|
Uraim,
higgyék meg önök, a kutya a teremtés remeke. Én Noét nagyrabecsülöm… igenis,
mert elronthatta volna a dolgot, ha véletlenül megfeledkezik a kutyáról.
Teringettét, mi lett volna az esetben belõlem?
Már kora
hajlamaim a kutyákhoz vonzottak. Mint gyermek együtt játszottam az apám
szelindekeivel. S azok szerettek engem. Becsületemre mondom, urak, még most is
könnyezek, ha ezen atyai szelindekek jutnak eszembe. Oh, ezen gyermekkori
emlékek!
Amint
azonban a világba léptem, meglehetõsen elhidegültem szelindekeim iránt,
megösmervén a kutya-nemességet és kutya-arisztokráciát. Milyen világ az, milyen
világ!
Mondhatom
önöknek, hogy Európa összes elõkelõ kutyáit szerencsém volt látni, s igen
közeli érintkezésben valék nem eggyel. Játszottam a walesi herceg kutyáival,
láttam a svéd király doggját. Fönséges állat, gyerekek! Megveregettem a monacói
herceg vizsláját, s egy ugyanazon pamlagon ültem lord Dudley világhírû Gis
kopójával. Borzolgattam a Levelier marquisnõ kis ölebecskéjének okos fejét, s
beszéltem vele franciául, mert a kedves állat mindent megért, csakhogy éppen
felelgetni nem tud. Vagy tud is talán, de derogál neki szóbaállni az
emberekkel!
Hanem hát mi ez, mind, a B. úr felséges vizslájához, mely
úgy idomítás, mint testalkat és vér tekintetében ragyogó tüneménye e századnak!
Nem sportsman az, aki még nem látta a »Blikk«-et, mert
Blikknek hívják a földkerekség legnemesebb kutyáját. Én pusztán azért utaztam
Csehországba, hogy a Blikket láthassam. De minden fogalmamat, a legragyogóbb
képzelõdésemet is felülmúlta a valóság.
B. urat régóta számítom legbensõbb ismerõseim közé… Itt
Pesten a kaszinóban ismerkedtem meg vele. Pompásan játssza a pikét, kár, hogy
nem vagyonos ember.
Csodálatos játéka a sorsnak, hogy a legdrágább,
legértékesebb jószágot, mely valaha létezett, a végzet nem egy királynak vagy
hercegnek szánja, hanem egy szegényebb cseh nemesnek!
Úgy látszik, a végzet is kötekedik már a fõrendekkel.
De én nem bántam ezt az egy esetet: hiszen hasznomra
fordíthatom azt. Ki tudja, nem-e szerezhetem meg tõle a Blikket? Hiszen a
szegény ember hamarább rászorul a pénzre, s a szegénység rossz tanácsadó;
egyszer majd azt találja neki tanácsolni »add el a Blikket«.
Mikor Csehországban voltam, kiválasztva a kedvezõ
pillanatot, elõ is hoztam B-nek (nem mondom ki az egész nevét, mert mint az
alábbiakból kilátszik, diszkreditálnám az udvar elõtt).
- Uram, nem szándékozik ön eladni e bámulatra méltó állatot?
Kinevetett:
- Nincs arra eset, uram…
- De ha mégis… Ha valaha az a szándéka lenne, ígérje meg
nekem, hogy értesít.
- Arra ne számítson… az lehetetlen. - S itt elbeszélte nekem
azon óvatosságot, mellyel Blikk renoméját õrzi, kölykeit nem adja el, pedig
drága összegeken kérik az angol urak, mert e kölykök ugyanazon vérbõl
származván, devalválják az anya becsét, mely bizonyos fokig specialitásából is
folyik. A kölyköket a legszigorúbb ellenõrizet mellett befojtják a Moldvába.
S valóban B. úrtól nem lehet csodálni, ha ragaszkodott az õ
Blikkjéhez - mert a Blikk hírneve fényt vetett õrá is. A leghíresebb kutyának a
gazdája is bizonyos nimbusszal bírt, s szívesen nyíltak meg elõtte nemcsak
Ausztriában, de Magyarországban is a fõúri klubok és házak. A Blikkre neki
szüksége volt, hogy szerepelhessen köztünk!
Mindegy, én nem csüggedtem. Ha én valamit fölteszek
magamban, hiszen tudjátok, milyen kemény fickó vagyok, én attól aztán nem
tágítok. Az ördögbe… egy gentlemannek minden sikerül, ha szívóssága van hozzá!
Én pedig kõbõl vagyok, ördög és pokol!
Eladtam a dézsmaváltsági kötvényeimet, eladtam a regalet
Zeherén, egyszóval összecsináltam kétezer aranyat (ennyit szándékoztam költeni
a Blikkre), s ezzel a kétezer arannyal mindenütt a nyomába jártam B-nek. Ha õ
Prágában volt, én is Prágában mulattam, ha Bécsbe ment, én is ott voltam, ha
Pestre jött, magam is hazajöttem. Kerestem klubot klubra, s ott gibickedtem a
kártyaasztaloknál mellette, kidagadt szemekkel, lázas izgatottsággal lesve,
mikor jut tönkre, mikor szorul meg pénze oly nagyon, hogy közbeszólhassak:
»B. úr itt van kétezer arany azért a Blikkért«.
Történt is egyszer, hogy nagyban folyt a játék egy éjjel (a
derék Gály is in floribus volt még). B-nek ízetlen pechje volt, minden pénzét
elvesztette hajnal felé.
- Nem játszom tovább - szólt és felkelt. - Nincs pénzem!
- Adok én önnek - mondám -, itt hordom a tízezer forintot a
kutyáért.
- Ah, no… Arra ön ne számítson. A kutyát sohase adom
semmiért.
- De - dadogám elcsüggedve -, ne fosszon meg legalább a
reménytõl. Engedjen élnem, uram! A Blikk az én életcélom.
Nevetett jóízûen, s hazament üres zsebbel a »Lili«-t
fütyürészve.
Azóta aztán, minél jobban halványodott a reményem, annál
vakmerõbb lettem B. iránt is; minden egyes alkalommal, ahol csak találkoztunk,
megkínáltam a kétezer arannyal.
A legutóbbi nagy vadászatok alatt Karintiában, melyeken
õfensége, a trónörökös is részt vett, ott volt B. is a Blikkel, s természetesen
én sem maradhattam el.
Az egész vadászat alatt a Blikket néztem, s valóságos láz
fogott el, ha meggondoltam, hogy nem az enyém és sohasem lehet az enyém. Úgy
voltam… becsületemre mondom, úgy voltam vele, mint a szerelmes az ideáljával.
- B. kedves barátom - esengtem megtörve, alázatos hangon -,
adja nekem azt az állatot… ne kínozzon.
Vigyorgott, úgy mint régente, s otthagyott faképnél.
- Megbánja még - kiáltám utána -, majd megbánja!
Nem is válaszolt.
Alighogy
e párbeszéd ejtõdött köztünk, vége lõn a vadászatnak; vadászok, hajtók és ebek
összegyûltek a tisztáson s maga õfensége vidáman szólított meg néhányunkat…
Nekem ezt mondta: »Ej, báró, miért olyan szomorú ön?« Istenemre! Õfensége, nagy
pszichológus, valóban odavoltam.
E pillanatban õfensége az ebekre vetett egy kegyes
tekintetet, s mint nagy mûértõ, fejedelmi szemekkel, azonnal észrevette
Blikket, lehajolt s a páratlan eb fejét kezébe kegyeskedvén venni, figyelmesen
megnézegette, s egy igazi sportsman chic-jével megveregette lapockáit.
- Gyönyörû eb - mondá õfensége. - Kié e ritka példány?
E történelmi pillanatban méla csend támadt. Valaki halkan
mondá: »B. úré a kutya«.
Õfensége hanyagul B. úr felé fordult:
- Gratulálok önnek a szép állathoz. Valóban kedves!
B. elvörösödött, orra, homloka, arca fáklyaszín lett. Érezte,
hogy mit kell egy gavallérnak mondania ilyenkor; tudta, igenis tudta, mit kell
tennie, s küzdött is benne a lojalitás az önzéssel egy darabig, más talán nem
vette észre, de én láttam, éreztem, tudtam, míg végre egyik sem gyõzött a másik
fölött, s B. úr így szólt mély meghajlással:
- Az eb nem az enyim fönség! Egy félóra elõtt adtam el
kétezer aranyon.
- Derék összeg - szólt õfensége, s egy másik urat szólított
meg egészen más tárgyban.
B. úr ügyes ember. Szépen kimászott. Ez az egy felelete
tízezer forintot ért neki, mert különben azt követelte volna az illedelem, hogy
az ebet azonnal felajánlja õfenségének. Az is chic volt tõle, hogy engem nem
nevezett meg, mert különben nekem kellett volna Blikket odaadni.
Még aznap átadtam neki az összeget. Blikk most az enyém.
Furcsán jutottam hozzá, annyi tény. De végre is az enyém… Az ördögbe csak, ha
az embernek komoly törekvései vannak, higgyétek meg, hogy eréllyel, szilárd
kitartással okvetlenül eléri célját.
|