, hogy
visszajöhet! Téged pedig ezennel visszafogadlak udvaromba, s megerõsítlek
minden jószágaidban. Valamint lépést teszek az egyháznál, hogy az érdemtelen
asszonytul megszabadulhass, ki elárult, s ki a hóhér bárd alá juttatott volna.
Koháry István elpirult, s zavarodottan dadogá:
- Nem, felség… hagyd meg õt nekem… mert megszoktam… és mert
szeretem.
A király nevetve vont vállat, mintha mondta volna:
»Hát tessék ebbõl okosnak lenni!«
|